Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-18 / 38. szám

Vasárnap 1992. szeptember 20. A NAP kel - Kelet-Szlovákia: 06.22, nyugszik 18.41 Közép-Szlovákia: 06,29, nyugszik 18.48 Nyugat-Szlovákia: 06.35, nyugszik 18.54 órakor A HOLD kel - Kelet-Szlová­kia: 23.37, nyugszik 14.56 Közép-Szlovákia: 23.44, nyugszik 15.03 Nyugat-Szlovákia: 23.50, nyugszik 15.09 órakor Névnapjukon szeretettel köszöntjük FRIDERIKA - LUBOSLAV, valamint Euszták, Filippa nevű kedves olvasóinkat • FRIDERIKA - a német Fridrich (magyarul: Fri­gyes) férfinév újlatin Fride- ricus változatának nöiesí- tése. • A GYERMEKEK VILÁG­NAPJA • 1942-ben született James DEWAR skót fizikus és kémikus (t 1923) • 1902-ben született Cesare ZAVATTINI olasz író. A VASÁRNAP következő számának tartalmából SÜSS KI ISTEN NAPOCSKÁJA Petröci Bálint írása A VILÁG VÉGÉN Riport Csukcsföld lakóiról GÓLYA, GÓLYA, GILICE - MITŐL VÉRES A LÁBAD? Dr. Stollmann András írása A „KEGYVESZTETT“ Szabó G. László beszélgetése Rudolf Hrusínskyval A JEGY Hajdú István novellája ÖTLETPARÁDÉ CSALÁDI POPKLUB BARATES SORSTÁRS TÁVOZOTT Nagy Jenőtől, a csehszlo­vákiai magyar újságíró-nem­zedék legöregebbjétől búcsú­zunk. A véneket valaha - az emberségesebb közösségek­ben - bölcsekként tisztelték. Most döbbenünk rá, hogy e neki is kijáró tisztelettel némiképp adósak marad­tunk. Életében, mint cseppjében a tenger, sűrűsödött szülőföl­dünkhöz kötött kisebbségi sorsunk hányatottsága, kese­rűsége és fel-felvillanó re­ménysége. Élete összefonó­dott a közép-európai sorsfor­dulók elmúlt viharos idősza­kával. Határok változtak, rendszerek váltották egymást és az embert kemény próba elé állító korban barátok, munkatársak nehéz helyze­tekben vizsgáztak emberség­ből. Őt is sokszor állította próba elé a mindenkori ha­talom. Ott állt az Új Szó bölcső­jénél. Az első hívásra érke­zett. Pedig de nem szeretett írni! Csak mikrofonnal a ke­zében volt igazán elemében. Érces hangján a szó színt ka­pott: dallamosan csendült vagy mennydörgésként har- sant. Az írás kínszenvedés volt számára. Mégis vállalta. Az értelmiségétől megfosz­tott magyar kisebbség a jog­talanság évei után a marok­nyi szerkesztőgárdát is nehe­zen állította össze. Ő az elsők között volt. Pedig akkor nemcsak írt és szerkesztett, hanem fel kellett karolni és kezénél fogva vezetni a job­bára munkáslevelezőkből születő új, inkább csak leen­dő újságíró nemzedéket. Később visszatérhetett szeretett mikrofonjához. Ott volt mindenütt, ahol országos vagy nemzetiségi események zajlottak. Így sem volt sok része elismerésben. A háború utáni rendszer polgári szár­mazása és ízig-vérig polgári magatartása miatt inkább csak megtűrte, de kegyeibe nem fogadta. Érthető hát, hogy hatvannyolc tavaszát nagy örömmel üdvözölte. Hitt a nagy változásban. A megújhodás melletti kiállá­sáért sok társához hasonlóan neki is bűnhődnie kellett. Be- léfojtották a szót, a mikro­font kiragadták a kezéből. Csalódásáról, keserűségéről csak ritkán, szűkebb baráti körben vallott. Akkor is ő - az öregebb biztatott ben­nünket. Nyolcvankilenc őszét kö­vetően — feledve a korábbi sérelmeket — már nyugdíjas­ként újra eljárt szerkesztősé­günkbe. Szívén viselte a lap sorsát, hisz születésekor daj­kája volt. Igaz, az utóbbi idő­ben már botra támaszkodva is nehezére esett a járás, és mind inkább elmaradozott. Egy alkalommal a koridős jo­gán még tereferére invitálta ismerőseit, barátait és ifjabb kollégáit, mintegy gyakoribb, soha meg nem valósult talál­kozások bevezetőjeként. Kö­zöttünk akart maradni és so­rainkat próbálta összefogni. Vele szembeni adósságunkat növeli, hogy nem voltunk a segítségére. De valameny- nyiünk súlyos adóssága ez egymással szemben is. Meg­hittebb emberi kapcsolataink hiánya, amit most, távozása­kor érzünk igazán. Kedveském... Ez volt a szavajárása. így szólította barátait, vitapart­nereit. Nagyon sok ismerőse, sok-sok barátja volt. Szinte az egész világgal kapcsolatot tartott. Az egyik világrészen a leánya, a másikon rokona, itt iskolatársa, amott volt munkatársa olvashatta levél­beszámolóit. A világot behá­lózó rokoni és baráti szálak is kisebbségi sorsunk jegyei. Hányán hagyták el sorainkat jobb boldogulás reményében vagy éppen szülőföldjükről száműzve, a nagyvilágban keresve menedéket! Ő is me­hetett volna. De a szülőföld­höz való ragaszkodása erő­sebb volt a távoli világ csábí­tásánál. Csak most távozott el - örökre. Jenő barátom, kedves­kém, ha igaz, hogy a barátság a síron túl is tart, és netán van valamiféle túlvilág, foglalj számunkra is asztalt egy kis meghitt tereferére. Ott majd mindent elmondunk egymás­nak, és mindent bepótolunk, amire gyarló földi életünk so­rán soha nem jutott időnk... Nyugodj békében! Zsilka László „Én és az unokám“ Kisunokámmal úgy döntöttünk, ebéd után kimegyünk a Duna jobb partjára - méghozzá gyalog. A vasárnapi ebéd közben nem lehe­tett a gyerekkel bírni, tucatnyi kérdéssel zar- gatott, mi mindent fogunk majd csinálni. Ha valaki megkérdi, „hány éves“, hát jobb kezét a magasba lendíti s hüvelyk-, kis-, mutató- és középső ujját szétágaztatja, így mutatja a pontos választ. Szóval négyéves és korához képest meglehetősen csavaros észjárású.-Nagyapa?! - hangzott unokám megkér­dőjelezett, de egyben felkiáltójellel is ellátott szövege.- Tessék?- Kölcsönadnád kérlek szépen az autódat? Mit mondhat ilyenkor a megkérdezett nagyapa?- Igen, drágaságom — válaszolom, de már tudom, ebből megint csak kópéság lesz.- Köszönöm szépen, nagypapa.. Most csönd lesz, s csak délután, a sétára való indulás előtt kapok tőle választ.- Nem megyünk gyalog,... elviszlek kocsi­val - mondja röviden.- Mi az, hogy elviszel? - próbálok pattog­ni, de ő megnyugtat.- Hisz kölcsönadtad az autót. - Vita nincs, hisz - igen - kölcsönadtam az autót, meg is köszönte előre. Kint a Duna-parton egy darabig néztük a le és fel húzó hajókat, vontatókat, csónakokat. Közvetlen a part közelében egy szandolín kaptat az ár ellen felfelé. A gyereknek meg­tetszik a csónak.- Nagypapa??- Tessék!- Vegyél nekem, kérlek szépen, egy csó­nakot. Próbáltam csitítani: sokba kerül. De ma­napság az ilyesmi gyermekeknél nemigen nyomós érv. Másként formázom hát az adan­dó választ.- Ide hallgass, kis bogaram, a nagyapa is szeretné, ha lenne ilyen szép csónakja és mégsincs.- No látod - mondja ártatlan arcátlanság­gal a gyerek -, vegyél egyet nekem, s én majd azt kölcsönzőm neked! Otthagytuk a Dunát, s beljebb húzódtunk a Vidámpark felé. Vonzotta a gyereket a mu­zsika, a pergő körhinták, a minirepülőgépek, vonatok, autók zsivaja, s a bennük, rajtuk utazó gyereksereg csivitelése. Magamban dünnyögök: „Egy huszas elég lesz?“, aztán már ott állok a pénztár előtt, veszem a jegye­ket a kisvasúira, hintára s egyébre. A húszas­ból visszajáró nem is volt. Ám felsülök, mert unokám nem a legbátrabbak közül való, nagypapa nélkül a guruló játékszerek egyiké­be sem mer beszállni. Ott állunk lahangoltan a sínek mellett, s a kismozdony, aprócska kocsijaival tova- siklik... Nagy Jenő A kassai Magyar Tánítási Nyelű Középfokú Ipariskola igazgatósága október 1 -jétől va­sárnapi iskolát nyit azon gyerme­kek számára, akik vegyes há­zasságból származnak, vagy más okból nem látogatták az anyanyelvi iskolát. A jelentkezés feltételei: Közlemény- 8-12 év közötti korhatár;- alapszinten beszéljenek, vagy legalább értsenek ma­gyarul. A tanfolyam keretében nyelv­tannal, irodalommal, történelem­mel szeretnénk foglalkozni szombat délelőttönként. Jelent­kezni az iskola igazgatóságán lehet személyesen, vagy telefo­non. Cim: Kassa, Gresákova 1,, tel.: 245-27, vagy 277-68. fOOJát a bizalomról A bizalom semmivel sem pótolható érték. A bizalom kincs. Nélkülözhetetlen az egyé­ni kapcsolatokban, a családban, a társada­lomban, a politikában, országok kapcsolatá­ban, az üzleti világban. A bizalom általában bizalmat szül és kialakul egy nemesebb, emberibb formája, a kölcsönös bizalom. Sajnos napjainkban világunkban hiánycikk lett a bizalom. Helyette jár­ványként terjed a gyanakvás, a kétely, ami az élet minden területén megmérgezi a lég­kört, akadályozza az alkotó munkát, az emberi kapcsolatok gazdagodását. Az el­múlt évtizedekben belénk oltották az ellen­ségképet, a gyűlölt imperializmust, a minde­nütt ott ólálkodó osztályellenséget, a világ­háborúra spekuláló háborús uszítókat és ki győzné még felsorolni, mi mindent. Sajnos ez a méreg tudat alatt még ma is hat, és jó időbe telik, míg megszabadulunk tőle. A demokratikus átalakulásban elszomorí- tóan sok még a szenny és a buta beszéd. Szép számmal akadnak még „kút- mérgezők“, akik igyekeznek új ellenségké­pet találni, hogy politikai kudarcaikat, meg­valósíthatatlan ígéreteik következményeit rákenhessék valakire. Napjainkban ennek leggyakoribb eszköze a nacionalizmus, a so­viniszta összeférhetetlenség. E társadalmi kórnak ezernyi változata van, de valameny- nyi elvakult ellensége a bizalomnak, a meg­értésnek. Nincs nap, hogy a szlovák sajtóban ne jelenne meg több olyan írás, vagy nyilatko­zat, amely a szlovák olvasókban igyekszik elhinteni a bizalmatlanság magvát az itt élő magyar kisebbséggel szemben. Olvasóink leveleikben gyakran kérdezik tőlünk, miért nem vesszük fel a csalhatatlan magabiztos­sággal felénk dobott kesztyűt? Azért, mert ha valamennyi vádaskodásra, beteges érzé­kenységre és kivagyiságra válaszolni akar­nánk, más nem is férne el az újságjainkban. Meg aztán a mi cáfolatunk amúgy sem jut el a szlovák olvasóhoz, ők többnyire nem olvassák a magyar lapokat, mint közülünk sokan a szlovákokat. Sajnos nemcsak az újságok elfogultak, hanem a vezető politiku­sok nyilatkozatai is hemzsegnek a gyanúsít- gatásoktól, amire a csehszlovákiai magyar­ság egyáltalán nem szolgált rá. Az, hogy számunkra a cseh kultúra ugyanolyan érték, mint a szlovák, hogy szívesebben láttuk volna két szuverén ország folyamatos együttélését, ez egyáltalán nem szlovákelle- nesség, mert a közvélemény-kutatások sze­rint Szlovákia többsége még mindig nem érti egészen a válás szükségszerűségét. De józan ésszel érthetetlen a szlovák politiku­sok többségének az a fikciója, hogy az itt élő magyarok a határok megváltoztatásán mes­terkednek. Bizony ez beteges lázálom, ami­nek semmi reális alapja sincs. Tudtommal egyetlen magyar politikai párt, vagy mozga­lom sem tett olyasmit, ami erre akár csak utalna is. A magyar kormány pedig minden fórumon unos-untalan csak ismételgeti, nem akar határrevíziót, csak tisztességes jogokat a nemzetiségeknek. A szlovák hivatalos propaganda azonban mintha süket lenne. Most két fő érve a kulturális autonómia követelményének ostorozása és a magyar- országi szlovák kisebbség helyzete feletti siránkozás. Szerinte az első magában hordja a „visszacsatolás“ követelményének csíráit, a másikkal viszont megnyirbálhatok az itt élő magyarság jogos követelményei. Pedig az annyira hiányzó kölcsönös bizalom nélkül nehezebb lesz megoldani az önálló Szlovák Köztársaság milliónyi problémáját is. Jó lenne már tudomásul venni, hogy Szlovákia minden tizedik lakója magyar, és lojalitásuk megszilárdítása nemcsak a mi kötelessé­günk, hanem közös feladat. Ha a kormány nem keresi az egyetértést, elszigeteli a ma­gyarokat, ez súlyos és tartós csapás lesz az annyira szükséges bizalomra, ami örökös vitákat, torzsalkodásokat szülhet, ez pedig mindenkinek rossz. A bizalmat nem lehet megparancsolni, elrendelni, nem lehet meg­vásárolni. Megteremtéséért a magyarság képviselőinek és a szlovák politikai vezetés­nek mindennap tenni kell valamit. Szűcs Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents