Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-08-21 / 34. szám

«

i varrt maúlt az üdő, t ember a fe- törökfutás sihánba, s jól ;al a csiháno- i múlva azt ^nak:

ony, met elt úgy meg- hogy nem úzza az em- léviszi a szo- ura, hogy el ;yen egy in- hogy a fe- rjon. Elment tyen a férfi, a j^orcsmá- likor egyné- itt, gondolja n vesz inget, 1 van, s varr- ;veszen egy ;y ludat. Ha- íegtépi, léteire, megkeni l rajmézzel tuluba. Felié s megnézi kérdi:

? Nem vaboldogtalan - eleget te

ínjen, hogy masszonyát, áment a ko- nak szűbaja iglátta, úgy rrok. Ahogy látta, hogy eghót, kijött nent.

3gy még ma 1 állt.

er Antalné, es, 1963)

RONCSOL

LÁSZLÓ

Alkonyaikor

Alkony súgja: „Add az arcod!“ Arcom súgja: „Árnyon árny...“ Út apadtán, dúlt avarban, ősszé fosztó őz nyomán.

Árok ágán súny a felleg, enyhe esti köd havaz. Ólom-éjjel hull a ködbe, alkony-arcom ágya az.

cét nagyfröccsöt. ló lábára hátrált, ült könyökük /örös ember arca tt fél korsó söre. fosni! - szólt rá hátravetett fejjel hatalmasat falt \ még fentebbről :tte korsóját, Pe- askolni, tarajozó i falán.

falnak verődött, t, széklábak húz- a gondolt, életé- vényes pillanata c. Nincs szünet, tan fölvétel van. i nyersanyag, rdogált az olaszráncos arcú em- tz újabb két pota.

ele kellett volna rtyolt a borba, i, viszem a kis ,'egöbe rajzolta ízőgép, - fölcsil- áron is azt hiszik Karcsi bácsi!

•ostája a fülére i, néhány napja i nagyobb fiától, köszöntik, igaz, ákai cím. Karcsi tta a nagy poristák félelmük- 1 in^en gaztettét

Petőfi vállat vont, mintha azt mondaná: potomság. De azt

mondta:- Ha hazánk farkát húzzák, nem vicsorog.- Ha, ha — mondta röviden Karcsi bácsi, és fölemelte a mutatóujját, de aztán nem szólt semmit sem. Gyors mozdulattal benyúlt zakója belső zsebébe, és egy kétdecis citromosüveget vett elő. — Jól mar. — Hamiskásan hahotázott hármat, és kétszer meghúzta a műanyag üvegecskét. Elszorult torokkal kezdett beszélni. - Drapp könyvek voltak. - Petőfit arcul csapta a szilvapálinka szaga, fölnevetett. - Volt nekem a Szépmíves Céhtől néhány könyvem. Csak csinálj filmet, nem az a fontos, hogy kerülj azok közé. - Előrebökött állá- val a fal felé:

Petőfi elnevette magát.- Nagyon nagyképűnek talált a Szabó, mert protekció nélkül próbálkoztam... - Mosolyogva itta a borát.

Karcsi bácsi az elsárgult falat vizs- gálgatta, aztán ő is elvigyordult.- Ha, ha - hörrentett röviden, ahogyan egy nagy, fáradt kutya csinálná.

Sötét volt, mikor az utcára lépett. Hat újságjából már egy sem volt nála. Körbekeseredtem, gondolta, mert az ital vigasztalása is szomorította. Mégis, egyre szabadabban járó gondolatai egyre többször csatangoltak olyan messzire, ahol már nem tudott Annáról. Aztán újra kézen- fogta a veszekedés indulata. Nem akart rendet rakni a szívében, mert félt a csalódástól. Végigjárta a Lajos

utca és a Korvin Ottó út maradék kocsmáit, a Boulevarde-t, ahogy ő nevezte. Az Amfiteátrum tányérja fölött csillagok rajzolták a régi Telesport főcímfiguráit, mint Karcsi bácsi, aki rajztanár volt egykor. Évek eseményeit egyszavas versként sűrítette magába egy-egy kocsmanév. Vidoq. Fekete Medve. Lajos Tanya. Két Kancsó. Kórház utca. Kis és nagy Evezős. Vadász Tanya! Pokol! Lebontott kocsmákat, eltűnt kocs- márosokat számolt, és egy barátjára gondolt. Vajon látja-e még? A Lajos Tanyában levette a kontaktlencséjét. A vécére fél lábbal föllépve, térdére tette a kinyitott tokot. Komoly figyelmet igényelt a magányos mutatvány, hogy ne vesszen minden oda. Egy szelet sózott kenyeret és egy bontott sört vitt magával. Eső csókolgatta az arcát. Mintha szabad szemmel is jól látott volna mindent. Befogta az üveg száját, és élére fordította a kenyeret. Törmelékhalmokat került ki. A Lajos utca újlaki részét bontották. Visszanézett: ablakán hányta ki beleit a ház. Megerősödött az eső. A Kolosy téren beállt egy fülkébe, a kenyeret és a sört a telefonra tette. A feketén fénylő, domborgó macskaköveket nézte. Anna olyan odaadóan fordult föléje, mint aki egy kaput tár ki, aminek már régen nincsen kerítése. Egyre párásodtak az üvegkockák, kifehérült a Kolosy tér. A piaci bódék zsúfos kaptárrendszere egyetlen tömbbé alakult át: különös hajó állt a ködben. Kicsivel később már semmit sem látott a kinti világból, és onnét sem gondolta senki, hogy ott áll Petőfi, a bábozódó telefonfülkében.

M

ár az is elbűvölt, ahogyan a hölgy keresztbe rakta a lábait. Óvatosan, mintha attól félne, hogy eltörnek, vagy mintha üvegből lennének: egyik lábát felemelve, a másikra helyezte, s a lábai térdtől a bokájáig egymáshoz simultak. Ez hihetetlen volt; egyszeriben nagynénikéiül és unokanővéreim képe villant fel előttem, meg nagyanyám megsárgult fényképei a huszas évekből, melyeken kerek kalapot és rövid szoknyát viselt, s a lábait úgy kulcsolta össze, mint útitársnőm a vasúti kocsiban, aki kis idő múlva, hogy szétvegye a lábait, az egyiket előre csúsztatta, s az a lába egy pillanat alatt kiegyenesedett combtőből a sarkáig. Majd mindkét lábát oldalra fordította - arányosak, tökéletesek és elbűvölőek voltak. Az ilyen lábak boldoggá tehetik azt, aki birtokába veszi őket (vagyis bármikor láthatja, simogathatja a harisnya nélküli mezítelen lábakat...), véget érni nem akaró háborúkat idézhetnek elő, ott ült előttem egy új trójai Heléna Marlene Dietrich lábaival, s az ablakon kinézve bámulta az elsuhanó zöld mezőket, s a fák függönye mögül elővillanó néhány házat.

Hönefossban sokáig állt a vonat. Kiszállásra szólítottak fel bennünket. Nem értettem, miért kell átszáll- nunk egy másik vonatra, de mivel senki sem tiltakozott, magam is eleget tettem a felszólításnak. A vasúti kocsik, melyeken ideérkeztünk, gyorsan elindultak visszafelé, s öt perc múlva újabbak érkeztek.

Igyekeztünk felszállni, s mindenki oda ült, ahová akart. Nem reméltem, hogy tovább figyelhetem a női lábak játékát, az utolsó vasúti kocsik egyikére szálltam fel. Találtam egy üres fülkét, s leültem. Hátizsákomból előkotortam az útikalauzt, tanulmányoztam a tájékozódási pontokat, a községeket, a szóba jöhető vendéglőket. Csakhamar véget ért a nyugalmam: valaki kinyitotta a fülke ajtaját, s attól kezdve nagy volt a zaj, melyet a poggyászokkal járkáló utasok okoztak. Belemerültem a lazacokról szóló könyvbe, de aztán megéreztem, valaki figyel. Felnéztem. Előttem egy kisgyermek állt, s egy rossz kedvűnek látszó hölgyet molesztált, aki az anyja lehetett, hogy magyarázzon meg neki valamit a képes gyermekújságban, melyet nézegetett. Gyors pillantással végigpásztáztam az utasfülkét: mellettem ott ült az elbűvölő hölgy, aki az imént a lábaival játszadozott.

Ez meglepett. (A vasúti kocsi nagy része üres volt, s neki éppen mellém kellett ülnie!) Lopva figyeltem: maga elé nézett, nyilván a gyermekre, aki az anyját sürgette a magyarázatért. Elővettem az útikalauzomat.

A következő állomáson kiszállt az anya gyermekével, és egy öregember jött be a fülkébe. Amikor a vonat elhagyta az állomást, nyomást éreztem a lábamon. A hölgy (akinek lazacszínű lábai voltak) lábát gyengéden a lábamhoz szorította. Nekem sem kellett több: nem csak ráálltam a játékra, hanem még fokoztam is. A szemem sarkából a hölgyre pillantottam: úgy tűnt, mosolyog. Hogyan tovább? Abban reménykedtem, hogy a következő állomáson az öregember kiszáll, s mi kettesben maradunk. Több állomáson áthaladtunk, de az öregember nem mozdult. Szeme csukva volt, fejét az ülés támlájához szorította. Olyan csendben és nyugodtan aludt, hogy magamban arra gondoltam, nem halt-e meg. És ha elfelejtett kiszállni? Hátha itt kell kiszállnia, ahol éppen most állunk, s ő ezt nem tudja? Lehet, hogy megköszönné, ha felébreszteném. Mégis jobbnak láttam hallgatni, annál is inkább, mert a fülkébe újabb utas lépett be: húsz év körüli, kékszemű lány, hatalmas hátizsákkal.

Lábaink a sziámi ikrekhez hasonló pózban maradtak, s úgy látszott, egyikünknek sem jut eszébe semmi, miként érhetnének vágyaink célba. A vonat már jókora utat megtett, amikor felbátorodtam, s megkérdeztem a hölgytől, messzire utazik-e. Először rám sem pillantott, s amikor

■f Kortárs katalán író

megismételtem a kérdést, felém fordult (most, amikor egészen közelről láthattam őt, tapasztalhattam, hogy útitársnőm gyönyörű, érett nő), ajkait csücsörítve elmosolyodott, s norvégül válaszolt. Zavarban voltam, mert nem értettem. Mondott még valamit, s várta a Választ, de nem tudtam válaszolni. A húsz év körüli lány egy divatlapot olvasott, s úgy tűnt, nem érdekli, ami körülötte történik. Az öregember, aki úgy aludt, hogy már halottnak tűnt, kinyitotta a szemét, és lefordította

QUIM MONZÓ*

Szenvedélyesen csókolóztunk (az első csók olyan volt, mint egy szimfónia nyitánya), sokáig ölelkeztünk, mintha egy hídon haladnánk át, abbahagytuk, amikor nyílt a folyosó ajtaja. A velünk egy fülkében utazó lány ment a toalettre, amely ott volt, ahol mi vesztegettük az időt, csóko- lózva, mint valami taknyosok, ahelyett, hogy valami értelmesebbet csináltunk volna. A lány bezárkózott a toalettre. Arra gondoltam, megvárjuk, míg távozik, aztán ismét élvezhetjük a szerelem édes gyümölcsét,

a hölgy szavait: a hölgy elnézését kéri, amiért nem beszéli az ön nyelvét. Meg akartam mondani az öregembernek, hogy a nyelv, melyet említ, nem az anyanyelvem. Felajánlotta, hogy kész tolmácsolni. Ez kétség- beejtett (elképzeltem, amint térden- állva szerelmet vallók a hölgynek, tolmács segítségévéi), nem tudtam, mint mondjak az öregembernek. Aztán azt mondtam, köszönöm, ne fáradjon. Feszült csend következett. (A lábaink mindezek ellenére szorosan összesimultak.). Az öregember ismét lehunyta a szemét, de csak kis időre. A következő állomáson elköszönt, és leszállt.

A következő két állomás között kezemet a hölgy kezére tettem, s az ujjam hegyével cirógattam a kezefe- jét. A szeme megrebbent. Úgy fordítottam a kezemet, hogy amikor kezet fogtunk, ujjaink egymásba kul- csolódtak. A szemben ülő lány a könyvben lapozgatott, s néha kinézett az ablakon. Hirtelen letette a könyvet maga mellé. Amikor ránk pillantott, két másodpercre a kezünkön felejtette a tekintetét, de aztán diszkréten a hátizsákját bámulta, az egyik szíját húzogatta, majd ásítva belemerült a táj csodálatába.

Az alkony sehogyan sem akart éjszakai sötétséggé feketedni. Az egyik állomáson zöld egyenruhás férfi szállt fel, erdész lehetett. Aktivitásom lelohadt. Elhatároztam: fel- állunk a hölggyel együtt, és kézenfogva kimegyünk a keskeny folyosóra, ahol legalább beszélgethetünk, s jobban megérthetjük egymást. De ez kockázatos volt: mi lesz, ha a hölgy nem megy bele a játékba, s mond nekem valamit, amit nem fogok érteni (a többiek pedig érteni fogják, s ez idegesített). Mellettem szólt az a tény, hogy a hölgy kezdeményezett, s az én válaszom (kézen fogtam őt), nem utasította el. Csak az bántott, hogy nem veszi figyelembe: nem ismerem ki magam, idegen vagyok egy hűvös országban. Mivel a hölgy a hazai pályán játszik, el kell döntenie, mit csináljunk a továbbiakban. Vagy talán megelégszik a kézszorításokkal, s lábaink egymáshoz dörzsölésével?

Felálltam, még mindig a kezét fogva. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy nem fog felállni. Meglepetten nézett rám, majd elmosolyodott. Előttem ment. Végigmentünk a folyosón, a vasúti kocsi végére. Ott elkezdett beszélni, lassan, talán norvégül. Ki kellett választanunk a nyelvet, amelyen beszélgetni fogunk. Felsoroltam az általam beszélt négy nyelvet. Ö is mondott három nyelvet, sajnos, egyik sem egyezett. Hogyan mondjam meg neki, hogy belebolondultam a lábaiba, és szeretném őt ölelni és simogatni, amíg váratlanul le nem “száll valamelyik állomáson; hogy az ő kezdeményezése a lába hozzám szorításával a legkedvesebb gesztus volt, amilyennel már több mint egy hete nem ajándékozott meg senki.

melyet mintha tálcán kínáltak volna fel nekünk. Eltelt tíz perc, a lány még mindig nem jött ki a toalettről. Ismeretlen útitársnőm az általa ismert nyelveken közben beszélt valamit (talán a szerelemről, vagy a felszabadult szexről)? de mit sem értettem belőle. Szavai kegyetlenül hűvösen hangzottak, mint a visszhang a fjordokban. Az ablakon túl, a távolban, fehéren ragyogtak a hólepte mezők.

Néhány perc múlva odajött a kalauz, és a jegyeket kérte. Sietségünkben azokat a fülkében hagytuk, most vissza kellett mennünk értük. Az erdész már nem volt ott. A kalauz, miután eleget tett a kötelességének, eltávozott. Ismét egyedül maradtunk. Ám amikor elkezdtem a hölgy térdét simogatni, bejött a lány. Azt gondoltam, hogy a toalett most már szabaddá vált. Jeleztem, hogy fel akarok állni, de a hölgy mondott valamit, és ülve maradt. Zavartnak tűnhettem, mert a lány kötelességének érezte lefordítani az elhangzott mondatot: azt mondja, hogy a következő állomáson leszáll.

Levettem a hölgy bőröndjét. A vonat nagyot csikordulva fékezett. A hölgy búcsúzásul arcon csókolt, és mondott valamit. Azt mondta, - tolmácsolta a lány - nagyon sajnálja, hogy nem ismerkedhettek meg szerencsésebb körülmények között. Tolmácsolja a hölgynek ugyanezt, kértem a lányt, aki teljesítette a kérésemet. Álmaim asszonya elnevette magát, s eltűnt a folyosón.

Ültem néhány másodpercig, aztán rádöbbentem, hogy a világot nem a gyáváknak teremtették; fogtam a poggyászomat, s elindultam az ajtó felé. A lány nem értette, mit akarok. Tátott szájjal bámult rám. A peronon elveszettnek éreztem magamat, a hölgy nem volt ott. Beléptem a váróterembe, üres volt. Kimentem a néptelen térre, ahol neonreklámok villogtak. Tíz méternyire az állomás bejáratától volt útitársnőm, a hölgy, akinek a bőre a lazac színére emlékeztetett, egy férfival ölelkezett, majd egy kisgyermeket csókolgatott, aztán beszálltak egy Volkswagenbe. Fejvesztve visszafordultam: még csak az kellene, hogy lemaradjak a vonatról! Éppen indult, amikor felszálltam. Visszatértem a kupémba. A lány meglepődött. Letettem a poggyászomat, s a hátizsákomból előkotortam az útikönyvemet. A lány felhúzta a lábait az ülésre, rám mosolygott, s csak később jöttem rá, hogy ezt nem lett volna szabad megtennie. Sajnálom - mondta - hogy elrontottam a flörtjüket, de el kellett rejtőznöm a toaletten, mert nincs menetjegyem. S ült tovább, szépen összekulcsolt lábakkal, melyek arányosak, tökéletesek és elbűvölőek voltak...

Reggel véletlenül elárulta magát: amikor a hátizsákjából egy doboz cigarettát kotort elő, a padlóra poty- tyant - a menetjegye. Úgy tettem, mintha kibámulnék az ablakon...

Sági Tóth Tibor fordítása

Lipcsey György: Erato II.