Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-25 / 39. szám
Ne felejtsük el visszaállítani! Prikler László felvétele lenül egymás ellenében hat. Ezért mérhető csak fizikailag. Ki mondja meg nekünk, hogy ugyanaz az idő telik ki bennünk, amikor Japán felé repülünk gépünkkel, s a holnapi hajnalban érünk földet, vagy amikor New York az úticél, ahol a város felhőkarcolóit a tegnap fényei világítják meg? nak számít, hogy egy komputer számára olyan programot készítsen valaki, amely alapján a számítógép egyszerre méri a nyári és a téli időt, nem szólva arról, hogy egyszerre mérhető az idő múlása Vlagyivosztokban, Budapesten, Londonban és New Yorkban. Mérhető? Csupáncsak mutatható a különbség, mert József 1992. szeptember 25. XXV. évfolyam Ára 4 korona S ohasem értettem az időzónákat, bár tudom lényegüket, amit a Föld saját tengelye körüli forgása és a Nap körül leírt pályája ad. Az elforduló földtekén nincs egyetlen hely, ahol ugyanabban a pillanatban kelne fel a Nap. Elég beletekinteni az újságokba, s nyomban megállapítható — volt -, hogy Kistár- kányban előbb kel fel a Nap, mint Pozsonyban. Mostanság sajnos ezt a fizikai tényt is ellopta valaki tőlünk, ahogyan ezt tették a gazdaságosságra hivatkozva az örökkön változó idővel... Nyári időszámítás ... Téli időszámítás... Forgatjuk előre, majd hátra az óramutatókat... Ez is egy modernkori önbecsapása az emberiségnek, ami majdnem európai közmegegyezésen alapul, majdnem, mert ismerek olyan makacs embereket, akik nem fordítják sem előre, sem hátra órájuk mutatóit. Mégsem késnek le vonatot, üzleti tárgyalást, nulladik vagy első tanítási órát, koncertet vagy randevút. Bennük az idő - a változásban, a mozgásban, a viszonyításban mérhető. Amíg élünk. Manapság már szinte iskolás feladatAttilával szólva: „Most az órák mutatói ventillátorok,/jó földünk az óriási lendítőkerék,/mely most minden kart-kere- ket szédületbe ránt.“ Ez az eszméletet szédítő forgás ellene működik mindannak, amit belénk táplált az Örökkévaló. Az emberiség száz és száz nemzedékének tagjaiban lüktetett és lüktet az örök idő, s legyen bár karján svájci csodakronométer vagy bámuljon napórát Óceánia valamely szigetén, a külső és a belső idő ugyanaz, mégis amíg élünk kibékíthetetSem égen, sem földön, sem emberben, sem állatban, sem növényben nincs két idő. Egy idő van, s az oszthatatlan, s a belőle számunkra kiszabott szakaszt igyekszünk mérni... Születtem: ekkor... meghalok: bizonytalan. Ki- és megmérhetetlen. Most, amikor ventillátorként forogni kezdenek - visszafelé - az óramutatók, ne higgyük, hogy nyerünk egy órát az élethez. Ahogy akkor sem veszítettünk, amikor tavasszal ellenkező irányba tekertük a Doxákat, a Seikókat, az Omegákat, a Csajkákat, a Prímeket. Ami kimérettetett, mind megmarad, de se több, se kevesebb. Időnket nem a Földön mérik, mint ahogyan nem a vekker ébreszti a parasztot, hanem a jószág hangja, jóval előbb. Délelőtt sem akkor keres a pásztor, amikor déli tizenkettőt mutat az órája, hanem amikor megszomjazik a nyáj. Vetni sem napra, órára, percre meghatározott időben indul a szántóvető, hanem amikor és amint lehet. A kovács sem percekre méri a tűzbe tett vas hevülését, hanem színre, amely az ő leikéből jövő mérték. Csak az óramutatók forgathatók visz- sza. A virradatból nem lesz éjszaka, az estéből reggel és az alkonyaiból hajnal. Az idő azért van rajtunk kívül, mert bennünk van. Nélkülünk van, azért csak velünk múlik. Múlik? Tudnánk-e az idő múlásáról, ha nem mérnénk a csillagjáráshoz, a Nap, a Hold változásához, a Föld forgásához, az évszakok váltakozásához, önmagunk idejét, ami végeredményben igazából a megmérhetetlen örökkévalóság? Dusza István
