Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-18 / 38. szám
Uasírnap * 5 12. IX. 18. Mi lesz velünk? A kicsik álma édes legyen... Péterfi Szonya a*« Hol vagyok? Járjuk a szobákat a nagymegyeri menekülttáborban, s hallgatjuk az otthontalanok történeteit. Megpróbáljuk felfogni, mit jelent az, ha valakit a szomszédja, a barátja halálba küld(ene) csak azért, mert az egyik bosnyák, a másik szerb, vagy horvát. A 80 éves Katja Esegovicot fia, a 60 éves Híja menekítette ki a romos, égó házból. A néni nehezen lélegzik, lábai az elégtelen szívműködéstől megduzzadtak.- Kórházba kellene szállítani- súgja az ápolónő - állandó orvosi felügyeletre, de legalábbis alapos kivizsgálásra volna szüksége. A szomszéd szobából gyereksírást hallunk. A hat hónapos Anelt nagyanyja ringatja.- Félünk a jövőtől, s kísért a múlt. Nem mi vagyunk az elsők, akiknek a csetnikek felégették a házát. Bent égett mindenünk...- Igen, a házunkat a földdel tették egyenlővé. A férjem harcol, gyermekünket egyhónapos korában látta utoljára. Nekünk nincs hova visszatérnünk. Persze, ha vége lesz a háborúnak, haza megyünk Boszniába, s a régi helyén új házat építünk. Három hónapon át Zágrábban a komaasszonyomnál laktunk, de hol férnénk el eny- nyien? Jön a tél, sátorban, fűtet- len vagonokban megfagynánk. Még szerencse, hogy Csehszlovákiába jöhettünk. Ami ruhafélét rajtunk lát, azt mind úgy kaptuk. Semmink sem maradt, csak a puszta életünk. Oe hát ez a legfontosabb, ugye? Derventából, édes terhével a szíve alatt menekült a fiatal Da- niela Panió. Vele tartottak idős szülei, bár eleinte úgy gondolták, inkább ott halnak, ott égnek házuk küszöbén, mintsem koldusbotra jutva, földönfutókká váljanak. Amikor látták, veszélyben van a lányuk s leendő unokájuk élete, fogták kis batyujukat, és nekivágtak a világnak. Előbb sorra látogatták a rokonságot, az ismerősöket, míg végül a Zágráb melletti vagonokból álló menekülttáborba kényszerültek. Életükben nem lépték át Bosznia határát, azt se tudták, merre van Csehszlovákia, mégis felvetették magukat a listára. Mert élni akarnak.- A tíznapos csecsemőnek más kell, mint nekünk, felnőtteknek- szólalt meg a gyerekarcú kismama. A vagonokat nem lehet fűteni, meleg víz sincs. Jól bírtuk az utat, én sem fáradtam el. Vigyázok magamra, s elhatároztam, hogy bármi történjék is, nem fogok idegeskedni. Nehogy elapadjon a tejem. Persze, az átélt borzalmakat nehéz feledni, és szüntelenül rettegek a férjemért. Mikor látjuk viszont egymást? Nem, nem sírok. Ha rámtör a kétségbeesés, magamhoz ölelem gyermekemet, és - csendesen dúdolok neki... Együtt könnyebb... Imádkozom, de vajon meghallgat-e az Úr? (Méry Gábor felvételei)
