Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-06-26 / 26. szám

azelőtt még ott- íbbis a szöges- eij^emek csak ss híreket hoz isott újságot és n a szövetsége- osszak a hírek, rúnák nem lesz akkor csak egy i lesz elkerülni, k az ostobasá- ik vele komisz tt a hátam mö- készett, inkább szánalmat kel- ogyottnak lát- : és gyámolta- ermek: nem is a fontos döntés unk-e, és hogy ség, se gyanak­Hátat fordítot- hassa a papíro- i munkát, ami kellett fon- hogy a maxi- jzvetítse a bi- k, ugyanakkor cenzorban. Az, írni, még job- dolgot: német >en szereztem em, hogy a ka- imitív nyelvén Sok szót nem lkat nem, ame- kifejezéséhez küszködtem, volna vésnem mesen kivárta, levelet, aztán r idegen nyel­ni. Megkérdez- nit akar, mire ját nyomtatvá- ss az én teleírt bökött: vagyis 1 meg helyette , rájött, hogy y kérését meg­magyarázza, zavaros előadásba fo­gott valami hevenyészett nyelven, ami inkább spanyol volt, mint olasz. Nemcsak németül nem tudott írni, egyáltalán nem tudott írni. Cigány volt, Spanyolországban született, az­tán bejárta Németországot, Auszt­riát, a Balkánt, és végül Magyaror­szágon akadt fenn a nácik hálóján. Illedelmesen bemutatkozott: Grigo, Grigónak hívják, tizenkilenc éves, és arra kér, írjak a menyasszonyának. Meg fogja hálálni. Mivel? Egy aján­dékkal, felelte, de nem határozta meg közelebbről. Én kenyeret kér­tem tőle: fél adagot, mert úgy gon­doltam, ennyi a méltányos ára. Ma egy kissé szégyellem magam érte, de emlékeztetnem kell rá az olvasót (és magamat is), hogy az auschwitzi il­lemkódex más volt, mint a miénk, meg arra is, hogy Grigo, aki nemrég érkezett, még nem volt úgy kiéhez­ve, mint én. Bele is egyezett. Odanyúltam a papírjáért, de elkapta, és egy másik cédulát tett elém: fontos levélről van szó, jó ha vázlatot készítünk. És diktálni kezdte a lány címét. Úgy látszik, észrevette, hogy megvillan szememben a kíváncsiság vagy talán az irigység, mert elővett a ruhája alól egy fényképet, és büszkén megmu­tatta: egy kislány, majdnem gyerek, nevető szemekkel, és mellette egy fehér kismacska. A cigány nagyot nőtt a szememben, fényképet be­csempészni a lágerbe nem volt köny- nyű dolog. Grigo, mintha legalábbis magyarázattal tartozna, elmondta, hogy nem ő választotta a lányt, ha­nem az apja. Hivatalos menyasz- szony, nemcsak egy olyan sebtében elragadott lány. A szöveg, amit lediktált, a szerel­mes levél és a családi intelmek bo­nyolult ötvözete volt. Olyan kérdé­sek is voltak benne, amelyeket meg sem értettem, és olyan mondatok a lágerról, amelyeket aztán sikerült kihagyatnom a levélből, mert bajt hozhattak volna rá. Egy dologban viszont hajthatatlan volt: minden­áron tudtára akarta adni a lánynak, hogy küld majd neki egy „munecát“. Egy munecát? Igen, egy bábát, Gri- gönak végül is sikerült megértetnie velem. A dolog két okból is felidege­sített: egyrészt nem tudtam, hogy mondják németül azt, hogy „baba“, másrészt el sem tudtam képzelni, miért és hogyan akar Grigo belefog­ni ebbe a veszélyes és esztelen vál­lalkozásba. Úgy éreztem, ezt meg is kell mondanom neki: tapasztaltabb voltam nála, és arra gondoltam, hogy ímoki minőségemben bizonyos kötelezettségeim vannak iránta. Grigo arcán széles, lefegyverző mosoly jelent meg, „új“ emberhez illő mosoly: de magyarázatot nem adott, nem tudom, azért-e, mert nem tudott, vagy talán a nyelvi bonyodal­mak miatt, vagy mert nem is akart adni. Csak annyit mondott, hogy a babát muszáj elküldeni. Hogy hon­nan veszi? Ez aztán nem gond: itt helyben csinál egyet, és megmutatott egy szép kis rugós bicskát; nem, ez a Grigo nem is olyan elveszett gye­rek: újra csak meg kellett hajtanom előtte a fejem. Nagyon a helyén lehetett az esze, amikor átlépte a lá­ger kapuját, ahol mindentől megsza­badítják az embert, még a zsebken­dőjétől és a hajától is. Talán nem is tudta, de egy ilyen bicska, mint az övé, legalább öt adag kenyeret ért. Kérdezte, van-e valahol egy fa, amelyről levághatna egy ágat, mert a babát lehetőleg „madera vivá“- ból, élő fából kell faragni. Megint csak megpróbáltam lebeszélni a do­logról, az ő terepére ereszkedve: fák nincsenek, és különben is, auschwi­tzi fából faragott babát küldeni, az nem olyan, mintha idehívná a lányt? De Grigo titokzatos képpel fölhúzta a szemöldökét, mutatóujjával az or­ra hegyére bökött, és azt mondta, hogy netán épp az ellenkezőjéről van szó: a baba őt fogja kihívni innen, a lány tudja a dolgát. Amikor a levél végére értünk, Grigo előhalászott egy adag kenye­ret a ruhájából, és a bicskával együtt odanyújtotta nekem. Az volt a szo­kás, sőt az íratlan szabály, hogy minden olyan esetben, amikor a ke­nyér a fizetőeszköz, az egyik fél vágja ketté a kenyeret és a másik fél választ, mert így az, aki vágja, kény­telen úgy vágni, hogy a két rész a lehető legegyformább legyen. El­képedtem rajta, hogy Grigo már is­meri ezt a játékszabályt, de aztán arra gondoltam, hogy úgy látszik, ez a lágeren kívül is él, abban a szá­momra ismeretlen világban, ahon­nan Grigo odakerült közénk. Fogtam a kést, és vágtam: ő pedig lovagiasan megdicsért: azzal, hogy a két darab pontosan egyformára sikerült, csak ő jár rosszul, de jól vágtam, egy szava se lehet. Megköszönte a levelet, aztán soha többé nem láttam őt. Mondanom sem kell, hogy az aznap megírt leve­leink közül egy sem jutott el a cím­zetthez. Székács Vera fordítása (összesen 3), a gesztenyefákat (2), akácfákat (7) és az egész évben zöldellő borókafenyőt (1); télen sífelszerelésben hagyják el ottho­nukat s a postáról egyenesen a krci erdőbe mennek, nyáron pedig nagy piros táskával a podolíi uszodába; a köztes időszakban délutánonként a kertnegyedben lévő nevet­séges pici negyedparcellájukra. Az egyetlen dolog, amivel legalább néha felhívják ma­gukra a figyelmet, az Karéi ötödkézből szerzett üvegzöld Volkswagenja, mely ab­ból a régmúlt és rövid időszakból szárma­zik, amikor a VW cég kuriózumképpen elipszis alakú fényszórókat ¡gyártott, s ezen­kívül már csak azzal, hogy Hankának a leg­csekélyebb tapasztalatok és szaktanácsok nélkül, egy újságkivágás alapján sikerült azon a negyedparcellán kitermesztenie egy nagy és tulajdonképpen nem mindennapi ószibarackfát. A fa közel 30 kg-nyi barackot terem, de a szomszédok követelik a kivágá­sát, mert terjedelmes árnyékával elfogja a napot a környező negyedparcellák hagy­mái, metélőhagymái és sárgarépái elől. A környező világ viharos tengerként há- borog körülöttük és fagyos sókristályokat vág a szemükbe. „Ez aztán az élet, gyerek nélkül, gond nélkül!?“ Hanka már rég belenyugodott a termé­ketlenségébe, mely csupán Karéi miatt gyöt- ri, aki ezzel már rég megbékélt, csak Hanka miatt gyötri. „Pepan elhagyta Janát és elvette azt a gyönyörű fiatal csajt, aki csak úgy csüng rajta, s már a második gyereket várják.“ Jf.A Janecka család szintén milyen bol­dognak tetette magát, és látja, most a nő magára nyitotta a gázt, tehát az ő boldogsá­guk is csak olyan mondvacsinált volt, nem igaz?!“ Ezeken a napokon a megtámadott és megrendült Casta házaspár szótlanul üldö­gél az ő szerény 2+1 szobás lakásában, s ha már kibírhatatlanná válik a feszültség, Karéi beül öregecske Volkswagenjába és elmegy valahová - természetesen mindig hazatér, és Hanka sohasem kérdezi meg tőle, hogy hol volt. Ilyen éjszakákon az sem segít rajtuk, ha kézzel-lábbal próbálják kielégíte­ni egymást. Csak fekszenek egymás mellett szorosan, már nem érintik meg egymást, mindketten tehetetlenségük nyomasztó sú­lyával a lelkűkben, s a falakon túli tenger háborgása bűnös kéjeket és fájdalmas kiáltá­sokat, sosem látott gyönyörű mesebeli tája­kat és szorongással teli vonítást hoz feléjük - mindennel együtt, amit sosem ismertek meg, s amit már kétségtelenül elmulasz­tottak. így aztán könnyű, gyerekek nélkül, csak­hogy ezt az égvilágon senki sem irigyli tőletek, hehehe, Janeckáék is olyan boldog­nak tettették magukat, mint ti, aztán a nő nagy boldogságában megengedte a gázt, hihihi, Pepan elhagyta Janát, s ma már a második gyereket várják, hahaha, és tulaj­donképpen mi a fenének rontjátok a levegőt ezen a bolygón, mint két fölösleges idióta, és mit tudtok ti a valódi életről, ti két unalmas hólyag? SEMMIT SEMMIT SEM­MIT SEMMITSEMMITSEMMITSEMMIT- SEMMITSEMMITSEMMITSEMMITSEM- MITSEMMITSEMMIT És mi tényleg nem vagyunk képesek megmagyarázni... még saját magunknak sem... hogy vajon teljesítettük-e... vagy megfutamodtunk sorsunk elől? Mi most már tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy ritka boldogságban... vagy reménytelen boldog­talanságban élünk HAT IDEFIGYELJETEK TI EMBEREK MÁR OESZINTEN MENTEK AZ AGYAMRA STOP MI A FENET AKARTOK TULAJ­DONKEPPEN KERDOEJEL FELKIÁL­TÓJEL HERGOT CRUCIFIXATUS Alföldi Ildikó fordítása Elhallgatjuk, elássuk vagy csak egyszerűen hagyjuk, hogy lepje a por... Kezdem, mintha csak valamiféle modoros ismer­tetőt akarnék írni egy, száza­dunk első felében élt költőelő­dömről. A felelősséget is könnyű lenne áthárítani a többes szám használatával, no meg ahogy a magam szertelenségét isme­rem, felőlem akár porosodhatna is ez a Darvas az ítéletnapig... Több kortársamhoz hasonlóan engem is inkább a modernek, a mindig valamivel előre muta­tók foglalkoztatnak, igyekszem ellesni valamicskét az avantgár­doktól, hiszen ki ne szeretne fejlődni a 20. század végén, aho­gyan azt a tudományos szemlé­letmód már mindnyájunkba ösz- xtöni szinten is bekódolta. Na és, ha netán véletlenül olykor-oly­kor még hátra is néznék: Mallar- mét látom meg, netán Rilkét, Stefan Georget vagy Baudelairet, esetleg ha olyannyira modern szeretnék lenni, hogy már ki sem bírom, visszanyúlok a messzi év­századokba vagy ezredekbe: a misztikus és szent szövegek­hez. Mert a századunkban tör­téntekről nagyon nehéz áttetsző, klasszikusan veretes versbeszéd­del, méghozzá szépen is beszél­ni. Az utolsó igazán nagy költő, aki még a totálisan hagyomá­nyos magyar sorssal vívódott, jól tudjuk: Ady. Igaz, már ő is visz- szaszorult a kávéházak szeles lövészárkaiba, ott vagdalkozott a magyar végzettel. A többiek később már a kávéházi asztalok felett sem húztak a csatatér felé, csupán ha valamely szerencsét­lent erőszakkal hurcolták el oda. Mindezeket azért említem, mert ennek a vonulatnak a meg­figyelése nélkül Darvas Jánost is nehezen értenénk meg. A jó köl­tők sorából századunkban az utolsó harctéri mohikánok közé tartozott, azok közé, akik még hittek abban, hogy magyar fajtá­jukban szinte fizikailag elpusz­títhatatlan őserő lakik. Aztán ebből is ki kellett ebben a szá­zadban ábrándulnunk néhány­szor. A masaryki Csehszlovákiá­ba szakadva újságírói pályáját is ilyen küldetéstudattal élte meg. Sziklay Ferencnek 1926-ban „Szlovenszkó és Ruszinszkó ma­gyar költőinek alkotásaiból“ összeállított antológiájában ezt írja magáról: „Gömöri szárma­zású, nógrádi palóc vagyok. Éle­tem tipikus függvénye a háborús véletleneknek: mindent máskép­pen terveztem, mint ahogy elér­nem sikerült...“ Életrajzából tudjuk meg azt is, hogy iskoláit Losoncon, Debrecenben és Ko­lozsvárott végezte, ahol tanári oklevelet szerzett. Az utóbbi hi­vatást 1938-ig a Prágai Magyar Hírlap szerkesztőjeként gyako­rolta, ahonnan Budapestre ke­rült. Itt Szvatkó Pállal és Bara­bás Endrével a Magyarság című folyóiratot szerkesztette. Életpá­lyájára jellemző, és a magyar szellemiség mozgásterének egy- egy fontos állomását jelzik ver­sesköteteinek kiadási helyei: Bontakozó szárnyak, Losonc, 1910, A csönd felé, Kolozsvár, 1914, Szerelmes szonettek, Igló, 1923, Elsüllyedt világ, Pozsony, 1929. Végül Budapesten tett közzé egy tanulmányt Magyar- ország nemzeti kisebbségeiről. Fentebb említettem, hogy mennyire a fejlődéselmélet rab­jai vagyunk a lírai alkotás meg­ítélésekor is. Ez így szép mondat volt és igaz. Pedig lehet, hogy csak a teljes fásultságról, pusztán az anyagi gondokban való teljes elmerülésről van szó, olyannyi­ra, hogy már észre sem vesszük, mi történik tőlünk pár száz kilo­méterre délre, vagy keletre, hiá­ba már a rádió, televízió akár a közvétlen fizikai távolba-látás, hiszen nem a külső, hanem a bel­ső látás mutatja meg a külső borzalmakat is. Akkor is, ha a legközönségesebb magyar kö­zösségi vagy emberi létezés a té­ma: életre-halálra - akkoriban, korábban, most és majd. A líra lehet, hogy fejlődik, de a magyar élet... nem sokat. Legalábbis ez olvasható ki Darvas János költői hagyatékából. * Született 1891. június 6-án, Ipolymagyariban, f 1945. január 13-án, Budapesten. Bettes István Darvas János Babonás hajón A szél elállt, Hold lebukott. Az éj csöndes. A víz nyugodt. Árbocunkon bagoly huhog. (Viharos vad éjszaka lesz.) Az ár rohan, mint vak folyam. Hajó röpül ránk komoran. Ránk. Végünk. Nem. Árny. Elrohan. (A Hollandi hajója ez.) Fejünk fölött lidérc lebeg. Partot néz a patkánysereg. (Rémes, rémes viharjelek.) A csönd hasít. Szél közeleg. Alusznak mind az emberek. (Kiáltanék s jaj, nem merek.) Közönséges harctéri eset Báró Diószeghy Bélának Te embert öltél. Én tanúja voltam. Akkor mindnyájan gyilkosok valánk. A hátból, hegyről, erdőn, vad gomolyban A muszkák jöttek végrohamra ránk. Mi ketten voltunk két szakasszal ottan, Hullott az ólom jégzápor gyanánt. Hullott az ember. S töltényem-fogyottan A véget vártam, a nagy vak talányt. Egy muszka céloz. Rám. Biztos: talál. Két lépés. Nem több. Ez hát a halál. De te rálőttél s ő reámbukott. Én félrelöktem. Véres lett kezem. Te tudsz csak erről és csak én tudok. Te embert öltél. S én ma létezem. Rémmadár lakomája Alomnak is borzalmas álom. Arcát nem látni. Elrejtik ködök. Ezer évig gubbasztott a Balkánon. Amikor szárnyra kapott, Egyik szárnya az ó-világ fölött, Másik szárnya az új-világ fölött Eltakarta az eget, a napot. Nagy vészmadárként dögre éhezett, Hullát kívánt és vérre szomjazott, Képzelet nem tud olyan rémeset: Vértől patakzó, vad halál-üvöltő Vérgőz-orgiát rendezett, Éhes zöld-csápja milliókat ért, Szája habzsolta a húst és a vért, Bendőjében eltűnt egy emberöltő. Most fenn gubbaszt a Kárpát csúcsán Keselyűmódra, megelégedetten. Onnan tekint a messze rónaságra. Kissé szunyókál a kövér tor után. Madár-pillája szundít, meg se rebben, Boldog jóllakott félszenderben Mosolyogva gondol újabb lakomára. Csak csápja nyúl le időközönkint Moszkvába, Madridba, Sanghajba tétován, Ha gőzölgő vér forró illatával Áldoznak itt-ott papjai ember-lakomán. Néhány nagy korty vért álmosan kihörpint, A halálhörgés feléje szárnyal: így él nektárral és muzsikával. De csönd is van a Kárpátok alatt. Mindenki suttog, nesztelen megyen. És meg ne moccanj. Járj lábujjhegyen. Hajolj meg. Némán. Csókold a rögöt. Föl ne ébresszed. Eszedbe legyen: Ott fönn, fönn a havasi ködök Csúcsai fölött, homálya mögött, Fekete felhőn fekete trón áll, Fekete trónon egy szörny szunyókál, Terpeszkedik a századunk fölött, Ködszámyú, szörnyű, rusnya lény: A mi urunk, a Rém.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents