Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-19 / 25. szám
Úgy éjféltájt kocsi áll meg a házunk előtt. Ismerősök érkeznek. Fáradtan, de mosolyogva kászálódnak ki a csodaszép Opelból, mintha csak innen, a szomszédból jöttek volna, s nem párezer kilométer után, a messzi Izlandról. Nincs ebben semmi különös, legalábbis számukra, akik megszokták a távolságot. Reggel repülőre ültek, délben kocsit béreltek, este itt vannak Pozsonyban. Én viszont döbbenten hallgatom a beszédüket. Te jó ég, kérdem, milyen nyelven beszéltek? Hát persze, izlandiul! Nem csoda, egyikük magyar, másikuk morva, egyikük németül ért, másikuk angolul. A hátsó ülésen ébredező négyéves gyerek valamennyiül. . Aztán, fönt a lakásban, visszazökkennek közép-európaivá. De csak látszólag. L.-lel a fiatalasszonnyal, aki morva, szlovákul, F.-fel, aki budapesti, magyarul beszélünk. Tegyetek üdvözölve Bantusztániában, mondom nem minden célzat nélkül, gondolom, tudjátok, mi történik itthon. Épp most léptünk egy nagyot vissza, Ázsia felé. De mintha valami távoli, különös mesét hallgatnának, csak bólogatnak kételyeinkre, konstatálják háborgásunkat, és mosolyognak: számukra ez a begörcsölt politikai észjárás némiképp idegen. Nemcsak azért, mert zenészek (s zenét tanítanak a távoli szigeten), hanem, mert egyszerűen világfiak lettek röpke pár év alatt. F. alig eszik pár falatot, s már húzza is a csíkot Budapest felé, L. reggel megy tovább Morvaországba. Napokig motoszkál bennem a dolog: mi ez a rendíthetetlen nyugalom, honnan ez a már-már közönynek is beillő érdektelenség, amellyel az itthoni történéseket fogadták? Holott L.-nek a hazájáról, F.-nek egy szomszéd országról van szó, ahol ismerősei élnek, talán rokonai is, s ahol nem mindegy, milyen fordulatot vesznek az események. Ebben a kis medencében sehol sem közömbös, hogyan alakul a jövö, mert, határokon innen és túl, valahol minden mindennel összefügg. Talán azért ilyen magabiztosak, mert más régiókban élnek, s a zene tölti ki az életüket? Esetleg a sok nyelv ismerete? Netán a biztonságérzet, hogy bármikor, itthagyva csapot-papot, visszatérhetnek a távoli szigetre? Is-is. De azt hiszem, ennél többről van szó. Arról, amit jobb híján tudásnak nevezhetnék. Tudásnak, amely a világ bármelyik szegletében eladható, a legkeményebb valuta a művelt Európában - legyen szó orvosról, építészről, zenészről, tanárról. Ezeknek a fiataloknak a távoli sziget képletesen is, valóságosan is, szimbólum értékű. Az ember némi szomorúsággal nézi csetlő-botló hazánkfiait, akik félve húzzák ki a lábukat hazulról, nyelvhiánnyal, görcsökkel küszködve bolyonganak idegenben, és tapasztalat híján, szellemi alultápláltságtól szenvedve dőlnek be gyanús és zavaros ideológiáknak - idehaza. Mert, természetesen, nem a távolságról és a nagyvilágról van szó elsősorban. Nem szigetekről és disszidenci- áról, hanem a tudás hatalmáról, amelyre itthon még égetőbb szükség volna. A tudás nem csak hatalom - a hatalom leghatékonyabb ellenszere. Müveit népek (bár ez így túl leegyszerűsítve hangzik) nem választnak maguknak diktátorokat, nem dőlnek be az olcsó demagógiának. Veséjébe látnak a butaságnak és rangkórságnak, nem hisznek a fedezet nélküli Ígérgetésekben. Jó lenne hinni, hogy a Csehszlovákiában élő magyarság is művelt, okos főkben válogathat egyszer, hogy nem okoz tantaluszi kínokat egy főorvost, színházi igazgatót, népművelőt, közgazdászt, jogászt, falusi polgármestert találni, vagy teszem azt, parlamenti képviselőket, akik meghatározó módon szólhatnak bele jövőnk alakulásába. Nem középiskolás fokon. Hogy egyszer talán kiépülnek intézményeink, lesz egyetemünk, elegendő oktatónk, a mi nyelvünket is beszélő orvos, gondjainkban osztozó jogász. Nyelvtörvények dacára és épülésünk érdekében. Középiskolás diákjaink most felvételiznek az egyetemeken, főiskolákon. Reméljük, megállják a helyüket - távoli szigeteken és itthon egyaránt. Kövesdi Kárbly Érettségizett fiatalok: SZERETNÉNK TOVÁBBTANULNI Tizennyolc évük üdeségén itt- ott még fellelhetők az elmúlt napok szorongásának, fáradtságának múló nyomai. Mégis, ami arcukról, egész lényükből félreismerhetetlenül sugárzik, az már a megkönnyebbültség: túl vannak rajta. Nemrég érettségiztek. Sikerrel. Most itt ülnek velem szemben, és az ismerkedésnek-össze- melegedésnek szánt rövid vizs- gadrukk-emlékidézés után kérdezem meg tőlük: Gyerekek, hogyan tovább? Mit vártok a számotokra tulajdonképpen csak most kezdődő élettől? íme, a Pozsonyi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium hét végzősének válasza, (Folytatás a 2. oldalon) Méry Gábor felvétele
