Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-24 / 4. szám
Az anyaország feladata a törődés, a szülőhaza dolga az otthonteremtés h&t<zártt*<z hnnv mnct (a/ff'ínnWnpt hozzájárultak a félelem légköréhez, az állampolgár mi Lehetséges, hogy egyesek most eltűnődnek azon: miért készít a riporter interjút egy, a szlovák kormányból kikopott miniszterrel?... Nos, meggyőződésem, hogy ez a némi viszolygással elegy kétkedés a korábbi rendszer rossz beidegződéseinek egyike. Valami olyasmi, ami nemcsak kényelmes, hanem a helyzetet is leegyszerűsíti. A ’89-es forradalom előtt ugyanis az volt a módi, hogy akit a korábbi rendszer „nagymoguljai“ közül kiszorítottak a nagypolitika „vályúja“ mellől, az a nyilvánosság számára is persona non grata lett. Ezt a hagyományt tagadva kértem interjút Szlovákia kormányának korábbi, összesen 16 hónapig hivatalban lévő igazságügyi miniszterétől: Ladislav Kostától, aki 1991 tavaszán a Szlovák Nemzeti Tanácsban kipattant szavazási affért követően mondott le a képviselőségről és vált meg a miniszteri bársonyszéktől Is. Tőle kértem interjút, mert a kesernyés emlékű epizód ellenére a jogalkotás, a társadalmi igazságtétel és a demokratikus jogrend eszközeinek egyik legavatottabb honi szakértője. Tőle, mert manapság - remélhetőleg - már nem bűnbakok kerestetnek, hanem Justitia (is) színre lép...- Doktor úr, talán kössük időponthoz a beszélgetésünket: huszonhét hónappal a rendszerváltás után milyen esélyei vannak az új, működőképes demokráciának Csehszlovákiában?- Amikor ennek az esélyeit latolgatjuk, akkor a szélesebb régió, az egész Kelet-Közép-Európa fejlödésképébe kell Fotó: Milan Richter illesztenünk a kérdést. Nekem mindenképpen az a véleményem, hogy ha nyugatabbra, délebbre és északabbra, sót talán keletebbre is lehet majd demokrácia, akkor nálunk is kiépülhet. Más kérdés, hogy minő demokrácia lesz ez? Eleinte nyilván magán fogja viselni az ország lakóinak erényeit, hibáit, szokásait, a történelmi múltat és az emberek fejlödésszintjének jegyeit. Két hónapja Velencében, az Európa Tanács egyik szakbizottsági ülésén, olasz újságíróknak nyilatkoztam ugyanerről a kérdésről, és az elmúlt két esztendő tapasztalatait összegezve azt mondtam: a diktatúra poklából a demokrácia mennyországába a tisztítótűzön át vezet az átmenet. Csehszlovákia most ebben a purgatóriumi állapotban leledzik - hogy azután minél többen élhessünk demokráciában. Persze, erről nem papolni kell, hanem megtanulni aszerint élni és gondolkodni. Egyelőre mindennek csak a legelején vagyunk, és a hétköznapokat olyan jelenségek mételyezik, amelyeknek gyökerei az elmúlt évtizedekben keresendők. Az emberek zöme lakatot tett a szájára, és ki-ki magába fojtotta az érzéseit, a kisebbrendűségét, a szenvedélyeit. Most viszont sokakból mindez kamatostul tör elő. Ráadásul ebben a hirtelen ránktört, új társadalmi helyzetben számos olyan egyén is hallatja a hangját, akiket én paranoid tünetekkel vesződő pszichopatának tartok. Ők azok, akik már-már visszaélnek a szabadsággal. E megnyilvánulásokat figyelve olykor nehéz megítélni, hogy ezek az egyének pusztán a saját karrierjüket építgetik-e, vagy a demokrácia ügyét támogatják. Mai gondjaink, a különféle ellentmondások ellenére úgy vélem, hogy Csehszlovákiában is az igazi demokráciáé a jövő; csupán az a kérdés, mikorra tudhatjuk majd magunk mögött a korforduló purgatóriumát...- A latin mondások egyike azt tartja, hogy az igazság az országok talpköve. Nem csoda hát, ha az emberek afelől érdeklődnek: vajon mikor történik meg a letűnt rendszer legnagyobb haszonélvezőinek, az érdemtelenül megszerzett vagyonok összeharácsolóinak elszámoltatása. Hadd kérdezzem hát meg: 1989 novembere után milyen lépések történtek a törvényesség helyreállítására?- Őszintén szólva, én elsősorban a szigorú törvényesség és távolról sem csak a keménykezű elszámoltatás híve vagyok. Az igazságügy ugyanis éppen úgy eszköz volt a totalitárius hatalom kezében, mint az ügyészség vagy a rendőrség. Ezért fontos, hogy az igazságügyi szervek - a törvényesség helyreállításával egyidejűleg - megtisztítsák soraikat. Elsősorban azoktól kellett és kell megválni, akik az úgynevezett szocialista törvényesség kritikátlanul ügybuzgó kiszolgálói voltak. Nyolcvankilenc novembere után törvényes garanciák szükségeltettek ahhoz, hogy a korábbi törvénytelenségek tapasztalatai alapján elhatároljuk egymástól a rendőrség, az ügyészség és a bíróság tevékenységét; hogy megteremtsük a jogállamiság feltételeit. Az állampolgárnak éreznie, tudnia kell, hogy mindent meg szabad tennie, amit a törvény nem tilt; ugyanakkor az állam hatalmi szervei csak azt engedhetik meg maguknak, amit a törvény engedélyez. Manapság végre a gyakorlatban is érvényesül ama alapelv, hogy a személyi szabadság alkotmányos jog! Büntetőeljárásunk ezért az ártatlanság védelmére épül. Ez azt jelenti, hogy senki sem tekinthető addig bűnösnek, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata meg nem állapította. Ennélfogva senki nem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. A szerepkör fordított: a bűnösség bizonyítása az eljáró hatóság feladata, s mindeközben a személyi szabadságot csak a törvényben meghatározott módon és esetekben szabad korlátozni. A törvényességnek e természetes jellemzőit azért érdemes szóba hozni, mert például az ötvenes években, a személyi kultusz időszakában, a gyanúsított kierőszakolt beismeréséInterjú Ladislav Kosfával nek is döntő szerepe volt, és más bizonyítékokra sokszor alig volt szükség. Mind akkoriban, mind a hetvenes évek legelejétől az a gyakorlat is elharapódzott, hogy a nómenklatúrába tartozó káderek és az ó védenceik szinte sérthetetlenek, büntethetetlenek voltak: az általuk elkövetett törvény- sértéseket szinte mindig korábban tették le valahol ad acta, semmint a bíróság érdemben tárgyalhatta volna azokat. Ez a törvénykezési stílus évtizedeken át dívott nálunk, a következményei pedig mindmáig fellelhetők. Miniszterként, a szóban forgó gondokat közelebbről is felülvizsgálva, azt tapasztaltam, hogy a szakmailag jól képzett, tehetséges bírák jóval kevesebbszer vétettek a bírói etika ellen, mint a különböző gyorstalpaló kurzusok „jogászai“, akikkel az állampárt elhitette, hogy talárban is ők jelentik a munkásosztály vasöklét. Minderre akkor derült egyre világosabb fény, amikor megtettük az első lépéseket a rehabilitációk felé.- Laikusként úgy gondolom, hogy a tanulságok, az erkölcsi tartás, de főképpen a jogszerűség érdekében számos pert nyilván újra kellene tárgyalni - megállapítva eközben, hogy mennyi volt bennük a koncepció és mennyi a megalapozott, a tényleges, a valóságos elem...- Semmiképpen nincs kizárva ez a lehetőség. Jómagam azonban úgy vélem, hogy azt az egész utat újra kell gondolni, amelyet a csehszlovákiai igazságügy 1945 óta megtett. Kevesebb elfogultsággal, higgadtan, de mindenképpen több adattal és összefüggéssel, beleértve a nemzetközi politika kapcsolódó pontjait is. Mindezek ismeretében kell újraértékelni például a személyi kultusz vonatkozásait. Addig a hajdani idők koncepciós pereihez, érdemben, aligha nyúlhatunk hozzá. Tisztázni kell a politikai összetevőket, a társadalmi struktúrát, a körülményeket, hogy levonhassuk mindebből a következtetést. Csak így tudjuk pontosan tisztázni, hogy kiket, miért állítottak bíróság elé koholt vádak alapján.- Hol vannak az akkori akták? És egyáltalában: minden akta megvan?- Hát ez jó kérdés! Tudni kell, hogy már a háború után, vagy a gottwaldi évek alatt is megvolt az iratkezelés rendje; csakhogy ezt jóformán minden fórumon megsértették. Elelkérték az iratokat, és azok nem kerültek vissza. Az iratok egy része valóban a bíróságokon, vagy az illetékes levéltárakban van; egy másik részét viszont kikérte az ügyészség, vagy kisajátította a titkosrendőrség. Hogy azután ezek megvannak-e valahol - például a belügyi levéltárak mélyén abban csupán reménykedni lehet.- Gondolom, inkább csak ábrándozni! Úgy vélem, azok a periratok, amelyekből az én gyermekkoromban, tehát a negyvenes-ötvenes évek fordulóján egyszer csak kiderült, hogy kémek, diverzánsok és banditák garázdálkodnak körünkben, már aligha látnak valaha is napvilágot...- Valóban volt olyan, hogy eltört egy gépalkatrész, és máris ellenséget gyanítottak. Megindult az eljárás szabotázs miatt, de az ennél is éberebb tanúk és maguk a buzgó vádlók vagy bírák is úgy vélték: dicséretésen járnak el, ha a hanyag munkás egyben amerikai ügynök, a fasizmustól sem idegenkedő nacionalista csökevény, és a végén így ítélik el. Ezek esztelen, szadista perek voltak, amelyek hozzájárultak a félelem légköréhez, az állampolgár megnyo- morításához és a kommunista párt vezető szerepének megszilárdításához.- Kosta úr, fordítsunk valamelyest témát és beszéljünk a kisebbségek helyzetéről, jogairól, a történelmi összefüggésekről. Itt van rögtön egy kézenfekvő kérdés: a jog szemszögéből vajon nacionalizmusnak tekinthetö-e az anyanemzeti felelősség?- Jómagam sohasem pártfogoltam a szélsőséges megnyilvánulásokat. A rosszakaróim több ízben is éppen azt vetették a szememre, amire én viszont büszke vagyok: nem vagyok zsidógyűlöló, nem tekintem ellenségemnek a magyarokat és a cseheket sem utálom... Egy demokratikus társadalomban a nézetek sokrétűségét, a nemzetiségek különbözőségét és a toleranciát a lehető legtermészetesebb dolognak tartom. Aki ebből - többnyire demagóg eszközökkel - politikai tőkét kovácsol, az a nacionalisták kövét fújja; aki viszont határon innen és túl egy kisebbségi sorban élő nemzetrész erkölcsi, kulturális és társadalmi fejlődését segíti, az „csupán“ a legalapvetőbb kötelességeinek egyikét teljesíti. Számomra ez a határvonal a személyi ambíciókkal hevített politikum, illetve a természetes segítség kötelessége között. Az anyaország feladata a törődés, a szülőhaza dolga az otthonteremtés. Az igazi egyenlőség feltételezi, hogy a kisebbségnek, úgymond, több joga legyen, mint a többségnek. Azért csak „úgymond“, mert ezzel a „többlettel" a valóságban a többség is rendelkezik. Konkrétan: legyen a kisebbségnek „több" joga, nevezetesen például az, hogy ha akar, magyarul tanulhasson vagy beszélhessen a vegyes lakosságú vidékek hivatalaiban. Ez tulajdonképpen nem „több", hiszen a többség is az anyanyelvén tanul, vagy beszél ugyanazokban a hivatalokban és boltokban.- Csupán azért faggatom önt ebben a témában, mert még az egyébként mértéktartó Verejnost' című napilapban is olvastam már olyan cikket, amely irredentizmusnak mondta a kétnyelvű feliratok forszírozását, vagy azt, hogy például a Komáromi járásban az orvosi helyekre szóló pályázati kiírásokban a feltételek egyikeként a magyar nyelvtudást is megjelölték...- Most mit mondjak? A napnál is világosabb, hogy az ilyesminek az égvilágon semmi köze a irrendentizmushoz! Ellenkezőleg, minden demokratikus közegben a lehető legtermészetesebb dolog a két-, vagy akár a többnyelvűség. Persze, az ilyesminek a kölcsönösségen kell alapulnia; s ott, ahol az országos viszonylatban kisebbségnek számító közösség helyileg számszerű többségben él, ott az ellenkező irányban, azaz a helyileg kisebbségben élő, amúgy többségi nemzet felé is érvényesülnie kell a nyelvi toleranciának.- Ez már-már nyilvánvalóvá teszi a kollektív nemzetiségi jogok fontosságát. Az egyéni szabadságjogok mellett miért olyan nehéz megérteni, illetve megértetni ezek alapvető igazságát?- Elsősorban nyilván azért, mert az ENSZ emberi jogokról szóló alapokmánya is a polgárok egyéni jogaira épül. Ennek ellenére az Európa Tanács Kisebbségjogi Chartája már tovább lép ennél, hiszen arról rendelkezik, hogy a nemzeti kisebbségek teljes körű joga az anyanyelvi kultúra ápolása, megőrzése. Végül is mi más ez, mint az egyén jogára épülő kollektív jog?! E példát tovább gondolva, a jövőben lényegében arra kell törekedni, hogy a már létező és működő egyéni jogok az ugyancsak működő kollektív jogalanyiságra is kiterjedjenek.- Ne vegye zokon, de hazai magyarként ezt azért kellett szóba hoznom, mert sokadmagammal dilemmában vagyok: ha nincs kollektív jog, akkor miért van kollektív bűnösség? Manapság végre már nem titok, hogy 1945 után a szlovákiai magyarságra - a kollektív bűnösség vádjával - rásütötték a fasizmus és az irredentizmus bélyegét...- Mivel jogász vagyok és nem történész, erre csak azt válaszolhatom: mára egyértelműen beigazolódott, hogy ebben az általánosító felfogásban igaztalanok és igazságtalanok voltak ezek a vádak, valamint a szudétanémetekkel együtt kapott büntetés is: az 1946-ban kezdődött deportálások. Bízom benne, hogy a Szlovák Nemzeti Tanácsban egyszer majd lesz annyi gerinc és erő, hogy ezért bocsánatot kérjen. Úgy, ahogy ezt a szlovákiai zsidósággal szemben már megtette.- Tény, hogy az akkori csehszlovák kormány a Felvidék magyar falvaiból több mint hetvenezer embert deportált az ugyancsak elűzött szudétanémetek által elhagyott Nyugat- Csehországba. És ugyanilyen tény az is, hogy aki a szülőföldjén akart maradni, annak szlováknak kellett magát vallania. Véleménye szerint fedi mindez a népirtás cselekményének fogalmát?- A deportálás nagyon súlyos kérdés, de én mégsem beszélnék genocídiumról, mert sokat mond ugyan, de mégsem fedi a valóságot. Szerintem a kitelepítés emóciókkal teli, eröfitogtató bűntett volt, amit ma már nem lehet meg nem történtté tenni. Én épp ezért nem beszélek népirtásról, hanem „csupán“ bűntettről, mert a csehszlovák történetírás fehér foltjainak tárgyilagos feltárásához higgadtság szükségeltetik. Hiba, hogy a közvélemény, s különösen a fiatalabb nemzedék alig tud valamit ezekről az eseményekről. Véleményem szerint szükség van a múlt tényszerű feltárására, a tabutémák megvitatására, elvégre az új demokratikus államrend nem épülhet a múlt bűneire, a kommunizmus hazugságaira. Fontos lenne a múlttól való elhatárolódás azért is, mert a második világháború után a Csehszlovákiában élő németeket és magyarokat állami intézkedésekkel, elnöki dekrétumokkal sújtották. Ez a szomorú valóság, ám aki konfrontáció helyett a megbékélést és a toleranciát keresi, annak a múlttal is farkasszemet kell néznie. Ami ugyanis jogilag esetleg már elévült, az emberileg még nyomasztó emlék is lehet. Sőt! Bizonyos pillanatokban akár aggasztó is.- Kosta úr, köszönöm az interjút! Miklósi Péter 1992.1. 24.
