Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-08-21 / 34. szám

* D oktor úr, ön az 1967-től 1970-ig terjedő évek ese­ményeit kutató szövetségi kor­mánybizottság tagja. Szeretném, ha a történelmi hűség kedvéért megje­lölné azt a mozzanatot, amely az 1968-as csehszlovákiai történések elindítója volt...- Kereken húsz éven át nemcsak a hatvannyolcas katonai invázióról esett kevés szó, hanem annak előz­ményeit szintén eltussolták. így pél­dául azt, hogy az 1968-as Prágai Tavasz nyitánya lényegében már 1967 őszén megvolt, amikor a CSKP Központi Bizottságának ok­tóberi plénumán a párt csúcsvezeté­sének a fele az akkori első titkár: Antonín Novotny ellen fordult. Dub- cek, Cerník, Hendrych, Dolansky és Kolder voltak a „zendülők"; míg Le­nárt, Chudík, Simúnek és Lastovicka viszont Novotny pártját fogták. E patthelyzetben a tízek vitáját a központi bizottság elé kellett vinni, ezért decemberre összehívták an­nak plénumát.- Antonín Novotny, állítólag, pénz­zel próbálta megvesztegetni a párte­lit jó néhány tagját, és moszkvai istápot remélve Prágába invitálta Leonyid Brezsnyevet is!- A bélelt borítékok vándorlása szinte természetes gyakorlat volt a Novotny-érában, erre jóformán kár is szót vesztegetni... Ennél lénye­gesen izgalmasabb esemény volt Brezsnyev 1967 őszén tett, kétna­pos prágai látogatása. A moszkvai pártvezér elsőként azután Kádár Já­nosnak számolt be csehszlovákiai tapasztalatairól. A Budapestről ka­pott, ezzel kapcsolatos dokumentu­mok tanúsága szerint Brezsnyev elújságolta Kádárnak, hogy csupán három órát pihenhetett, mert Prágá­ban forrnak az indulatok; hogy No- votnynak fogalma sincs a valós helyzetről és képtelen ésszerűen ke­zelni az egyre sürgetőbbnek mutat­kozó szlovák kérdést. Ebben a Moszkva és Budapest közötti tele­fonbeszélgetésben Dubceket na­gyon becsületes emberként jelle­mezte, akit méltán hozott indulatba Novotny tehetetlensége, majd hoz­záfűzte: személyesen nem ellenzi Novotny menesztését. Először a CSKP éléről, majd az államelnöki tisztségből is. Moszkva szemellen­zős szemléletét azonban mi sem bi­zonyítja jobban, mint az, hogy alig másfél-két hónappal később - a jobb­oldali veszély jeleit emlegetve - már Dubceket illették bírálattal. Az akkori idők szokásaihoz hűen, az ortodox beállítottságú lengyel és ke­let-német pártvezetés is rögvest csatlakozott a Kremlben elhangzott figyelmeztetésekhez. Eleinte tartóz­kodóbb tónusban, ám ahogy jöttek sorra a kommunista „testvérpártok'' drezdai, varsói, moszkvai találkozói, úgy vált egyre ridegebbé, kioktatób- bá a hangnem - mígnem megszüle­tett a döntés az öt „baráti ország" augusztus 21-én megvalósult kato­nai inváziójáról.- Persze, eközben azért idehaza is történt néhány fontos esemény. Hogy csupán a legizgalmasabbakat említsük: 1966júliusában az ágcser- nyői találkozó, pár nappal később Brezsnyev, Gomulka, Ulbricht, Zsiv- kov és Kádár pozsonyi csúcstalálko­zója a csehszlovák vezetéssel, majd pár nappal az ország katonai meg­szállása előtt Kádár és Dubcek négyszemközti találkozója Komá­romban. Ön, történészszemmel, va­jon miként látja: Dubceknek és a pártvezetés reformerőinek meg­volt a kellő stratégiája ahhoz, hogy sikerrel állni tudják a hazai és külho­ni neosztálinisták sorozatos támadá­sait?- Igen, volt. A dogmatikusok tá­madásainak zömét eleve visszau­tasította. Előfordult, hogy erre-arra ígéretet tett, de csak azért, hogy ezzel időt nyerjen. Ugyanis biztosra vette, hogy az 1968. szeptember 8- ára meghirdetett prágai pártkong­resszus a reformvonalat fogja mege­rősíteni, ami egyben a párt konzer­vatív szárnyának vereségét jelentet­te volna. A szovjet vezetés ezzel időzavarba került, hiszen ország-vi­lág láthatta, hogy Csehszlovákiában kitört a sajtószabadság, hogy az ország a pluralizmus és a többpárti választások felé halad, valamint megtörtént a gazdagsági nyitás 1968 augusztusának előzményeiről, eseményeiről és fehér foltjairól Interjú dr. Antonín Benőik történésszel Nyugat felé. Minderre a szóban for­gó pártkongresszusnak kellett volna áldását adnia. Elsősorban a moszk­vai, a berlini és a varsói vezetés tartott a reálszocializmus elvének felborulásától, ezért ők szorgalmaz­ták a legélénkebben a Prágai Ta­vasz elfojtását. Méghozzá minden eszközzel, akár katonai invázió árán is. Erről 1968. augusztus 15-16-án eshetett döntés Moszkvá­ban. A szovjet vezetés kulcsfontos­ságú figurái szabadságon voltak; a Kremlben a második vonal: a hé­jáknak számító Kirilenko és Seleszty irányították a napi ügyeket. Ők vet­ték fel a kapcsolatot Gomulkával és Ulbrichttel is, akik egyre határozot­tabban sürgették a csehszlovákiai reformok megszüntetését. A Szovjet­unió prágai nagykövetségével rém­híreket gyártottak arról, hogy ha­zánkban máris visszafordíthatatla- nok a reformfolyamatok, s Cseh­szlovákia hamarosan kiugrik a Varsói Szerződésből és a szocialista orszá­gok közösségéből. Ezt meggátolan­dó, beindították a katonai gépezetet.- Volt a megszállás első napjai­nak valamiféle forgatókönyve?-Természetesen, hiszen a meg­szállók abban bíztak, hogy a CSKP csúcsvezetésében szövetségesek­re lelnek, méghozzá többségi ¡ala­pon! Reményeiket elsősorban Indrá- ra, Bifakra, Svestkára, Pillérré, Rigó­ra és Barbírekre alapozták, valamint a hivatásos pártapparátus azon dol­gozóira, akik féltették a pozícióikat. Az előzetes haditerv úgy szólt, hogy a CSKP KB elnökségének kora esti ülésén megbuktatják Dubceket és Bifakot teszik meg az új első titkár­nak, "aki azonnal kijelentette volna, hogy az elnökség többsége egy új kormány megalakítását javasolja. A gyakorlatban ez mind a párt-, mind az államvezetésben puccsot jelen­tett volna, hogy az éjszaka érkező csapatok rögtön partnerre találja­nak. Az előre kitervelt események koordinálása Cservonyenko, prágai szovjet nagykövet feladata volt. A valóságban azonban másként ala­kultak a dolgok. A puccskísérlet el­vetélt, Birak hoppon maradt, az ut­cákon - holmiféle ellenforradalmat bizonyítandó - nem sikerült fegyve­res ellenállást provokálni és a rádió sem sugározhatta a Moszkvából ér­kezett, előre megszövegezett közle­ményt. Az ország lakossága puszta kézzel, csupán az érvek erejével szállt szembe a megszállókkal. Cseh ember létemre csak azt mond­hatom, hogy valami olyasmi ismétlő­dött meg, mint annak idején, a huszi­ta időkben...- Ma már nyilván az is publikus, hogyan történt a megszállás?- Augusztus 20-án este nyolckor, a Varsói Szerződés egyezményei alapján, megjelent egy szovjet kato­nai repülőgép a prágai légtérben; és „may day", azaz rendkívüli vész­helyzet jelzést adott le. Természete­sen, a reptéri személyzet megadta a leszállási engedélyt, és a gépet a prágai repülőtér egy távoli sarkába irányították, majd felajánlották a se­gítségnyújtást. Ezt a repülőgépről elhárították, mondván, hogy katonai gép, így ők maguk orvosolják a bajt. Majd szólnak, ha elkészültek és szükség lesz az üzemanyag-feltöl- tésre... A repülőgép eközben kitolt egy nagyméretű anténnát, és aznap éjjel 11 -tői ennek az antennának a jelzései alapján érkeztek meg a szovjet csapatszállító repülőgépek a prágai reptérre. Kétpercenként. Az érkező csapatokat a repülőtér előtt diplomáciai rendszámú gépkocsik várták, s vezették a csapatrészeket Prága meghatározott pontjaira. így történhetett, hogy a CSKP KB épüle­tében szó szerint rátörték Dubcekra az ajtót... Az összefüggéseket ke­resve látni kell azt is, hogy az előké­születek lényegében' tavasz óta zaj­lottak, hiszen elsősorban a lengyel, a kelet-német és az orosz határ közeléből szinte állandó csapatmoz­gásokról érkeztek hírek. A nyár elején megtartották a Sumava fedő­nevű hadgyakorlatot, amelyről ké­sőbb kiderült, hogy ez volt a főpró­ba... A legfelsőbb szintű cseh­szlovák vezetésben egyébként csu­pán Frantisek Kriegel volt az, aki mindvégig tartott a külső katonai beavatkozás veszélyétől; a többiek rendre abban bíztak, hogy sem a Szovjetunió, sem a Varsói Szerző­dés többi tagállama nem kockáztatja meg az inváziót. Hamarosan kide­rült, hogy Amerika szovjet érdek­szférának minősítette Csehszlová­kiát, ezért egy pillanatig sem fontol­gatta, hogy katonailag ő is fellépjen. Ezt a magatartást az akkori amerikai külügyminiszter, Dean Rusk is meg­erősítette. Az ENSZ-ben és számos egyéb nemzetközi fórumon viszont ők is a lehető leghatározottabban elítélték Csehszlovákia szovjet meg­szállását.-Doktor úr, az a történészko- misszió, amelynek ön is tagja, csu­pán 1992. április 2-án, tehát Václav Havel moszkvai látogatásának más­napján kaphatta meg az 1968-as invázió legfontosabb dokumentu­mait. Borisz Jelcin jóvoltából ekkor nyíltak meg számunkra az ottani levéltárak: és Havel elnök nemcsak vaskos, hanem elsősorban izgalmas iratköteggel térhetett vissza az orosz elnökkel való találkozójáról. Hozzá­tartozik viszont az igazsághoz, hogy ez a paksaméta sem volt teljes, hiszen nemcsak az ominózus meg­hívólevél hiányzott belőle, hanem például az 1968. augusztus 18-ai moszkvai tanácskozás jegyző­könyve is, amikor Brezsnyev, Ulb­richt, Gomulka, Zsivkov és némi hú- zódozás után Kádár végleg elvetet­ték a kockát...- Nézze, minden egyes iratnak, amit megkaptunk Moszkvából, mér­hetetlen értéke volt a munkánk szá­mára. Más kérdés, hogy a Kremlben nyilván mindmáig ott settenkednek azok a konzervatívok, akik az 1968­as nyomok eltussolásával igyekez­nek oltalmuk alá venni csehszlová­kiai elvbarátaikat és elvtársaikat. Nem titok, hogy még Gorbacsov uralmának első éveiben is az a szo­kás járta, hogy a Szovjetunió külhoni segítőinek a haja szála sem görbül­hetett. Nyilván ebben a politikai és társadalmi légkörben született az a feltevés is, hogy a csehszlovákiai neosztálinisták 1968 nyarán kelte­zett hívólevelének egyszerűen nyo­ma veszett... Annyira hitelesen tud­ták ezt a fámát elterjeszteni, hogy még a Jelcint támogató reformerek is hajlamosak voltak elhinni ezt a mesét! Csupán tavaly, a moszkvai puccs leverése után változott meg ez irányban a szemlélet, amikor Gorbacsov távoztával és Jelcin ke­mény kiállása nyomán megnyíltak a hajdani szovjet levéltárak, illetve a titkosszolgálat lerakatai. De még így is 1992. július 15-éig kellett várni, amíg egy jótét lélek a Kremlben rögtön két hívólevélre is rálelt. Mind­kettőt 1968. szeptember 25-én Konsztantyin Csernyenko, az SZKP későbbi főtitkára pecsételte le, aki akkoriban még „csak" osztályveze­tő volt a szovjet kommunista párt apparátusában. Az egyik hívólevelet Kolder, Indra, Svestka, Kapek és Bifak írták alá; a másikat Kapek egyedül fogalmazta meg, méghozzá szlovák írógépen, nyilván július vé­gén, az ágcsernyői tárgyalások ideje alatt.- Valerij Muszatov, Csernyenko hajdani beosztottjainak egyike az apparátcsikok sorában, azt írja 1968-as visszaemlékezéseiben, hogy a levéltovábbításban Vasit Bi­rak vállalta a postás szerepét...- Meglehet, hiszen maga Pjotr Seleszty is valami hasonlót említett az Izvesztyijának adott interjújában. Itt beszélt arról, hogy a testvérpártok pozsonyi találkozóján a szovjet tit­kosszolgálat, a KGB pozsonyi ügynöke 1968. augusztus 3-án arról tájékoztatta őt, hogy Birak négyszemközt találkozni szeretne vele. Az események fenti ecsetelése szerint a két politikus azután titok­ban, a toaletten találkozott, ahol Bi­fak átadta neki a hivatalos meghívó- levelet. Igaz, Vasil Birak egyelőre tagadja ezt a verziót. Tény viszont, hogy a pozsonyi csúcstalálkozó után néhány nappal Brezsnyev már nem­csak a csehszlovák jobboldal előre­törésével érvelt, hanem azzal is, hogy segítséget kérő hívólevelek vannak a kezében. Ezek értelmében •pedig Csehszlovákiának mielőbb és minden kétséget kizáróan interna­cionalista segítségre van szüksége. Manapság már tudvalévő, hogy az okkupáció akkorra eldöntött tény volt, csak a kellő apropót, illetve mind a szovjet vezetésben, mind a varsói ötök körében a szükséges egységet keresték hozzá. Tény ugyanis, hogy Kádár János még augusztus 17-én sem akarta a bele­egyezését adni az intervencióhoz. Bizonyos korabeli dokumentumok ar­ra utalnak, csak annak fejében állt kötélnek, hogy Brezsnyevtől ígéretet kapott: a Szovjetunió minden anyagi és erkölcsi támogatást megad az akkor már folyamatban lévő magyar- országi gazdasági reformokhoz. így aztán ő is elindított hazánk felé egy hadosztályt, amely főként Dél-Szlo- vákiában teljesítette internacionalis­ta „kötelességét".- Doktor úr, most, hogy a szövet­ségi kormány alakította történészbi­zottság már birtokában van a felbe­csülhetetlen értékű korabeli doku­mentumok zömének, vajon meddig szól még az önök mandátuma arra, hogy az események összefüggéseit keresve rendszerezzék és a nyilvá­nosság elé tárják 1968 augusztusá­nak, illetve az 1967 és 1970 között történtek tényszerű dokumentu­mait?- Az eredeti elképzelés szerint az idei esztendő végéig. A dokumentu­mokat ekkor átnyújtjuk az akadémia újkori történelemmel foglalkozó inté­zetének; a kormány részére pedig egy összegező jelentést készítünk a bizottság 1989 óta végzett munká­járól. Feltéve, ha lesz még akkor szövetségi kormány, és lesz még kinek átnyújtani ezt a bővebb terje­delmű dolgozatot.- Bízzunk benne, hogy legyen! Ennek reményében köszönöm az interjút. Miklósi Péter (Fotó: archívum) 1992. Vili. 21. 1968 augusztusa: puszta kézzel, kövekkel a szovjet tankok ellen.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents