Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-14 / 33. szám
lesz é a szám, halálom nagy pofám.. ;et és dallamot is s hajából néhány pók. A vakolat k megpróbálják rát. Pillanatokra iem. Földrengés ö csókolt. It. síkok szelik át lölnyire zsugorait elfoglalja az :szíti szét, akár kis lakást, amit átok. Titkos erje- világ különböző halálsugarak há- iott füsttől nehe- iorodott levegőt, ek most megsok- akarnak kitörni e gondolat jönne aunka, s megvá- egszabadít innét, ik közül hagyom szt, a bűzt. A ru- in, az orromban a szagok, le nem a#Az utca nyir- aelélegezhetetlen ázást hoz. Legszí- t szemmel men- ak magam körül rém tetszik. Tisz- :óan - ám agyam 51 csakhamar fellom, amit akkor nekimegy a vil:gy képet, valami bet...“ — jutnak vai. „Van valami nyugtalanítja az megmagyarázni, mi is az. Talán m, észrevétlenül, gy nincs ott. Va- nadod az embert, színek fojtogató- védekezni. S ha )ől valamit az ál- eszett látszólagos két hete, hogy ;nap összetörtem ögettem a drága tam minden üres :m mindazt, ami rdozott valamit, zülnek a képek, kre láthatatlanok írd virágok, a pe- üs^t játszó moz- , a nevető sírke- készülnek el. ;k utána... Szük- csak annyi, hogy íogy újból megarázni, miért is fogok szólni hozhatja meg, hogy es, ilyen sötét és ninden. állomás épülete lásodperc csupán r előtt senki. Be- :vét. A fiatal liba 'et. Úgy érzem, ;em bámul, ezért aeronra. A vonat Hatalmas tömeg n köztük, mintha tesebb dolga len- k mellett, feltar- a gyilkos szerel- e tőlem, amikor iákkal valaki naálló férfi reflexei ;k, s nem kapja el 1 ó®kabátom, már aülnék a várako- rdulok. A tömeg- i fiatal nő igyek- ab eltűnni. Román Közel: AFORIZMÁK • Az elvi egység megteremtéséhez legszükségesebbek az elvtelen emberek. • A problémák után a leggyakoribb pont a kérdőjel. • Egyes gondolatok pénzzel megfizethetetlenek. Ezért szerzőik a fejükkel fizetnek. • Az ostobaságot, melyet nem szabad kritizálni, a zsenialitás dicsfénye ragyogja be. • A történelemben csak az a visszafordíthatatlan, hogy semmi sem visszafordíthatatlan. • Az igazság és a hazuság közötti kompromisszum: Hazugság. • Az ellenségnek úgy kell hátat fordítani, hogy azért a körmére nézzünk. • A legtöbb befejezetlen munka azok után marad, akik mindennel egy-kettőre készen vannak. • A bikától veszélyesebb a felbőszült ökör. • A jó ötletet eladja az ostoba is, azonban a marhaság eladásához intelligencia kell. Válogatta és ardította Sz. B. Dénes György Egyre szebbnek látom Mint a Kolumbusz-raj, amikor kikötött, ujjongva kiáltom: áldott legyen e föld! Mert egyre szebbnek látom a földgolyót, nemcsak a jelent, azt is, ami volt. Tűzágyától fogva látom e sártekét, ahogy általszőtte vizét, kérgét a lét, ahogy növény, állat birtokába vette, s végre az ember is megjelent felette. Hívebben érzem a szellem furcsa útját, és hogy az egészben nincs semmi tanulság, annál több ékesség, szerelem, ifjúság, öregedvén vágyom földi létem jussát. Persze naiv dolog kérve könyörögni, süket istenségek ajtaján zörögni, mégis, ahogy lassan fogy a fény szememben, gyakran szíven talál a gondolat engem: mért volt ez a hajsza, mért volt ez a küzdés, mért szívtam tüdőmre a lét lomha füstjét, mit adott szerelem, élvezet, hiúság, miként gyúrta szívem öröm, szomorúság, s miért foszt meg mindettől a vak múlandóság? Játszom az Idővel, ő is játszik velem, vezeti a földet egy titkos szerelem. S amin átgázolok: az a történelem. Sajgó kérdések Hát a gyöngéket ki vállalja fel? Ki csöppent reményt a borba? Néma kérdésre vajon ki felel? Ki ír jósigét a porba? Ki mondja el a félelmet, a gyászt? A sajgó szívre van-e ír? Hogy az erőszak nem lehet kovács, s nem hatalom az írott papír. Ki sejteti, nem boldogság a pénz, s a szegény még nem becstelen, hogy hűtlenséggel fizet a üdére, s a lápon nem ragyog a menny. Szavak, szavak, terméketlen szavak, hát nem csírázik ki a hit? Hány millió a süket és a vak, s mennyi, ki poklokra taszít? Baljós üzenet Amíg az elmém dallal áltatom, orvul tör rám a testi fájdalom, fonák állapot: sóhaj, vad mosoly, erőltetném, hogy nem leszek komoly. Mégsem térhetek ki a test elől, mert benne vagyok s lassan összedől, s a romok alatt én leszek a rom, a világégésben elhasznált atom. Hát így üzen az elmúlás, a vész, megszokni nem, de kibírni nehéz, sajog halánték, mellkas, ízület, fölperzselnek a látatlan tüzek. A seregszemlén egyedül jelent meg. Tegnap reggel, amikor felébredt, még Johanna és Lancelot- te is vele volt, a barátnője és a csábító. Azóta kereket oldottak. Természetesen visszahívhatná őket, de már tudta, semmi sincs úgy, ahogy múlt héten összerakta. Johannát tulajdonképpen Erzsinek hívják, Lancelotté- val gyerekkorában a bábszínházban találkozott. Kettőjük közt tehát semmi se történt. Erzsi legalább húsz évvel idősebb Lancelotte bábujánál, kár erőlködni. Felhúzta harisnyáját, a tegnapit, ami az ágy előtt hevert. Óvatosan az ablak felé fülelt, s hirtelen felhangzott a fojtott távoli kutyavonítás. Mintha vadgalamb turbé- kolna, gondolta. A vadgalambhoz nagy kertes ház is tartozott, állatokkal, növényekkel, pirospozsgás szobalánnyal, termetes szakácsnővel, de ezeket nem kellett felsorolni és fölösleges is lett volna, mert régen jelzőtlen szavak közé porladtak. A kopott perzsaszőnyeg azonban még megvolt. A galambbúgás közelében, a szalonban hentergett, és így bizonyos mértékig az előbbi kutyavonítással is kapcsolatba került. Irma és Barbara semmit sem tudnak erről, a szomszéd szobában kuksolnak, talán műfogsorukat áztatják fehér pasztilláktól pezsgő folyadékban és arra várnak, hogy bekopogjon hozzájuk és befizesse a havi lakbért. Vagy új szendvicseket készítenek, ez csütörtöki foglalatosságuk, selyempapírba csomagolják, kosárba rakják és útra kelnek. A halál úgy kapálódzik, mint a születés, hallatszott a falon át Irma reszelős hangja. Négy lábát az ég felé rúgja, tódította Barbara rikácso- lóan. S akkor megjelenik a vérugatótündér. A zöld epét nyávogó angyal. A fal elhallgatott és ismét felhangzott a távoli kutyavonítás. így megy ez egész nap, tavaly még el sem hitte volna, hogy ilyen egyhangúvá válik az eszmélete. Alighanem a főbérlők örökös selyempapírsuhogása okozza ezt és az apró orvosságosüvegek kárörvendő csilingelőse. Egyszer, ennek több hónapja már, a kulcslyukon át kileste, hogy Irma orvosságosüvegek színtelen folyadékával locsolja az elkészült szendvicseket. De lehet, ezt is csak álmodta, és Irmát összekeverte a szalmakazal mögül előbukkanó vasorrú bábával. Puskaport kevert kovával rettenetes pléh- pofával. Nem, nem erről van szó. Az emlékezet mindent összezavar. Ez a dal Nobel Alfrédről szólt és a kertes ház előtt ordibálták a gyerekek. A vasorrú bába éjszaka bújt elő, kinyitotta a kemence ajtaját és pisz- kafa botjával félig elszenesedett csecsemőcsontvázak között kotorászott. Óh, hányféle félelem vacog a sötétség subája alatt! És nincs kihez menekülni, mert mindenki meghal. Apa, anya, a néni, a szobalány, a szakácsnő, a kocsis. Csak Irma és Barbara élnek örökké. De ők idegenek. Nem éltek a kertes házban, sem a gyerekkorában, itt talált rájuk ebben az idegen városban, ebben az idegen bérházban, amikor lakást keresett. Irma kutatva méricskélte, de Barbara mindjárt rábólintott: Kiadom a szobát. És tudja miért? Mert én vagyok a harmadik angyal, s ha én belefújok a trombitámba, leesik az a csillag, amelynek a neve Üröm, s a folyóvizek harmadrésze is ürömmé változik, sok ember és állat meghal a vizektől, mert keserűvé lőnek. Nem igaz, én vagyok a harmadik angyal, vágott szavába Irma. Te a negyedik angyal vagy, csitította Barbara és átnyújtotta a kapukulcsot. Azóta a két angyal perlekedő duruzsolásával alszik el. A szavak egymás után zuhannak szakadékba, legalul hever az öntudatlanság. Ez jó. De ezután mindig fel kell ébredni, s elölről kezdődik a körforgás, a harisnyakeresés, a szendvicsek, az angyalok vasorrú bába dikciója, s cin- cogó bárányszőrű emlékek, melyek sebogysem illenek ebbe a komor környezetbe. Irma és Barbara nemsokára elindulnak hazulról, karjukon lóbálják a szendvicses kosarat. Vajon hová mennek? Utánuk osonhatna, éppen most tipegnek le a lépcsőn. De nem akar az angyalokról többet tudni, csak annyit, amennyit sejt. A MEGTUDÁS ELVESZEJTÉS. Rettenetes lenne, ha életének két utolsó angyala semmivé fosztana, akárcsak Lancelotte. Bár ez az átkozott pojáca ugyancsak rugalmas természetű. Imént tűnt el, s máris visszatornázta magát, itt ficánkol a szeme előtt. Ha hóna alá kaphatná Lancelotte-ot, hebegő, vele folytatott dialógusával együtt (maga marha, hát azt hitte, ki tud söpörni az emlékezetéből, pompásan elszórakoztam Erzsikével, kecskebéka-ízű volt és ha élvezett, nyelvével csettintett, ezt utolérhe- tetlenül tudta csinálni. Emlékszik rá? Nem, nem emlékszem. Ugye csak arra emlékszik, hogy elcsábítottam? Magának annyi nője volt, Lancelotte, Erzsikét meghagyhatta volna. Micsoda hülyeségeket fecseg összevissza, hiszen maga azt se tudta, hogy kecskebéka-íze volt és a nyelvével csettintett, maga egészen más Erzsikét ismert, ahhoz egy ujjal se nyúltam) ha ezzel együtt be tudná cipelni az angyalokhoz, s másik hóna alatt a régi, meglékelt homlokzatú kertes házat szorongatná az elpárolgott ciripeléssel, akkor talán meghallgatásra találna, belátnák, neki már mindegy, véget kell vetni az egésznek, szüksége van irgalomra. És adnának a szendvicsekből. De amikor magára kapott házikabátban bekopogtat, mindez végigmondha- tatlan, még azt se tudja kinyögni, hogy ő Lancelotte-ra sem haragszik, nem, sőt hálás neki, s az angyaloknak is hálás lenne ha... összeszorul a torka, nézi a rádió felett himbálózó üres kosarat, a két angyal reszkető madárfejét, belebámul a teáskanna, gőzébe és az emlékek megkukulnak. Legfeljebb arra futja, de ez annyi, hogy sajtbúra alá is elfér: Gondoltam, benézek... Aztán kicsit később: Gondoltam, benézek. Vagy ha sikerül megemberelni magát, még hozzáteszi: Gyökeres számvetésre szántam el magam. Felmond? Ó, dehogy, isten ments. Sehova se akar innen elköltözködni, ellenkezőleg, örökre itt akar maradni, örökre, hát nem értik? Az angyalok értetlenül merednek rá, ki kell tántorogni a szobából. Hányszor fog ez megismétlődni? Alighanem soha többé. Mert időközben valami történt, valami nagyon fontos. Elvitték az angyalokat. De akkor az előbbi megalázkodásnak semmi értelme sincs. És az előbbi hangoknak sem. Azok alkalmasint a falba rágódtak és onnan szivárognak elő. A csengő azonban valóban Szól, s miután az angyalok pillanatnyilag nem tartózkodnak otthon, helyesebben huzamosabb időre máshova távoztak, neki kell ajtót nyitni. Ez különös. Felvette házikabátját, s ezzel a mozdulattal seregnyi szavakba nem önthető érzést, amely az angyalokkal, Lancelotteval és az öreg házzal egyaránt kapcsolatban volt, s Barbara lépteit utánozva kikocogott az előszobába. Az ajtó előtt lódenkabátos férfi állt és udvariasan vigyorgott. Csak én vagyok itthon, mondta neki. Tudom, vigyorgott rendületlenül a lódenkabátos, hiszen éppen önt keresem. Bejöhetek? Ide? De aztán mégis beengedte. Az előszobában nem volt semmiféle ülőalkalmatosság, így a lódenkabátos egy öreg kofferre támaszkodott. Elhoztam a jutalomdíjat, jelentette ki ünnepélyesen. Miféle jutalomdíjat? Hát azt, amit a Dögtenyésztők Klubja és a Fekete Pussycat egyesület a tettesek kézrekerítőjének ajánlott fel. Valóban tetemes összeg, tette hozzá, itt tessék aláírni. Lancelotte hirtelen közéjük ugrott és eltakarta az ívet. Az előszobában amúgy is alkonyati sötétség uralkodott. Nekem ehhez semmi közöm, vágta a lódenkabátos felé Lancelotte. Már hogyne lenne, magyarázta türelmesen a lódenkabátos, hiszen ön volt a feljelentő. Miért jelentetttem volna fel őket? Valószínűleg azért, mert a két vénasszony a mérgezett szendvicsekkel számtalan kutyát és macskát tett el láb alól, s ön ezt nem bírta nézni. Nem érdekelnek sem a kutyák sem a macskák, legföljebb az, amelyik vadgalambhangon vonít. Hallja? Nézte, ahogy a lódenkabátos füléhez emeli kezét és hallgatózik. Aztán elfogta az álmosság, besietett a szobába, ruhástul bebújt az ágyba és magára húzta a takarót. A lódenkabátos utána lopakodott és ágya szélére telepedett. Álmos? - kérdezte részvétlenül. Nagyon fáradt vagyok, mondta, ha alszom, az más. Álmomban mindig felüdülök. Ezzel én is így vagyok, kacsintott rá a lódenkabátos és megelégedetten csapkodta az ágytakarót. A papucs kilátszott az ágy alól, sehogysem lehetett eltüntetni, azután mégis eltűnt, szőnyegestül elnyelte őket az úszómedence. Faltól falig nyújtózkodott a víz, s a hullámok közt bukdácsoló fehér tábláról jól le lehetett olvasni: MÉLYVÍZ, CSAK ÚSZÓK RÉSZÉRE. Itt nyomtak víz alá, pontosan ezen a helyen, mutatott a tábla felé. most is érzem, ahogy fülembe bugyborékol. Különös szaga van a víznek, lehetséges, ez attól a fertőtlenítőszertől van, amelyet annak idején az úszómesterek használtak. A lódenkabátos elfordította fejét és úgy tett, mintha nem figyelne oda. Nem én nyomtam a víz alá, mormogta nagysokára. Felült az ágyban és nézte, ahogy az úszómedence tetejét sínek borítják el. Hidak feszülnek fölé, mozdonyok szaladgálnak ide- oda, füstjük a mennyezetig száll. Mindig ilyen összevisszaságban éltem, magyarázta a lódenkabátosnak, semmit se nyertem azzal, hogy eltüntette a két öregasszonyt. Az állatbarát egyesület elnökei nagyon meg vannak elégedve önnel, jegyezte meg a lódenkabátos és mélyet szippantott a mozdonyokból szálló füstből. Akkor az egyik fülkében, amely már villamoskocsira hasonlított inkább, élesen csengetett a kalauz. Szeretett volna felugrani az elsuhanó villamoslépcsőre, de nem tudott elrugaszkodni az ágyról. Pedig már mindkét harisnyáját felhúzta. Házikabátja a széken lógott, ki kell nyújtania érte a kezét. Kimegy és beengedi a lódenkabátost. Most sokkal könnyebben fog menni, mint az előbb. Ha az uszodában nem is ő nyomta a víz alá, ismerősként üdvözölheti. Bizonyos mértékig kitapasztalták egymást. Az előszobában azonban meggondolta magát. Az öregasszonyok úgy sincsenek otthon, legokosabb, ha hozzájuk kopog be. Irma és Barbara a szalmaburájú lámpa alatt ült. Az üres kosár a rádió felett hintázott, meglökhette valaki. Csöngettek, mondta. Ki csöngetett? — kérdezte Irma és Barbara egyszerre. Rikácsolásuk megzavarta. Kérdésükben felelősségrevonás és fenyegetés feszült. Úgy hangzott, mint a falon át zengő üzenet: S akkor megjelenik a vérugatótündér, a zöld epét nyávogó angyal. Talán a kalauz, dünnyögte lemondóan. A harmadik angyal védekezőn szeme elé kapta lomyonját. Van még a szendvicsekből? - hunyorgott a lomyon felé. Miféle szendvicsekből? - vi- songta Irma. Azokból, amiket a kutyáknak és macskáknak készítenek, mert hozzájuk irgalmasak, de kigondol rám, sóhajtotta felszabadultan, hogy végre sikerült kimondani. Az angyalok riadtan bámultak egymásra. Szegény Duci, szegény Duci, suttogta Barbara. Boldogan felnevetett, eszébe jutott Lancelotte és Johanna, az uszoda és a lódenkabátos. Ó mindenesetre azért jött, hogy figyelmeztesse Irmát és Barbarát, de ha senki se kíváncsi rá, úgyis jó. Kihátrált a szobából, miközben a távolban felvonyított a kutya. Vadgalamb hangja volt. Talán a kutyát is víz alá nyomták. Orra, füle, szája megtelt annak az elmerült uszodának az ízével.
