Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-04 / 36. szám

L. r dalához jlte- egy it. Dehogy vagy... nyílás­volna, eresztül ezét az n jössz ya, újra . Bestia, n, hogy londtam i a kis- tíékkel minden­lefektet­:erelmé- :k... ilj... fel­ien... lépett... tk barna nt az ég, : ágyon, atig, az- lalt, hal­lani, a kabá­; ingéért za- Feküdjek le, mi?...- Jaj, istenem, miért teszel tönkre - aztán vékony gyermek­hangja sírásba görbült. — Keserves, nyomorult élet! Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába te­mette és zokogott. Ha valaki mesz- sziröl hallja, azt hitte volna, fel­nőttnek a sírását hallja.- Bőg! Aztán holnap végigjajga­tod az utcát, hogy megvertelek... A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abba­hagyni.- Hagyj engem, hagyj engem...- Fogd be a szád...- Hagyj engem, hagyj engem... A fiú odatámolygott hozzá.- Elhallgatsz végre... ? Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágy­ról. A kislány felkapta a fejét.- A hajamat kell fogni - sut­togta.- Amióta levágták, nincs mit fogni rajta - suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt.- Bánt az urad, mi? Részeg az urad? Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorí­tott öklökkel védekezett.- Eressz! — kiáltotta. A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt. A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehú­zódtak, és idegenül ültek a homlo­ka alatt, mintha odalopták volna.- Fáj! — kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakí­totta magát a szorításból. A fiú mozdulatlanul nézte, kar­jait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Az­tán elindult a lány után.- Bestia... A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrö- dött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat.- A gyermek! A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvá­gódtak a földön. A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a lányra.- Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni... A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetle­nül motyogva lehunyta a szemét. A kislány megigazította a haját, ujjaival elrendezgette aí összebor- zolódott kis tincseket, aztán négy- kézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre.- Nincs semmi - mondta halkan -, nincs neki pénze — és kezébe temette az arcát. eszteget­mülten. ^reteszed »eskedett értettem jgy elfo- yt találsz ;k neked lnivalóm barátom, in tartják yszerűen Olyankor ^kéznél ordította: ska Csilla Németh József: öreg báránnyal, olajtempera A rejtélyes história egy au­gusztusi napon kezdődött Rimaszombat piacán. Az egyik asz­talnál különféle szobrokat és kerá­miákat árult egy férfi, aki, amint azt megtudtam, elmenekült a Szovjet­unióból. Nehezen, de végül megér­tettem mondandóját. Arra kért, vá­sároljak tőle, ezzel is hozzásegíte­ném a létminimumhoz szükséges pénz megszerzéséhez. Meghatott a kérése, mindamellett jó üzleti fo­gásnak véltem. Vettem tőle egy fe­hér porcelánszobrot, amely, bárhogy néztem, nem ábrázolt sem élőlényt, sem ismert tárgyat. Leginkább egy háromkarú, ágaskodó, kövér polip­hoz hasonlított, vagy legalábbis én úgy láttam. Dolgozószobám könyv- szekrényének polcára helyeztem, aztán sokáig nem törődtem vele. Valamelyik napon, könyveim ren­dezgetése közben véletlenül lelök­tem a szobrot, s a szőnyegpadlón darabokra tört. Bosszúsan felkiáltot­tam, de torkomon akadt a szó. A porceláncserepek között megbar­CSORDÁS JÁNOS szolgálata és a hadsereg alaposan előkészítette a terepet, a szovjet de­legáció vezetője körül nyüzsögtek a KGB emberei. A hőség dacára Brezsnyev láthatóan jól érezte ma­gát, fáradhatatlannak bizonyult, és állandóan elküldte maga mellől sze­mélyi testőreit. Oroszlánt szeretett volna lőni, amit leplezetlenül han­goztatott. A vendéglátók időben fel­készültek erre: egy csoport néger csak arra várt, hogy parancsra kien­gedjék az egyik terepjáróra helye­zett ketrecből az elkábított hímo­roszlánt; a lesbenálló mesterlövész pedig majd egyidejűleg ló a Szovjet­unió Legfelsőbb Tanácsának elnöké­vel... Legyen teljes Brezsnyev dia­dala! A protokoll azonban felborult; minden másként történt, mint ahogy azt a szervezők szerették volna. Vá­ratlanul vad benszülöttek egy cso­portja támadt ránk a dzsungel mé­lyéről. Ilyesmire senki se számított, még azok a katonák sem, akik bizto­sították a terepet. Szinte mindenki a földre vetette magát vagy fedezé­ket keresett. A KGB és a ghánai biztonsági szolgálat emberei megza­varodva lövöldöztek. Az összecsa­ket megették a mbawango bennszü­löttek ... Áramütésszerűen ért e szörnyű hír. A nejlonzsák felé meredtem; ahogy elnéztem, nem sok maradha­tott Brezsnyevből. Ha akkor alaposan megfigyelem a támadókat, előbb rájöhettem vol­na, hogy azok a hírhedt őserdei emberevök! Annak idején könyve­imben említést tettem róluk. Legu­toljára 1947-ben hallattak magukról: abban az évben tűnt el nyomtalanul a határvidéken Francia-Nyugat-Afri- ka kormányzójának a lánya újdon­sült férjével. A mbawangók azután egyáltalán nem mutatkoztak, telje­sen feledésbe merültek. Kiszivárog­tatott hírforrások szerint kiirtotta őket az Idegenlégió kommandós ala­kulata. Mindazonáltal 1961-ben bei­gazolódott: léteznek és elevenek! A sötétedés beállta előtt kezdő­dött el a szovjetek ámokfutása. A történteket másként nem tudom nevezni, talán ez a kifejezés sem megfelelő. Kwame Nkrumah elnök nem te­hetett semmit, együttműködésre kényszeredett. - Legyen erős, May­croft - mondta megtörtén -, fel kell nult papírtekercset fedeztem fel. Mi­után vigyázva, nehogy megsértsem, széthajtogattam, kézzel írt angol szövegre bukkantam. Meglepett a keltezés, annak helye és az ott levő név: 1965, Moszkva, lord Maycroft Broderick Crafford. A név valahon­nan ismerősnek tűnt, úgy rémlett, mintha már találkoztam volna vele. Az elkövetkezendő napokban, mint­hogy szabadságot vettem ki, meg­szállottként fogtam hozzá a szótár­ból való, szavankénti fordításhoz, jóformán alig aludtam, egyik kávét a másik után fogyasztottam, soha annyi akaraterőm nem volt, mint akkor. Midőn a szöveg végéhez ér­tem, és érthetővé vált számomra a történet, rádöbbentem, világraszó­ló szenzáció birtokosa vagyok. Nem merült fel kétség aziránt, hogy a kéz­irat, amelyet a nehézségek ellenére sikerült lefordítanom, ne lenne hite­les. Szinte lázasan leellenőriztem va­lamennyi idevonatkozó adatot, s megdermedve tapasztaltam, olyas­mit fedeztem fel, amiért a KGB azonnal likvidálna. Megszédültem attól a tudattól, hogy fényt deríthe­tek a földkerekség talán legnagyobb politikai szélhámosságára. A kézirat megfogalmazójáról, lord Maycroft Broderick Craffordról beható kutatómunkával sikerült megtudnom többek között a követ­kezőket: számos közép-afrikai útle­írást és vadászbeszámolót adott ki, ezek egyikének magyarra lefordított változatában találtam meg rövid életrajzát. 1942 óta diplomataként különböző fekete-afrikai országok­ban teljesített szolgálatot, 1960-ban nevezték ki Anglia ghánai nagykö­vetének, 1961-ben tisztázatlan kö­rülmények közepette repülőgép-sze­rencsétlenség áldozatává vált. Lássuk a kézirat szövegét: Nincs sok időm arra, hogy mindent részletesen leírjak, ezért igyekszem lényegretöróen fogalmazni. 1960 szeptemberében érkeztem meg mint nagykövet Ghána főváro­sába, Accrába. Miután Kwame Nkrumah köztársasági elnöknél megejtettem bemutatkozó látogatá­somat, elfoglaltam rezidenciámat. Az angol diplomáciai képviselet épü­lete igen kellenes környezetben ta­lálható, távol a város zajától, ellátva a szükséges kényelemmel. 1961 februárjának elején értesül­tem arról, hogy tíznapos afrikai kör­útja során Ghánába érkezik Leo- nyid Brezsnyev, a Szovjetunió Leg­felsőbb Tanácsának akkori elnöke. A fogadást követő estélyen tolmács segítségével néhány szót váltottam Brezsnyevvel. Energikus, harsány és határozott ember benyomását kel­tette bennem. A szovjet delegáció afrikai látoga­tásának utolsó napján Brezsnyev tiszteletére a gháraiak szafarit ren­deztek, amelyre külön meghívást kaptam. A fővárosból az elnöki re­pülőgépen utaztunk a dzsungelöve­zet határára. Annak ellenére, hogy a Ghánai Köztársaság biztonsági pás nem tartott két-három percnél tovább, a bennszülöttek ugyanolyan gyorsan vonultak vissza, mint ahogy jöttek. Az ezután bekövetkezett nyomasztó csönd rosszat sejtetett. Huszonhét halott feküdt szerteszét, legtöbbjük a támadók közül, hat pe­dig a testörség soraiból. A KGB és a ghánai biztonsági szolgálat embe­rei a zűrzavarban nyilvánvalóan egymásra is tüzeltek. Legnagyobb megdöbbenésünkre Brezsnyevnek nyoma veszett. A hír villámcsapásként terjedt, kitört a pá­nik. Többen látni vélték, hogy a bennszülöttek elvonszolják a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsá­nak elnökét, de nem mertek meges­küdni rá. Kwame Nkrumah elnök magatartása érszrevehetően megvál­tozott, fölöttébb idegessé vált. Felté­telezhetően valamennyiünknél job­ban tudta, mire képesek azok a vad­emberek, akik lecsaptak ránk. Is­mernie kellett a törzset, melyhez tartoztak, állítólag maga is e vidék­ről származott. Azon nyomban in­tézkedett: utasította a testőrség pa­rancsnokát, kutassák fel Brezsnye- vet. A KGB három embere csatlako­zott az expedícióhoz, míg a többiek elvonultak tanácskozni; valószínű­leg különbizottságot alakítottak az ügy kivizsgálására. A hadsereget mozgósították: egységek indultak a környék körülzárására, helikopte­rek emelkedtek a magasba, ember aligha juthatott át azon a területen. Az expedíciós csapat estére tért csak vissza, piszkosak és szokatlanul letörtek voltak. A néger vezető be­számolt az elnöknek akciójuk ered­ményéről. Hosszan és izgatottan be­szélt az anyanyelvén, tekintete félel­met fejezett ki, koromfekete bőre olykor elszürkült az arcán. Kwame Nkrumah elnök a hallottak után hir­telen térdre ereszkedett, homlokát a földhöz verdeste, miközben sipító hangon ismételgetett valamit, s ki­serkent vére vörösre festett egy te­nyérnyi területet a megkeményedett talajon. A körülötte állók rémülten hátrahőköltek: minden bizonnyal megértették e rituális megnyilvánu­lás okát. Sokkoló hatású jelenet volt, még most, évek múltán is borzongok tőle, ha rágondolok. De ami ezek után történt, arról legszívesebben nem ír­nék. Mert az maga a borzalom... Észrevettem, bogy a KGB embe­rei egy fekete nejlonzsák köré cso­portosulnak; az expedíciós csapattal visszatért társuk hozott benne vala­mit. Sorra levették a fejükről a tá­nyérsapkájukat, illetve parafakalap­jukat. Az egész úgy hatott, mintha valamiféle gyászszertartás zajlana. E fura jelenet lejátszódása alatt Kwa­me Nkrumah elnök magához híva­tott, hogy tájékoztasson. Még most is igen élénken emlékszem arra, amit remegő hangon mondott nekem: — Szégyenfolt esett az országomon, Maycroft! Leonyid Iljics Brezsnyev elvtársat, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnökét, leendő jótevón­készülnünk a lehető legrosszabbra, azt hiszem, nincs egyéb választá­sunk, itt most minden előfordulhat. Még a legvalószínűtlenebb esemé­nyek is! - Elbúcsúztunk egymástól. A Ghánai Köztársaság elnöke sokáig szorongatta a kezemet. Minekutána a KGB átvette az irányítást, betuszkoltak egy katonai repülőgépbe. Nyomatékosan az ér­tésemre adták, semmit ne kérdez­zek, senkihez se szóljak. Tiltakozá­som ellenére lefogtak, elvették tő­lem az irattárcámat, az órámat és a pipámat. Nyilvánvalóvá vált: fo­goly lettem! Követeltem a gép pa­rancsnokától, haladéktalanul teremt­sen telefonösszeköttetést az accrai angol nagykövetséggel, tegye lehe­tővé, hogy beszélhessek a katonai attaséval, de nyíltan kinevetett. Megvallom őszintén, ilyen mélysé­gesen primitív és ellenséges viselke­déssel még nem találkoztam pályafu­tásom során. Tulajdonképpen ekkor értettem meg: valószínűleg soha töb­bé nem leszek szabad ember, nem látom már sem Accrát, sem Londont. Csak a csodában reménykedhetek. Mialatt gépünk a magasba emel­kedett, lövéssorozatokat és nagy erejű robbanásokat hallottam, majd fülsiketítő zajt. Amint letekintettem az ablakon át a dzsungelra, hatalmas tüzet láttam fellobbanni. Azonnal tudtam: gyújtóbombát dobtak le. Tá­volabb megpillantottam az elnöki repülőgépet; katonai vadászbombá­zók követték. Ezüstös fényük gyor­san beleveszett a messzeségbe. Valamilyen szerrel elkábítottak, később megkötöztek. Hosszan tartó repülőutat tettünk meg, jóformán alig emlékszem az utazásra. Fiatal katonatiszt ügyelt rám és törődött velem a kapott parancs szerint. Lát­tam rajta, félénken tekinget felém, nem mer a szemembe nézni. Lando­láskor életem legborzasztóbb perceit éltem át. E sorok írásakor remeg a kezemben a toll, nem találok elég­gé kifejező szavakat megaláztatá­som és meghurcoltatásom megeleve- nítésére. A minősíthetetlen bánás­mód idegen érzéseket váltott ki ben­nem, nem szívesen idézem fel, sze­retném elfeledni. Mégis le kell ír­nom, közzé kell tennem: a Szovjet­unió területére kerültem, elhurcolt voltam! Hónapokig elzárva tartottak a külvilágtól, félév után helyeztek át egy számomra ismeretlen helyen le­vő munkatáborba. A táborkomple­xum némileg emlékeztetett az egy­kori francia-nyugat-afrikai fegyenc- telepekre, s minthogy koncentrációs tábort csupán filmhíradóból láttam, nem áll módomban a kettőt összeha­sonlítani. Fakitermelés folyt kézi erővel, napjában tizenkét órát dol­goztattak szigorú felügyelet mellett. Négy évig sínylődtem köztörvényes bűnözők társaságában, embertelen körülmények közt, rossz ellátásban részesítve. ítélet nélkül, bűnteleníii Ez alatt az idő alatt elsajátítottam néhány feltétlenül szükséges itteni szokást, szakállat növesztettem, és elfogadhatóan megtanultam oroszul. A sors rákényszerített e számomra barbár nyelv beszélésére, amennyi­ben szót akartam érteni azokkal a szerencsétlenekkel, akik nem be­széltek semmilyen idegen kultúr- nyelvet. 1965 tavaszán a KGB emberei Moszkvába vittek. A szovjet biroda­lom fővárosából senkit sem láthat­tam, állandóan félhomályos cellák­ban tartottak, s minduntalan a Secret Intelligence Service, vagyis az M16 tevékenységéről vallattak. Az egyik napon lehetőséget kaptam árra, hogy rendbe tegyem elhanyagolt külsőmet; zuhanyozhattam, megbo­rotválkozhattam, tiszta és új öltönyt vehettem fel. Végre hosszú idő eltel­tével normális emberként mutatkoz­hattam! Irodaszerű helyiségbe irá­nyítottak, ahol azonnal a falon függő arcképre vetődött a tekintetem. A rajta levő nevet, hála csekély orosz tudásomnak, ki tudtam betűz­ni: Leonyid Iljics Brezsnyev, a Szov­jetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára. A mogorva ábrázatú valaki kifejezetten ellen­szenvesnek bizonyult. - De hisz ez nem Brezsnyev! - kiáltottam fel aka­ratomon kívül. A férfi, aki mögöttem állt, kifo­gástalan angolsággal válaszolt: - Ez a színtiszta igazság, Sir! De már csak hárman tudjuk! Kwame Nkrumah erről hallgatni fog, amíg köztársasági elnök marad... Akit a fényképen lát, az valójában Jegor Ivanics Koszto- lec, novoszibirszki kolhoztag, a szer­fölött sajnálatos körülmények foly­tán megboldogult Brezsnyev elvtárs hű hasonmása. Igen rövid időn belül kerítettük elő, nehogy kitudódjon a ghánai „baleset“. Egyedül Hrus­csov elvtárs gyanakodott, azonban a Központi Bizottságnak sikerült őt félreállítani. Egyébként el kell árul­nom még valamit, Sir, ami bizonyára érzékenyen fogja érintem: ön már több mint négy éve halott, repülő­gép-szerencsétlenség áldozatává vált Afrika partjai felett. Halálhíre meg­jelent az angol és a francia lapokban, nekrológok emlékeztek meg becses személyéről, önt Londonban temet­ték el 1961. február 27-én, temeté­sén a Szovjetunió is képviseltette magát, s még ugyanebben az évben a Francia Akadémia posztumusz iro­dalmi díjjal jutalmazta írói munkás­ságáért. Engedje meg, hogy gratulál­jak a kitüntetéshez! - Az ismeretlen a vállamra helyezte a kezét. - Nos, Sir, ön már bizonyíthatóan nem léte­zik a Nyugat számára, ön kizáróla­gosan a miénk! Szovétszkaja szóvsztvennoszty! Nem kaptam levegőt, rosszul let­tem, elájultam. Napokig ágyban fe- küldtem, lázálmok gyötörtek, félre­beszéltem. Tisztában voltam azzal, hogy abban az órában, amikor a KGB számára fölöslegessé válók, kimondják a halálos ítéletemet, és meg fognak ölni. Eldöntöttem, papír­ra vetem hihetetlen történetemet... Az idő sürget, de ezen az éjszakán nyugalmam van őrzőimtől, akik va­lamit ünnepelnek; eleddig, örömöm­re, nem zavart meg senki. Lényegé­ben már megírtam mindent. Ezt a beszámolót - feszes göngyöleggé sodorván a noteszlapokat - minél előbb elrejtem valahová, egyszer majdcsak ráakad valaki... Sikerült magamhoz vennem a borotvát, mellyel reggel megborotválkoztam, itt lapul zakóm zsebében. Elhatáro­zásom szilárd, nincs számomra sem­milyen más kiút. Nem akarom, hogy a szovjetek végezzenek velem... A hold még ragyog, de a napot aligha látom meg. Csupán attól tar­tok, nem lesz elég bátorságom. Lord Maycroft Broderich Crafford 1965. június (?) Moszkva Nos, ez az a kézirat, amelyet lord Maycroft Broderick Crafford a fehér porcelánszoborba rejtett. Az illeté­kesek nagyon nehezen járultak hoz­zá, hogy a nyilvánosság elé kerüljön, attól féltek, valamiféle rossz tréfáról van szó. Mindezek ellenére meg va­gyok győződve arról, hogy lord Maycroft Broderick Crafford utolsó éveiről és Leonyid Iljics Brezsnyev személycseréjéről a porcelánszobor­ban talált feljegyzés az egyetlen hite­les beszámoló. Meg vagyok győződ­ve arról is, hogy ha a valódi Brezs- nyevet nem eszik meg a mbawan­gók, talán másként alakul Közép- Kelet-Európa sorsa 1968 után. (Secret Intelligence Service (M16) = a brit Titkos Hírszerző Szolgálat; Szovétszkaja szóvsztvennoszty = szovjet tulajdon)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents