Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-24 / 4. szám

SZERBEK GYILKOLNAK HORVÁTOKAT-A HORVÁTOK SZERBEKET 0 VÉGET NEM ÉRŐ HÁBORÚ? • AZ OK: KÖLCSÖNÖS GYŰLÖLET 0 VÉRBOSSZÚ FÉL ÉVSZÁZAD UTÁN • GYAKRAN VÁLTOZÓ HATÁROK Jugoszláviában háború dúl. Évszázadokon át egy­más mellett élő, egymásra utalt nemzetek gyűlölettől elvakítva gyilkolják egymást. Gyakran tesszük fel a kérdést: vajon miért? És meddig? A szerbek és horvátok közötti összeférhetetlen­ség gyökerei mélyek és szerteágazóak. Fellelhetők már a török hódoltság és a monarchia idején is. Ám az ellenségeskedés igazi okai a második világháború eseményeivel magyarázhatók. Évtizedeken át úgy tűnt, hogy a háborút követő Jugoszláviában a nemzetek végre megbékéltek egy­mással. Igaz, az ország határain belül az egyes köztársaságok közötti belső határok többször vál­toztak. Másutt húzódtak Jugoszlávia megalakulása után 1918-ban és változtak 1929-ben, 1939-ben, 1945-ben, majd kisebb határkiigazitásokra azóta is sor került. Nem is annyira történelmi és etnikai, mint inkább közigazgatási és gazdasági megfontolásból. Ilyenkor is mindegyik fél a maga számára előnyös szempontokat igyekezett érvényre juttatni. A VUKOVARÉRT FOLYÓ HARCOK ÁLDOZATAINAK EGY RÉSZE (Archív felvétel) AMIT TITO ELTITKOLT 1990 júniusában Dél-Szlovénia barlangjaiban emberi csontok hal­mazait fedezték fel. Negyven méter mélységig nyúló tömegsírok létezé­sét Tito és utódai egészen mostaná­ig eltitkolták. Kik voltak az áldozatok? És kik a gyilkosok? Az akkori eseményeket a „blei- burgi brit árulásként" emlegetik. 1945 májusának közepén nagy tö­megek pánikszerűen menekültek a visszavonuló német hadsereg előtt Karintia irányába, a Dráva hidjai felé. Voltak közöttük horvátok a Wermacht és a horvát milícia köte­lékeiben, egyenruhába öltöztetett falusi fiatalok, valamint elvakult fa­siszták, polgári menekültek vagy csetnikeknek nevezett királyhü szer- bek is. A brit csapatok feltartóztatták, majd lefegyverezték és visszatérés­re kényszerítették a menekülök ára­datát. A megriadt horvátokat és szlovénokat megnyugtatták, hogy vonatukkal Olaszországba jutnak. Az alagút másik végén - már ju­goszláv területen - a félrevezetett embereket Tito partizánjai „fo­gadták". Az újságírók hegymászó felsze­reléssel 1991 júliusának végén elju­tottak a Soslce környéki barlangok­ba, ahol megtekinthették az emberi csonthalmazokat. Valamennyi kopo­nyán ott a tarkólövés nyoma. A fog­ságba került áldozatokat Tito mar­sall parancsára az ismert sztálini módszerrel végezték ki. Branko Mulic, a ma nyolcvanéves egykori partizán vezette el az újság­írókat arra a helyre, ahová a kórház­ból ö szállította a sebesült horváto­kat. Ott azután a partizán tisztek a barlanglyukhoz terelték és tarkón lőtték őket. A hóhérok egymást vál­togatták, miután fegyverük csöve betüzesedett. Tito marsall jól tudta, miért tiltotta meg az újkori történelem feltárását. A partizánok hőstetteit ábrázoló képtől való legkisebb eltérés is bör­tönbüntetéssel fenyegetett. Tito sze­rette volna feledtetni bátor és kato­nai sikerekkel büszkélkedő partizán­jainak véres tetteit. Nem csupán a három fronton (a horvát usztasák, a királyhoz hü szerb csetnikek és a német megszállók ellen) vívott harcokban végrehajtott tömegmé­szárlásokat, hanem a győzelem után számba vehető lehetséges el­lenség hidegvérű felszámolását is. Az igazság kedvéért azt is le kell szögeznünk, hogy a marsall nem egyoldalúan cenzúrázta a tájékozta­tást, mert a nemzetiségek közötti béke érdekében ellenfelei kegyet­lenkedéseinek nyilvánosságra ho­zását is letiltotta. LÁTHATATLAN SZERBEK ÉS AZ USZTASÁK RÉMURALMA Annak a szerb kisebbségnek a tagjai nevezik „láthatatlanoknak“, akik a horvát többség kellős köze­pén, a dalmát tengerparton már rég­óta magukba zárkózottan élnek, ne­hogy magukra vonják a figyelmet. Az elmúlt kilencven év folyamán Horvátország mindössze egyszer - 1941-tól 1945-ig - volt formálisan önálló állam. Aligha értenénk meg a szerbek jelenlegi ellenszenvét a horvátokkal szemben, ha a horvát usztasák a második világháború ide­jén nem alkalmaztak volna véres terrort és nem rendeztek volna tö­megmészárlást a szerb kisebbség soraiban. Talán nem egészen indo­kolatlanul állíthatjuk, hogy 1941 nél­kül bizonyára 1991 se következett volna be. Az usztasák, a horvát szeparatis- ták Ante Pavelic ügyvéd vezette kis csoportja, soha nem kerülhetett vol­na hatalomra külföldi segítség nél­kül. A harmincas években Mussolini támogatta őket pénzzel, s Gömbös Gyula miniszterelnök tudtával Ma­gyarországon képezték ki őket. 1941-től a német megszállók támo­gatásával létrehozott fasiszta horvát államban az SS mintájára szerve­ződtek. Ante Pavelicet is a német fasiszták állították a független horvát állam élére, akinek azután lehetővé tették Bosznia és Hercegovina be­kebelezését. Az ottani muzulmán la­kosságot aztán nagylelkűen „őshor- vátokká“ nyilvánították. Az igazság kedvéért érdemes megemlíteni, hogy az usztasák rendszere a katolikus horvát lakos­ság körében bizonyos népszerűség­nek örvendett. Különben Alois Stepi- nac zágrábi püspök, később bíbo­ros, aligha szolgált volna hálaadó misét 1941 április 15-én Ante Pave­lic hatalomátvételének tiszteletére. Az usztasák halálkommandói né­hány hónap alatt borzalmas véreng­zést rendeztek. Kegyetlenkedéseik­nek 600-700 ezer ember esett áldo­zatul, jobbára földművesek. A hor­vátok soha nem ismerték be kegyet­lenkedéseiket, s az elmúlt évtizedek folyamán váltig állították, hogy ötven évvel ezelőtt semmi különösebb nem történt. Pedig most - ötven év után - a szerbek és a horvátok egyaránt a fél évszázad előtti ese­ményeket vetik egymás szemére. Az események felelevenítése, az emlékezés sok sebet felszakított. Még élő tanú is akad bőven. Soka­kat még most is a gyűlölet fűt, má­sok a bosszútól rettegnek. Az elmúlt évek folyamán történtek kísérletek a két nemzet közeledésé­re. Az 1968. évi csehszlovákiai ese­mények hatására Zágrábban fel­éledt a nemzeti mozgalom. Amikor Titónak sikerült e mozgalmat elfojta­nia, Franjo Tudjman horvát vezető „revizionista“ elmélettel rukkolt ki. Kétségbe vonta, hogy a hírhedt ja- senovaci haláltáborban valóban olyan sok szerbet és zsidót pusztí­tottak volna el. A Tito-rendszer 600 000 áldozatról beszél, Tudjman az áldozatok számát 60 000-re be­csülte. A szerbek Tudjman „revizioniz- musában" veszélyt sejtenek, aki az utódok, főképp a szerb értelmisé­giek fakuló emlékezetével számol. Feledtetni próbálja a negyvenes években végrehajtott tömegmészár­lásokat. A falvak népe azonban nem felejt. Épp ők ragadtak fegyvert, amikor a horvátok tavaly június vé­gén kihirdették az önállóságot és újra visszaállították az usztasák vér­rel szennyezett jelképeit. A GYŰLÖLET OLTÁRA Rastimir Popovic a pópa fia. Ere­deti foglalkozása építész. Jelenleg a muzulmán Boszniától többé-ke- vésbé jelképesen elszakadt Trebinje körzeti tanácsának tervezéssel megbízott minisztere. Szívesen vál­lalkozik arra, hogy a látogatóknak megmutassa az egykori áldozatok maradványait. Ez a készség azzal is magyarázható, hogy ő tervezte a Trebinje és Mostar között található emlékművet. Ez itt egészen más világ. Ahol valaha kötelezően Tito arcképe függött, most a legnépsze­rűbb szerb királyok képei láthatók. A legszebb az Alexander Karadjord- jevic diktátorról festett kép. Ő volt II. Sándor, akit Marseille-ben az usztasák 1945-ben meggyilkoltak. Az új emlékmű lényegében egy kápolna Velcani község közelében. Az oltár közepén a tabernákulumot videomagnó helyettesíti a horvátok kegyetlenségeit megörökítő filmek­kel. Jobbra is, balra is a horvát terror szerb áldozatainak relikviái láthatók: szemüveg, pipa, kulcs, gomb stb. A kegyetlenkedések ténye vitat­hatatlan. Valahogy mégis úgy tűnik, hogy a múlt idézése nem annyira kegyeletadás, mint a gyűlölet szítá­sa. A gyűlölet pedig élteti a bosszút és további sok-sok ártatlan áldoza­tot követel. Vajon lesz-e valaha is megbéké­lés? Vagy a gyűlölet ragályos kór­okozóként fertőzi meg az elkövetke­ző nemzedékeket is? (A varsói Fórum nyomán) Könözsi István felvétele- Ki kérte az orvosokat arra, hogy megmentsenek? Rajtam kí­vül ki dönthet arról, éljek vagy ne? Hát nekem már meghalnom sem szabad? Nekem már semmire sincs jogom? A főorvos úr azt mondta, szerencsém volt, mert ha 10 perc­cel később találnak rám, az isten sem mentett volna meg. Még hogy szerencse! Hiszen én komolyan meg akartam halni. Nem akartam én csak ijesztgetni valakit. Nincs nekem már senkim... Jól van, tudom, morgó vénem­ber vagyok. Pedig valaha más vol­tam. Dolgos, vidám, barátaim csak vicces Józsinak hívtak. Hol van az már... Pedig nem volt könnyű az életem, a sors nem volt kegyes hozzám. Hutáknak kiáltottak ki, minde­nem odalett. Jókedvem akkor se hagyott el, azt mondtam, csak azért sem kötöm fel magam! Bá­nyásznak álltam, akkoriban jól ke­restem, s a pénzt az utolsó fillérig hazaküldtem a feleségemnek. Hat évig éltünk egymástól távol, s mert nem volt gyerekünk, kissé meg­romlott a kapcsolatunk. Nem mon­dom, néha más asszonyok után néztem, megöleltem a lányokat is, de hát a férfi már csak ilyen! Úgy szerveztem a dolgokat, hogy a fe­leségem ne tudjon meg semmit, hadd ne fájjon neki, ha nem mu­száj. De valami a fülébe jutott, faggatott és meg is fenyegetett, hogy ha mégis igaz, amit hallott, elhagy. Nem mentem én vissza a bányába, kibékültünk, megszüle­tett a fiam. Nem voltunk már fiata­lok, s talán éppen azért úgy hittük, ha a gyerek mindent megkap, job­ban fog szeretni bennünket. Mekkorát tévedtünk! A fiamból egy pimasz, mindenkit lekezelő, tanulni nem akaró „aranyifjú“ lett. A pénz, az kellett neki. Nem aka­rom mentegetni magam, de a fele­Ihíqqfatténn U'fumri... ségem, hogy védje a pofonok elől, a hátam mögött fedezte kiadásait. Igaz, eleinte mindketten szép szó­val próbálkoztunk, később fenye­gettük, de hát már késő volt. A gyerek többször megszökött ott­honról, s el is vitte a pénzünket. Ma már tudom, a rendőrségre kel­lett volna mennünk. Amikor húszéves lett, úgy tűnt, benőtt a feje lágya. Dolgozott, munka után hazajött, nem ivott. Jutalomból befizettünk neki egy külföldi utat. Erre mit tett? Nem jött haza. Még annyi fáradságot sem vett magának, hogy életjelt adjon. Hogy édesanyjának egy ké­peslapot írjon, hogy születésnap­ján felköszöntse. Az asszony bele­betegedett fia elvesztésébe. Hiába mondták az orvosok, hogy tüdőbaj vitte el, én tudom csak, a bánat végzett vele. Mondanom sem kell, a fiam nem jött haza anyja temeté­sére sem. De talán jól is tette! Mert ha akkor megjelent volna, izekre szedem. Feleségem halála óta elment az életkedvem. Az egyik távoli roko­nomra írattam a házamat, kerte­met, minden vagyonomat, mert már akkor eldöntöttem, nincs ne­kem keresnivalóm ezen a földön. Persze, nem szóltam én senkinek, mert hát minek erről beszélni?! A házban laktam továbbra is, és a rokonom felesége ellátott min­den földi jóval. Csak hát az én szívem rég kővé vált. Nem ettem, nem beszéltem, nem nevettem. Undok vénember lettem, gondol­tam, még örülni is fognak, ha már nem leszek. Hát elgondolni köny- nyű, megtenni bizony nehezebb volt. A karácsony aránylag nyugod­tan telt. Délelőtt kimentem a teme­tőbe szólni a feleségemnek, nem­sokára követem. A fiatalokkal töl­töttem a délutánt, az estét. A gyer­tyagyújtáskor pedig átadtam nekik az ajándékomat, befizettem nekik egy tátrai üdülést. Hogy örültek! Aztán majdnem úgy volt, hogy mégsem utaznak, mert megbetege­dett a kislányuk és nem akarták úgy otthon hagyni. De a nagyma­ma elvállalta, magához vette és a fiatalok elutazhattak. Rendes volt a menyecske, hiszen előtte még megfőzött egy hétre való ételt. Hiába bizonygattam, el tu­dom látni magamat. Pedig akkor már tudtam, nem lesz nekem szük­ségem már semmire. Elrendeztem dolgaimat, írtam is egy búcsúleve­let, amelyben arra kértem őket, ne értesítsék a fiamat. Aztán bevet­tem az évek óta gyűjtögetett gyógyszert. Elaludtam... Amikor kinyitottam a szemem, azt hittem, a másvilágon vagyok. Keserű rádöbbenés volt... Az or­romból csövek lógtak, a kezemből tűk. És ott sírt felettem a menyecs­ke. Tőle tudtam meg, a kisiánya erösködött, hogy a nagymama hozza el a házból az egyik mese­könyvét. így találtak meg. Idő előtt. Bárcsak késtek volna. Csak tíz percet... Lejegyezte: Péterfi Szonya 1992.1.24. (Herald Tribune) ÚJ JUGOSZLÁVIA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents