Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-08-07 / 32. szám

* A olvasó fantáziáját mindig is izgatta: hogyan születnek az z\Z irodalmi művek? Hogyan jönnek létre a maradandó alkotások? Nagy művek születését sokszor magyarázták a történelmi helyzet szerencsés konstellációjával, amelynek minden összetevője a zseniális alkotások, életművek létrejöttét segítette. Való igaz, bizonyos történelmi korok és változások segíthetik vagy hátráltat­hatják a művészetek fejlődését. Ennek azonban az ellenkezője is igaz: a művészeteknek nem kedvező korokban is születtek zseniális alkotások. A kérdésre a választ tehát eredendően az alkotó belső világában kell keresnünk. A művész mindamellett lehet koldus, világcsavargó, forradalmár, nyárspolgár, gazdag vagy szegény. Babits Mihály szerint: „A költé­szet birodalmában nincsenek kasztok és származási előnyök. Min­denki az, ami; legbelül csak ember.“ A művészek lelki-szellemi adottságát, az alkotás folyamatát vizsgáló elemző kísérletek többé- kevésbé kísérletek maradtak, hisz a szellemi munka titokzatos világába sosem sikerült behatolni. Csak feltételezések vannak, s gyakran maguk az írók sem tudnak magyarázatot adni műveik belső forrásairól, késztetéseikről. Hogyan alkotnak az írók? Az alábbiakban nézzünk meg egy-két példát a magyar irodalom­ból, hogyan alkotott egy-egy író, költő, hogy legalább külső képet kapjunk róluk, a felmaradt feljegy­zésekből. ARANY JÁNOS: MŰHELYÉT ZÁRVA TARTOTTA Arany János írta első nagy sikere­inek (Az elveszett alkotmány, Toldi, Murány ostroma) megjelenése után: „A mindennapi kenyérkeresés miatt kénytelen voltam napom nagyobb részét áruba bocsájtani.“ A költő, ifjúházas korában estéit családjának szentelte, s csak amikor a család lepihent, késő este, éjjel vagy kora reggel dolgozott. De még így, szobá­jába elvonulva sem dolgozhatott za­vartalanul, mert a szomszédban lakó csizmadia céhmester fia késő estén­ként rettenetes klarinétozásával sok­szor elűzte az ihlet nyugalmát. Ho­gyan alkotott? - teszi fel a kérdést Debreceni István: Arany János hét­köznapjai című könyvében. Nem könnyű a műhelybe még csak bepil­lantani is, mert ajtaját, sőt ablakát is zárva tartotta, még családtagjai előtt is. Sohasem beszélt arról, hogy mint dolgozik, vagy mit ír. Verseit is álta­lában sokáig rejtegette családja előtt... Családja nem vette zokon a titkolózását, és sohasem zavarta kíváncsi érdeklődésével. Csak ott­hon tudott dolgozni, idegenben jó­részt soha. Verseit, kivált a rövidebbeket, eleinte ceruzával írta. Később lúdtol- lal írt, amelyet maga hegyezett. Mi­kor az acéltoll vált divatossá, a tintát maga készítette. Kisebb költemé­nyeit külön papírlapra írta, ezeket nem gyűjtötte össze, sőt, egy részü­ket meg sem őrizte. Nem kizárt, hogy az önkényuralom éveiben sem­misítette meg őket. Nagyobb költe­ményeit szép, olvasható gyöngybe­tűkkel bekötött füzetbe írta, ezek­ben alig található javítás. A Kapcsos könyvbe írt verseit, az Ószikéket háromféleképpen javította: vagy az aláhúzott szó fölé írta javítását, vagy leragasztotta a javítandó részt, vagy kivágta, s új papírszeletkével ragasz­totta le, amelyre a végleges szöveget írta. Pedantériájára jellemző, hogy még az ifjú Vajda Jánossal is másol­tatott költeményeket, mert Vajdá­nak különösen szép írása volt. GÁRDONYI GÉZA: HÁROMNEGYED ÓRA ALATT KÉT NOVELLA Gárdonyi Gézáról fia, Gárdonyi József mondja: „Könnyen mozgott a toll a kezében. Ha a témát elfogta az agya, a megírás hihetetlen gyorsa­sággal lebonyolítódott. Talán ez is az oka, hogy írásaiban annyi a meleg­ség, közvetlenség és hogy írásaival annyira leköti a figyelmet. Ha mon­datait javította, azon igyekezett, hogy szűkítse, ne bélelje a szöveget. Szűkszavúsága amúgy is a rövid, tömör gondolatnyilvánítás felé terel­te.“ Gárdonyi fia leírja, hogy egy ízben Szabolcska Mihály kereste az apját, aki az országos ünnepségre volt kíváncsi. Váratlanul csöngetett be Gárdonyihoz, akinek aznapra két novellája volt esedékes. „Ülj csak le, Miskám, megírom én rögvest, aztán elindulok veled, ,körüljárom a kiállí­tási látnivalókat." Szabolcska meg­várta. Háromnegyed óra alatt kész volt a két novella, Szabolcska legna­gyobb megrökönyödésére. Gárdonyi tüneményes gyorsasággal dolgozott, s előfordult, hogy egy-egy cikk megí­rására alig maradt negyedórája. Igaz, a gyorsaság olykor a színvonal rová­sára ment... ADY ENDRE: A HETEDIK ÉJSZAKA ÍRTA VERSEIT Révész Béla így jellemzi Ady Endre versírói munkáját: „A fiatal, lángoló Ady bedőlt a mindenféle mámorokba, az olyanokba is, ame­lyek elcsenték idejét a versírástól... A felejtkezésnek hat napja után, fő­fájással, bús idegeskedéssel, de kín­zóan érezte, hogy előtte a hetedik éjszaka, amikor verseit meg kell ír­nia. Már csütörtökön nyugtalanko­dott és pénteken éjszaka addig ki nem mozdult a Három Holló fülkéjé­ből, amíg kézirataival el nem ké­szült. Eleinte zavartalanabbal ment ez, míg ketten ültünk a kalitkában, de későbben is, amikor Ady zsenijé­nek már kitűzött ívlámpája erre csá­bította az éjszakai barátokat. A tere­ferélő környezetben is tudott dol­gozni. Ha csönd, ha zaj volt körülöt­te, hibátlanul írta le sorait. A gondo­lat, a hangulat olyan összealakultan állott az értelme elé, a képeit olyan vizionáriusan, pregnánsan látta, hogy a lejegyzésük már csaknem technikai munkája volt Adynak.“ Később aztán elküldte a fülkében vizitáló vendégeit. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: REGGELTŐL ESTIG RÍMBEN BESZÉLT Kosztolányi is különös egyéniség volt. „Akár boldog, akár szenved - írja róla a felesége -, szünet nélkül dolgozik, és szünet nélkül cigarettá­zik és eszik és iszik, főképpen iszik. Nem szeszes italt, csak kávét, teát, de úgyszólván kora reggeltől késő estig... Ha íróasztalához ül, még az ebédhez is alig akar felkelni. Boldo­gan, lelkesen dolgozik. Semmivel sem törődik, ami a dolgozószobáján kívül esik. Délután sohasem ment el hazulról. Irt, olvasott, gépbe mon­dott, ki-kijött a szobájából, eljátszott néhány ütem Schumannt, Beetho­vent, kért néhány kis sötét kávét, forró fürdőt... Éjszaka tizenkettőig, egyig olvasott. Félegy-egy óra tájban rendszerint odaállt az ágyam mellé és nagyon kedvesen arra kért, öltöz­zek fel és menjek vele kicsit sétálni, vagy bevinni valamit a szerkesztő­ségbe ... Úgy rímelt, mint a vízfo­lyás. Olykor reggeltől estig rímben beszélt otthon, sokszor gúnyból is, hogy egy-egy hivatalosan odacsödí- tett, olcsó rímelőt lekicsinyeljen...“ MÓRICZ ZSIGMOND: JEGYZETPAPÍRRAL JÁRTA A VILÁGOT „Gyalogolni jó!“, hirdette Móricz Zsigmond, és járta a szegények Ma­gyarországát. Köztudott, hogy min­dig jegyzetelt, állandóan notesszal járt. Száznál több művet írt, mégis jutott ideje arra, hogy válaszoljon a százszámra érkező levelekre, ráa­dásul hosszan, gondosan. Honnan volt ennyi ereje? Leánya, Móricz Virág apjáról írt könyvében felvil­lantja az író munkamódszerét: „1910. március 19-én vette első író­gépét. Ma is megvan, már megható­an ódivatú szerszám, de akkor a leg­modernebb kisgép volt... 1930-ig használta. Azóta mindent gépen írt. Gyorsabban tudott gépelni, mint akárki, de olyan erősen verte a bil- lenytűket, hogy csak a legerősebb szerkezet bírta ki az indulatát... Egyszerűen szétverte a könnyű gé­peket. “ Máshol ezt írja apjáról: „Ne­ki mérhetetlen szómennyiségre volt szüksége. Mindent fonetikusan írt le, egyéni, következetes rövidítésekkel. Mindig jegyzetpapírral járta a vilá­got. Eleinte boltban vett irkával, ké­sőbb blokkal s legtöbbször maga hajtogatta kéziratpapírból. Az élet minden pillanatában kész volt jegy­zetelni... Nyári hajnali négykor, amikor mások még az igazak álmát aludták, neki már kopogott a gépe. Az is igaz, hogy sokszor már esti nyolckor visszavonult, lepihent, ott­hagyva vendégeit, bármilyen kedve­sek is voltak...“ ILLYÉS GYULA: NEM SZERETETT ÍRNI „Nem szeretek írni“, nyilatkozta Illyés Gyula 1971-ben egy interjú­ban. „Elképzelni igen. Halogatom, ameddig csak el lehet kerülni. Na­gyon szerényen dolgozom, csak cet­liken, mintha mellékes volna a do­log. Nem azzal a nagy komolysággal. Majd egyszer jobban megcsinálom - gondolom mindig. De rendszerint nem javítom ki. Feleségem el tudja olvasni a kézírásomat. Legépeli. De a kefelevonatnál alig bírom megáll­ni, hogy át ne írjam az egészet. Mindig javítani akarok..." Illyés há­rom-négy órát dolgozott naponta, azt is inkább pepecselésnek nevezte. Akiben nincs kétely, az nem tud értékeset csinálni, vélte. Örök példá­ja Tersánszky volt, aki mellékesen írta a remekműveket. KODOLÁNYI JÁNOS: VIZES RUHÁVAL A FEJÉN Kodolányi János így vall Vissza­pillantó tükör című önéletírásában: „Az az átkozott tulajdonságom dön­tött bajba, hogy végtelenül bírtam a munkát. Éjjel-nappal képes voltam dolgozni. Ellenálló erőimet azzal is fokoztam, hogy hetenként kétszer, kedden és pénteken, teljes böjtöt tartottam, éjszaka pedig vizes ruhát kötve a fejemre, még írógépem mel­lett dolgoztam mindaddig, amíg esz­méletlenül le nem fordultam a szék­ről. Ilyenkor feleségem kijött szobá­jából, díványomra vonszolt, levet­kőztetett, betakart. így aludtam az­tán öt-hat órát, amikor is megint munkához láttam... Amikor a Vas fiain dolgoztam, megtörtént, hogy egyfolytában 40-50 gépelt lapot ír­tam. Az utolsó fejezet végső ötven lapját egy ültő helyemben írtam meg délután 6 órától éjjel 3-ig. Aztán öntudatomat elveszítve zuhantam végig a padlón, s ismét feleségem vonszolt ágyba... Ha végigtekintek azon az elképesztő nagyságú mun­kán, amit a rengeteg cikk, mindenfé­le levelezés, szerkesztőségi munka, lektorálás, továbbá saját műveim írása, az írók Gazdasági Egyesületé­nek lelkiismeretes, pontos vezetése, az utazások, majd a mindennapos, órákig tartó olvasás magyar, finn, német, francia nyelven jelentett, be­láthatatlan tengere az elvégzett munkának. Hogy az én gyenge fizi­kumomtól hogyan tellett ennyire, máig sem tudom megérteni.“ Egy bizonyos: nehéz, önkínzó, sokszor kegyetlen erőfeszítést kíván az alkotó munka. Mert minden vala­mirevaló műért meg kell fizetni, kü­lönösen az időtálló értékekért. Dénes György SIKERTELEN MERÉNYLET SZOLZSENYICIN ELLEN A KGB alezredese húsz év után nyilatkozott Borisz Ivanov, a KGB alezredese húsz éven át hallgatott a saját és a mások bűnéről. Húsz évig hordozta magában a titkot, amelynek az elárulása néhány éve még nemcsak a karrierjét, de az élete veszélyezteté­sét is jelentette volna. Most, az idők változtával, amikor a húsz évvel ezelőtti történet szereplői közül többen meghaltak, mások nyugdíjba mentek, Borisz Ivanov elhatározta, hogy vezekelni fog. Ó egyedül. A Szol- zsenyicln elleni sikertelen merénylet többi résztvevője egyelőre hallgat. A Szoversenno szekretno (Szi­gorúan bizalmas) című folyóirat szerkesztőségét egy napon felke­reste egy jelentéktelen külsejű idő­sebb férfi. Táskájából elővett egy géppel írt iratcsomót. Ez derít fényt Szolzsenyicin, az író elleni sikerte­len gyilkossági kísérlet részleteire és körülményeire. AZ ALEZREDES VALLOMÁSÁBÓL Telefonon magához hivatott a főnök. A bevett szokások szerint az ilyen látogatás csak a közvetlen felettes engedélyével és annak je­lenlétében volt elképzelhető. A főnök jókedvű volt. Nevét és rangját közölve bemutatott nekem egy szürke ruhás férfit, s miután figyelmeztetett, hogy az ügy szigo­rúan bizalmas, rögtön a tárgyra tért: Városunkba (Rosztovba) uta­zik ismeretlen okok miatt Szolzse­nyicin. Az elvtárs Moszkvából épp emiatt a nyugtalanító esemény mi­att jött le hozzánk. On ismeri a leg­jobban Szolzsenyicin életének itte­ni időszakát, úgy hiszem, hogy kö­zülünk ön lehet a leghasznosabb segítőtárs az elvtárs számára! Este a Moszkovszkaja Szálló­ban, ahol mindnyájan megszáll­tunk, a moszkvai illető felkért, hogy utazzak el vele Kamenszkbe, mivel az „objektum“, tehát Szol­zsenyicin e város mellett éjszaká­zik barátjával egy erdőben. A rosz- tovi héttagú megfigyelő csopor­tunknak kellett felváltania a moszk­vai csoportot, amely eddig követ­te az írót. Késő éjjel tovább utaztunk Novocserkaszkba, mivel a hírek szerint reggel ide készült az író. Reggel megkaptuk a hírt, hogy már megérkezett. Héttagú csopor­tunk egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Én a moszkvai cso­port főnökével egy autóban ültem, ahova öt-tízperces időközökben kaptuk a jelentéseket. Dél körül jött a hír, hogy Szolzsenyicin a barátjá­val kijött a székesegyházból s vá­sárolni indult az üzletekbe. A főnök rögtön távirányítású parancsokat adott ki, s utasította a sofőrt, hogy induljon a térre. Aztán útközben többször kiszálltunk, a főnök em­berei mind a helyükön voltak. Fi­gyelmes lettem egy rövidre nyírt hajú fiúra, akit eddig nem láttam a többiek között. Nem hallottam, a főnök milyen utasításokat adott. Gyalog követtük az írót és barátját. Amikor betért egy nagyobb élelmi­szerüzletbe, a rövid hajú utána eredt. Nyomban a főnök is, én meg utána. Elég nagy volt a tömeg. A rövid hajú közvetlenül az író közelébe férkőzött, a főnök takarta, a fiú kezében valami volt, s hogy pontosan mit csinált, nem tudnám elmondani, de hirtelen mozdulattal közelített az író kezéhez a pulton. Aztán a főnök karon fogott és gyorsan kijöttünk. Az egész nem tartott tovább két-három percnél. Beültünk az autóba. Amikor a rövid hajú kijött az üzletből, a fő­nök elégedetten elmosolyodott: Most már nemsokára vége! Indu­lást parancsolt, s azt mondta még: Az első fordulóban, sajnos, egy kissé elügyetlenkedtük a dolgot, de most már minden rendben van.“ Aztán elhallgatott, mintha megbánta volna, hogy ennyit is elárult. Mintha lázálomból ébredtem volna. Ekkor döbbentem rá, milyen eseménynek voltam a szemtanúja. Világossá vált előttem, hogy az üzletben lejátszódott történet az ország hivatalos búnöldözö szer­vezetének a merénylete volt a disz- szidens író ellen. Mi mást tehettem, hallgattam. Ha nem akartam, hogy nekem és a családomnak valami baja essen, nem volt más válasz­tásom. MIÉRT NEM HALT MEG AZ ÍRÓ? Ivanov vallomása után a folyó­irat szerkesztősége azonnal nyo­mozni kezdett. Valószínű, hogy a „rövid hajú“ az író karjába injek­cióstűvel ricin nevű mérget szúrt be. Mint ezt később maga az író is elmondta, a bekövetkező szimptó- mák is ezt igazolták: néhány óra múlva hidegrázás, magas láz, gyengeség és fejfájás gyötörte az írót, a bőre a szúrás helyén elválto­zott stb. A méregből három milli­gramm már halálos adagot jelent. Fennáll a kérdés, vajon az író miért maradt mégis életben. Nehéz elképzelni, hogy a KGB csak „ijesztgetni“ akarta s kisebb ada­got juttatott neki. Különben miért mondta volna a „főnök“, hogy „most már nemsokára vége“? A „PÓK“ FEDŐNEVŰ ESETET: MEGSEMMISÍTENI! Ismert tehát a gyilkos méreg s a szervezet, amely a merényletet elkövette. Nem Ismert viszont AZ ÍRÓ 1970-BEN IRODALMI NO- BEL-DÍJAT KAPOTT egyelőre a közvetlen résztvevők neve. Ivanov alezredes ugyanis a „főnök“ és a „rövidhajú“ nevét és rangját is tudja, s megegyezett a lap szerkesztőségével, hogy a cikk megjelenése után hajlandó közölni. Persze, ha addig meg nem betegszik, esetleg a KGB hagyo­mányai szerint el nem teszik öt láb alól. A lap szerkesztősége hivatalos kéréssel fordult az orosz honvé­delmi minisztériumhoz, található-e a volt KGB archívumában valami­lyen nyoma az eseménynek. Ezt a választ kapta: „Késérük alapos átvizsgálása után az A. I. Szolzsenyicin író ellen állítólag elkövetett mérgező anya­gokkal megkísérelt merénylet ügyében közöljük, hogy miniszté­riumunk nem rendelkezik semmi­nemű olyan dokumentumokkal, amelyeknek köze lenne az említett esethez.“ Egy dokumentum végül mégis előkerült. Szomorú bizonyítéka an­nak, hogy ez a ma már régi ügy, akárcsak a sok más ehhez hason­ló, a hallgatás leplébe volt burkol­va nemcsak Brezsnyev időszaká­ban, de még Gorbacsov idejében is. 105 kötetnyi dosszié skartálásá- ról van szó, amely mind Szolzse- nyicínnel foglalkozott. Azzal a fel­tétellel bocsátották a szerkesztő­ség rendelkezésére, hogy a benne előforduló nevek a nyilvánosság előtt titokban maradnak. A doku­mentum szövege a következő: „Én, ...,a minisztérium ügyvivő megbízottja, áttanulmányoztam a Pók fedőnevű, 14271. sz. ügyirat operatív anyagait, amelyek Alek- szandr Iszajevics Szolzsenyicinre vonatkoznak. Megállapítottam: az operatív válogatás alapján elhelye­zett anyagokat, valamint a hozzá­juk tartozó 33518 és 11375 sz. le­véltári anyagokat időszerűtlenek­nek kell tekinteni, amelyeknek nincs semmilyen operatív vagy történelmi értéke. Határozat: A Pók fedőnevű esethez kapcsolódó min­den anyagot megsemmisíteni (el­égetni). A Pók fedőnevű esetet a KGB operatív nyilvántartásából kiselejtezni. 1990. július 3.“ A dokumentumok, amelyek a Szolzsenyicin ellen elkövetett merényletről mindent tartalmaztak, tehát nyomtalanul eltűntek. (A Reflex nyomán) * yá \ 12 1992. Vili. 7. * i/asárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents