Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-31 / 5. szám
É lt hajdanában a teletlen, napsütötte délen egy derék fecskepár. Ez még akkor volt, amikor a fecskéket a mi, hidegebb éghajlatunk alatt senki sem ismerte, s csak az az egy hazájuk volt, az igazi, az eredeti, a melegebb és sugarasabb dél. Csakhogy ismerik-e ezt a régirégi versikét, hogy:- Gólya-gólya gilice, Mitől véres a lábad?- Török gyerek megvágta, Magyar gyerek gyógyítja, Síppal-dobbal-nádihegedűvel. Hát bizony így volt a fecskékkel is az őshazájukban. Nem sok kíméletet élveztek a messzi lakosoktól, kivált a gyermekektől. Kővel, parittyával vadásztak rájuk s megölték, megsebezték őket könyörtelen. Nohát, ennek másutt is ki vannak téve más madarak is, és a fecskék is kénytelenek voltak elviselni. Persze, a legsérelmesebb minden üldöztetésük közül az volt, ha a rossz emberek a fészkük nyugalmát háborították meg és elrabolták tőlük a fiókáikat. Ez történt azzal a kedves felnőtt fecskepárral is egy évben, amelyikkel a mesét kezdtem. Szörnyű gyász és bánat volt szülői szívüknek a fiókáik veszte. Ez tette hát, hogy fecskeapó az árván maradt fészken így szólt fecskeanyónak:- Hallod-e jó feleségem, énnekem van egy felséges gondolatom. A jóisten a leggyorsabb szárnyat minekünk, fecskéknek adta madártársaink közt. Miért ne próbálnók hát meg javítani a sorsunkon? Én tudom, hogy tőlünk északra is vannak tájak és van nyár. Hátha ott jobbak az emberek? Tehát azt tennénk, hogy legalább addig szánnánk el oda innen, amíg ott fönn is meleg van és kikölthetjük a fiókáinkat és szárnyra kapatjuk őket, annyira, hogy a zordabb időben már visszaröpülhetnek velünk. Megerősödve, a veszedelmeket is jobban el bírják itten kerülni. Egy szó, mint száz, a derék fecskepár elhatározta, hogy felfedező útra kél, és úgy is tett. Éjet-napot röpültek át a tengeren, mígnem nagy fáradtan csakugyan ide értek, a mi hűvösebb hazánkba. Tavasz volt éppen, gyönyörű verőfényes idő. Semmi híja sem lett volna, hogy megvalósítsák a tervüket. Hát megérkezve, letelepedtek egy városban, egy nagy csúcsos, tornyos palota ormára pihenni. Most kell aztán itt elmondanom, hogy akár hiszitek, akár nem, de a madaraknak is éppolyan szigorú törvényeik vannak egymás közt, mint az embereknek. És közöttük is csak a gonosz természetűek nem engedelmeskednek neki, például: a sasok, héják, vércsék, kányák és így tovább, akárcsak az emberek közt a rablók, betörők, tolvajok. Nos hát a madártörvényben az van, hogy az olyan madár, amely a várost és a falvakat választotta magának lakóhelyül, annak helye nincs az erdei madarak birodalmában, a szabadban. így hát a mi fecskéinket a városi rokonaiknak kellett vendégül látniok. Hát akikkel legelőbb szóba ereszkedhettek, azok a galambok voltak, akik ott fészkeltek a palota tornyában. Azok aztán így szóltak a fecskepár kérdéseire:- No, bizony, ha az hozott ide benneteket, hogy az emberek itt jobbak volnának, mint a ti hazátokban, abban ugyan tévedtek. Mert itt csak úgy lesnek a madarak életére. Bennünket is csak úgy fogdosnak össze pecsenyének, és fosztogatják ki a fészkeinket. De igaz, hogy véletlen a mi helyünk a legjobb. Mert ez a palota egy hatalmas úré, aki az egész környéknek parancsol, és annak van egy szépséges lánya. Van közöttünk egy fehér galamb, az az ő kedvence. Az leszáll a vállára a kisasszonynak és a tenyeréből eszik tiszta búzát. Érte aztán a kisasszony parancsára, minket is megkímélnek egy kissé. De hogy titeket mi sors vár, arról már nem felelhetünk. Persze búsult a fecskepár, hogy lám, hiába tették meg a nagy utat ide. Itt sem várta őket különb helyzet. És már azon voltak, hogy visszaszóljanak hazájukba. De, amint tanakodtak, keseregtek, hát egyszerre csak észreveszik, hogy a palotából egy fehér galamb röppen fel a társai dúcába. Az, akiről éppen beszéltek, a kisasszony kedvence. Hanem, amint felszállna, hát a levegőből egyszerre gonosz vércse csap alá s egyenest a fehér galambra. Már a karmai közé is kapja szegény jószágot, és azzal huss! viszi magával. Hát a fecskepár abban a pillanatban, ahogy észrevette a vércsét, azt mondja a galamboknak:- Nosza, gyerünk! Gyerünk ennek a haramia vércsének a nyomába. Csak nem hagyjuk a körmei közt a társatokat elveszni? De bizony a gyáva galambok reszketve sápítoztak és csak maguknak kerestek búvóhelyet.- Hogy mernénk mi megtámadni a vércsét puha csőrünkkel, hisz minket is véresre szabdal? - kurrogták.- Ejnye! Szégyen, gyalázat! Plpogya népség! - vijjogta a fecskepár a galamboknak. Azzal több se szó, se beszéd, utána zúdultak a rabló vércsének. Persze ezalatt a palota udvarán minden teremtett lélek összeszaladt a kisasszony nagy jajveszékelésére, hogy viszi a vércse kedves galambját. Még a nagyúr is egyik lábával a másikba botlott kifelé rohantában, hogy segítsen szeretett kislánya baján.- Száz aranyat annak - kiáltotta a vitézeknek, csatlósoknak -, aki lenyilazza azt a zsivány madaratI De bizony hiába! A vércse már olyan magasan szállt zsákmányával, hogy semmi nyílvessző el nem érte. Hanem nagyobb csudára, mit látnak?! Két pirinyó madarat a vércse nyomában. Hogy innen is, túlról is nekivágnak csipogva merészen, egyre-másra, elibe, hátába, alulról, felülről. Úgy, hogy végül a vércse a sok elevenjébe kapott csípésre el kellett eressze a karma közül a fehér galambot. És rá persze megfordult, hogy ezt a két va- karcsnyi támadóját, a fecskepárt megleckéztesse. No, csak ezt próbálta légyen! Ilyen ellenfelekkel sem volt dolga. A fecskepár között csak úgy mozgott nagy szárnyaival, mint két kis fürge kutyus közt a bika. Csak ő kapott sebet, adni nem tudott. Végre is úgy kellett csúfos kudarccal elmenekülnie előlük útjára. Eközben persze a fehér galamb megmenekült nagy ijedtséggel és a hátában néhány vércsekarom nyoma árán. És reszketve, lihegve suhant le a palota udvarára, egyenest a kisasszony vállára. A kisasszony oda volt a nagy örömtől, nem is kell külön mondani. Legföllebb azt kell megjegyezni, hogy hirtelenében meg is felejtkezett róla, hogy kinek köszönheti megmentését a kedvenc galambjának. De ott volt az édesapja, a nagyúr figyelme, meg az udvaré. Váltig kérdezte a nagyúr mindenkitől: ugyan micsoda kis vitéz apróságok ezek a madarak? De hát az udvarban senki sem tudott feleletet adni, mert senki sem ismerte a fecskéket.- No hát, akármiféle madarak - szólt a nagyúr -, a vitézséget meg kell jutalmazni! Azonnal fusson szét hírnök az egész országomban, hogy ahol ilyen kis vil- lásfarkú, karcsú madárkákat látnak, mindenki megbecsülje őket. Halál fia, aki a legkisebb hántásukat okozza! Mondjam, ne mondjam tovább, hogy mi lett a nagyúr parancsának a foganatja! Attól fogva van a fecskéknek két hazájuk, s nincs olyan rossz ember, aki kezét merné emelni rájuk. FERENCZES ISTVÁN Fehér holló Havas mezőre szállott egy holló károgó csőre fekete olló De kár hogy tél van csattog az olló árnyékát vágja hóból a holló Messzi erdőbe repült a holló itt a papíron maradt egy olló Elmúlt telekre gondol az olló hol volt hol nem volt egy fehér holló MEGFEJTÉS A január 17-ei számunkban közölt feladatok megfejtése: Ép testben ép lélek; egy a lehetséges megfejtések közül: VI - III = III. Nyertesek: Csobo Zsanett, Rimaszombat; Vincúr Lívia, Baracska; Csíkfejes Erik, Tornaija; Kondé Nikolett, Pográny; Józsa Zsuzsanna, Szepsi.---------------------------TERSÁNSZKY J. JENŐ Me se a fecskéről cicát, a többiek pedig üljenek le körben. A „cica“ éhes, és emellett szeretetre vágyik, tehát sorban odaballag mindenki elé, és panaszosan nyávog, hízelegve dorombol, játékosan kapkod, stb. Aki éppen foglalkozik vele, az megpróbálja vigasztalni, megsimogatja, meg- vakargatja az állát, játszik vele... csak arra kell vigyáznia, hogy el ne nevesse magát. Akit a cica megnevettetett, az kerül a helyébe. HIÁNYZÓ RÉSZ A számokkal jelölt fekete ábrák valamelyikével pontosan kiegészíthető a bal felső sarokban látható rajz. Nos, melyik ábra illeszthető a kivágás helyére? Készítette: M. Motycík SZEMTORNA A bal oldali tablón szereplő ábrák többségének pontos mása ott található a jobb oldalin is. Mindkét tablón szerepel azonban két-két olyan ábra, amelynek nincsen párja. Melyek ezek? Mátyás Király corvinái A Bibliotheca Corviniának. Mátyás király mindmáig világhírű budai könyvtárának köteteit, a corvinákat, aranyozással, kézi festéssel diszitették. A humanista neveltetésü uralkodó olyan könyvtárat akart kialakítani, amelyből egyetlen akkor művelt tudomány sem hiányzott volna. Halálával azonban félbeszakadt a gyűjtőmunka. A korabeli leltári feljegyzések szerint a XV. század legnagyobb könyvgyűjteménye a vatikáni pápai könyvtár volt 3500 kötettel, s a második helyen állt Mátyás király pompázatos könyvtára a corvinákkal. = 1992. I. 31.
