Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-12 / 24. szám
i/asárnap Sz éljegyzetünk * 09 1992. VI. 12. Három falu egy névvel Hronovce mintegy 1500 lelket számláló község a Lévai járásban, Zseliz közelében. Lakói 55 százalékban magyarnak, 45 százalékban szlováknak vallják magukat. Egy részük Garamve- zekényt, mások Garamdamásdot, a többiek Lekért mondják lakhelyüknek. De Hronovcét egyikük sem - noha mindegyikük személyi igazolványában ez utóbbi van feltüntetve. Hronovce ugyanis csak papíron létezik, a valóságban három falut takar ez a helynév, melynek nincs magyar megfelelője. Nem is lehet, hiszen nem történelmileg kialakult földrajzi névről van szó, hanem a Garam mentén elterülő három község 1968-ban történt egyesítése után kiötlött településnévről. Az arra tévedő idegen első pillantásra egy falunak vélné a három községet, annyira egybeépültek az idő folyamán, míg a helybeliek föl nem világosítják tévedéséről. Mert ugyan közigazgatásilag csakugyan egy községnek számít a három, az ott lakók azért tudják, hol a határ Damásd, Vezekény és Lekér között. Egy falu - egy polgármester. Béres Lajos személyében az első magyar nemzetiségű a falvak 1945 utáni történelmében. Ő garamdamásdi születésű, de most Lekéren lakik. Ott építette föl saját családi házát, miután húsz évi zselizi lakótelepi intermezzo után úgy döntött, hazaköltözik. A hazatalálás évében indult a helyhatósági választásokon, s bizalmat kapott. Magyaroktól, szlovákoktól egyaránt. A helyi szövetkezet közgazdászából így lett a község elöljárója.- Hogy a hivatalomban mit örököltem, arról inkább hadd ne beszéljek - veszi mindjárt elejét a múltra vonatkozó kérdezösködésnek. Inkább rövid sétára invitál a falu körül. - Az elmúlt huszonöt év alatt itt szinte semmi sem fejlődött. Épült egy üzlet, a szövetkezet jóvoltából egy kultúrház, ami azóta is kihasználatlanul áll, és ez a hivatal, melynek tatarozását épp a napokban fejeztük be. Sajnos, amit a múltban elmulasztottak kiépíteni, arra nekünk már nehezen lesz módunk. A legégetőbb gondunk a vízvezeték- és a szennyvízhálózat kialakítása lenne. Ugyanis a Garam szabályozása következtében csökken a talajvízszint, ráadásul a kútvíz is szinte ihatatlan, nitrát- tartalma négyszerese a megengedettnek. Szeméttároló létesítésére is gondolni kellene, de lehetőségeink sajnos, korlátozottak. Az idén 3 millió 300 ezer korona költségvetéssel számolunk - mire fordítsuk? A múltban elkövetett mulasztások, lám, most bosszulják meg magukat, az általános pénzhiány idején. A polgármester maga sem tudja, mihez fogjanak előbb, hogy egyik falurész se érezze magát megrövidítve. Az lenne talán a legjobb, ha mindenből három lenne. Egyelőre van is három iskola, három óvoda, három kocsma, három temető. ViNincs is talán olyan falu Dél-Szlo- vákiában, ahol ne élnének romák. A Damásd közepén álló düledező viskóban „csak“ harmincán élnek. Méry Gábor felvételei szont közös a posta (Lekéren), közös a templom (az is Lekéren) és a vasútállomás. (Ez utóbbi Damásd határán.) De még'mielótt a tisztelt olvasó beleszédülne ebbe a bőségbe, gyorsan tegyük hozzá: a három iskolából egy a magyar tanítási nyelvű, s oda is mindössze harminc kisiskolás jár. A három óvodából csupán egyben van magyar nyelvű osztály. Ennyire lenne igény? névsorát, szeretnénk azt mielőbb visszahelyezni, kiegészítve a második világháborúban elesettek neveivel. Hogy a hozzátartozók legalább egy gyertyát gyújthassanak emlékükre halottak napján. Persze, az emlékmű környékét is rendbe kellene tenni. Csak az a kérdés: társadalmi munkában vagy a falu pénzén? A jelen ismeretében az utóbbi a valószínűbb. A munka a községi hivatal által alkalmazott négy munkanélkülire vár, alighanem rájuk marad az 1971-ben lezárt da- másdi temető rendbehozatala is. Mert a múltban ezt is megtehették. Megszabhatták, ki hova temesse halottait. így ma már szülök és gyerekek, férj és feleség, más-más temetőben pihennek. Még szerencse, hogy nekik már nem fáj. Csak az élőknek.- Nehéz kérdés- ráncolja homlokát a polgármester. - Elöljáróban el kell mondanom, hogy a magyar családokban általában kevesebb gyerek született, mint a szlovák családokban. Más tekintetben viszont a magyar szülők, ki tudja miért, tán kényelemből, inkább a szlovák óvodába, azt követően pedig szlovák Egy „ottfelejtett“ emlék a falu közepén iskolába íratják gyermekeiket. Másrészt sok szülő már az első osztálytól kezdve Zselizre járatja gyerekét iskolába. De tény, hogy változik a falu nemzetiségi arculata. A folyamat 1946-ban kezdődött itt is, mint annyi más szlovákiai magyar községben. Az első köztársaság alatt ugyan élt néhány szlovák család a falu határában, de a számottevő változást a kitelepítés hozta magával. Vezekény és Damásd lakói közül 58 családot telepítettek ki - valamennyien kisgazdák voltak, valamennyiüket Magyarországra. Helyükre Békés megyéből, főként Szarvas környékéről érkeztek szlovákok, akik azonban jól beszélték a magyar nyelvet is. Az áttelepülők egy része maradt, más része elköltözött. De a Magyarországra áttelepítettek többé nem tértek vissza. A kommunizmus évei alatt egyre kopott a három falu magyar jellege, s ezzel együtt a községek lakóiból mintha a korábbi tevékeny szellem is kiveszett volna. Míg a háború előtt élénk társadalmi és kulturális életről számolhatott be a krónikás, 1948 és főleg 1968 után az általános pangás lett jellemző. A fiatalok egyre-másra költöztek el, ki Zselizre, ki Párkányba, ki Lévára. Mentek a munka után, az olcsó lakás reményében. Az eredmény: öregedő falu, üresen álló porták, szaporodó gondozatlan sírok a temetőkben. Szerencsére már ez is a múlté. Béres Lajos nem minden elégedettség nélkül mondja: az elköltözések megszűntek, sőt egyre : többen jönnek vissza. A nyolcvanas évek második felében számos új családi ház épült Lekéren, mások a szülőkhöz költöznek vagy vesznek üresen álló házat. Mindez biztatóan hangzik, de hát a visszaérkezőknek munka is kell...- Egyelőre ezen a téren sem állunk rosszul - mondja a polgármester. - Itt helyben két szövetkezet is működik (mivelhogy két éve a lekének különváltak az egységes szövetkezettől), s vállalkozókban sincs hiány. Én személy szerint minden olyan kezdeményezésnek örülök, amely munkalehetőséget teremt a faluban. Az élelmiszerboltok, presszók, butikok mellett van pékség, autószerelő, villanyszerelő-műhely, építkezési vállalkozó, s most épül egy magánfúrésztelep is. Vállalkozó kedvben tehát nincs hiány. Talán mintha csak a falu, a köz szolgálata szorult volna háttérbe. A Vezekény és Damásd határán található terecskén térdig ér a fü, közepén ottfelejtett, rozsdaette traktor éktelenkedik. Az első világháború áldozatainak emlékművét rejtő park elvadult bokrai sem nyújtanak valami szívderítő látványt. Az emlékműről egyébként is hiányzik az elesettek nevét megörökítő tábla.- Még a hetvenes évek végén történt, hogy néhány ügybuzgó polgártársunk lefeszítette és összetörte a márványtáblát, de akkoriban hiába kérték a helybeliek az emlékmű helyreállítását. Most már előbbre vagyunk: miután megszereztük az egykori márványtáblán feltüntetettek- Hiába egy a falu, az idevalósiak ragaszkodnak az eredeti település- névhez, s mindahhoz, ami ezzel összefügg. Legyen az iskola, vagy temető, üzlet vagy kút - mondja a polgármester, aki Damásdon született, de már Lekéren él. Ő is megkülönbözteti. - Másrészt viszont any- nyíra eggyé vált a három falu, hogy nem is tudnának külön élni. A határokat már csak a kataszter-térképen különíthetnénk el, hiszen a három falu még a múlt század végén összeépült. Az 1968-as névadás csak véglegesítette, törvényesítette a régi állapotot. A kívülállónak talán bonyolult, de számunkra természetes. Már csupán azt szeretnénk, ha mind a három falurész egyformán fejlődne, hogy a tőlünk elköltözőitek mind nagyobb számban visszataláljanak, mert úgy látják majd, hogy érdemes. s. Forgon Szilvia Béres Lajos, 47 év után az első magyar polgármester 16 éves bérgyilkosok Nálunk, keleten a legsúlyosabb megbélyegzés, ha valakire azt mondják: apagyilkos. Azt hiszem, ebben benne van a nép ezeréves, bölcs ítélete. Ez azonban azt is jelenti, hogy mindig voltak apagyilkosok. Egyetlen társadalmi rendszernek, vallásnak, hitnek sem sikerült megszelídíteni, kiirtani az emberben megbúvó vadállati, gyilkos hajlamot. S ezt a napjainkban tobzódó eszeveszett gyűlölködés csak gerjeszti. Esténként végigfut hátamon a hideg és becsukom a szemem, amikor a képernyőn megjelennek a horvátországi, bosznia-hercegovinai, ka- rabahi ártatlan emberek hullahegyei, eszelősen megcsonkított tetemei. Szörnyűségek! Az emberi élet ma az elvakult nacionalista martalócok játékszere, a leszámolások és a bosz- szúk végtelen láncolata. Azonban az elkeserítő valóság folytatódik a mozikban, a tévében, ahol a borzalmas horrorok és bűnügyi filmek kioktatják a nagyközönséget az élet kioltásának legrafináltabb módszereire, ahol szinte hősökké magasztosulnak az agyafúrt gyilkosok, a bestiális bűntettek. Nemrég statisztikai adatok jelentek meg arról, évente hány ezer gyilkossággal „szórakoztatják“ a nézőket az egyes tévéállomások. A napokban olvastam, hogy az Egyesült Államokban új gyűjtői szenvedély terjed. Sokan a leghír- hedtebb, legvéresebb gyilkosok fényképeit gyűjtik. Az ügyes vállalkozók már piacra dobták színes képeiket és a gyerekek úgy cserélgetik, mint a bélyegeket. Elkeserítő, hogy merre tart a világ! A választási harc kellős közepén alig szenteltek az újságok néhány soros hírt annak a gyilkosságnak, amely biztosan bekerül a kriminalisztika történetébe. Egy tizenhat éves fiú fejenként százezer koronát ígért két hasonló korú társának, ha segítenek neki meggyilkolni szüleit. A munkából hazatérő anyát bestiálisán megölték. Azonban a gyilkosság annyira sokkolta őket, hogy az apát már nem várták meg, hanem kereket oldottak. Mindhárman a legsúlyosabb büntetést, tíz-tíz évet kaptak. A borzalom a torkomat szorongatta, amikor arra gondoltam, hogy az anya, aki tizenhat évig nevelte fiát, még hazatelefonált a munkából gyerekének, hogy várja meg, mert együtt mennek karácsonyfát vásárolni. Otthon késszúrások várták. Az orvosi vizsgálat szerint mindhárom ifjú teljesen épelméjű. A vallomásokból ítélve az emberi érzésnek még a szikrája sem pislákolt a fiúban, amikor két hasonló korú társának százezer koronát ígért a gyilkosságért. Az aljasságnak a teteje, hogy egyiküket meg is fenyegette, ha nem segít, megöleti őt. Hova jutottunk? A Mladá fronta Dnes-ben olvastam a következőket: Nálunk is működnek már az alvilágnak bérgyilkosokból, pénzért verekedőkből álló bandái. Egy kéztörésért 2000 koronát, két kéz eltéréséért ennek a dupláját kérik. A félholtra verés 10-15 ezer korona. A fejlövés pedig kereken százezer koronába kerül. Amikor az újságírók arról írtak, hogy Amerikában a tizenévesek az iskolában lelőtték tanáraikat és ve- télytársaikat, a vadnyugati filmek túlzásai jutottak eszembe, ahol mindig lőnek és soha nem töltenek, ahol úgy potyognak a lóról a halottak, hogy meg sem lehet számlálni őket. Azonban sajnos, ez a vadnyugat, modernebb formában már itt van. Prágában 16 éves „anyagyilkost“ és két ugyancsak 16 éves bérgyilkost ítéltek el. Drága jó politikusok, tanárok, lelkipásztorok, nevelők, szülök - emberek! Merre tart ez a társadalom? Hisz nincs nap, hogy a bűnözésnek és az erőszakosságoknak soha nem hallott esetei ne döbbentenék meg a becsületes embereket. Nem hiszem el, hogy ez is hozzátartozik a rendszerváltozáshoz. Nem lenne jobb, ha a múlt árnyai helyett napjaink gonosztevőit üldöznénk? Sz. B. A damásdi temető 1971 óta „halott“
