Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-12 / 24. szám
A Giralda székesegyház Európa harmadik legnagyobb katedrálisa ...és beengedik a bikát az arénába (Archívumi felvételek) Urban Gabriella spanyolországi riportja Szinte örökkévalóságig tart, amíg az ide-oda futkosó rendezők az alacsony boltíves kapukon és a szűk folyosókon beterelik a népet a nézőtérre. No, ott aztán mozdulni sem lehet - a „kakasülön“ két sűrűn dohányzó, jól megtermett spanyol közé ékelődve várom a nagy eseményt. Azért élvezem a corrida különleges hangulatát; a temperamentumos spanyolok fegyelmezetlen viselkedését, a dőzst, a zenét, az örökös ünneplést... Színes és díszes ruhákban, nagy ovációk közepette, annak rendje- módja szerint végre bevonulnak a torreádorok, majd az arénába engedik a hatalmas fekete bikát. Előkerülnek a lila színű „bikavadító“ köpenyek és a hosszú, fényes lándzsa, melyet a lóháton feszítő picador kegyetlenül bele-beledöf az állat hátába. A rosszullét kerülget.... a spanyolok pedig örjöngenek. A senorák, nagy izgalmukban, egyre hevesebben rázzák legyezőjüket (nagyon irigylem tőlük), a férfiak föl-fölállva hangos szavakkal biztatják a pica- dort. Ha a banderilleróknak is sikerül bedöfködni pántlikás botjaikat a bikába és a matador szintén ügyesen, testközelben ingerli vörös köpenyével a sebzett torrót, teljes az öröm, ami a sokszoros olé-ban nyilvánul meg. Végül, ha már a közönség kedvére kiszórakozta magát, elnémul és már dünnyög, a matador megadja a kegyelemdöfést. Hirtelen feláll a nép. Hát vége a szörnyűségnek, lehet menekülni - gondolom. De nem, a közönség csupán arra kíváncsi, milyen gyorsan múlik ki az állat. Amikor ez megtörténik, hangos tapsvihar tör ki, s kezdődhet minden elölről. „Műsorzárás" előtt pedig képtelenség szabadulni a corridá- ból. Vasárnap este Sevillában öt bika múlik ki, s egy-egy torreádor híressé válik... Estére megtelik a város. Elegánsan öltözött hölgyek, urak színházba igyekeznek, fiatalok diszkóba, moziba vagy, most, a világkiállítás idején, a látványos műsorokat kínáló Expo- szigetre. Szivarozó öregek bandukolnak ráérősen, betérnek egy traccspartíra meg egy pohár borra a közeli kiskocsmába. Sorra kitárulnak a labirintusok fehérre meszelt házainak ablakai, muskátlikkal, ole- anderekkel telerakott erkélyei, nyitva állnak a kapuk - kit is zavarna, hogy belátni a „patiokba“, a tenyérnyi zöld belső udvarokba, ahol fűszeres pecsenye- és bódító virágillat keveredik. Kigyúlnak a lámpák, a színes reklámfények. Dallamos spanyol szótól, énektől, motorbúgástól hangos az utca. Mintha most kezdene lüktetni a belváros szíve. Az egyik sikátorban lovaskocsi állja el a Mercedes útját. A kocsis hátra sem néz, tovább beszélget ismerősével. A sofőr dudál egyet, aztán várakozik. Érdekes - nem veszekszik, nem is idegeskedik. Ráér, hiszen hosszú még az éjszaka. Sevilla híres Aranytornya a Guadalquivir partján Májusi vasárnapra virrad Sevilla. Lassan, komótosan hajnalodik. Mintha a nap is az andalúziaiak életritmusához igazodna, óvatosan kúszik felfelé az égen, nehogy megzavarja a szombat éjszakai láztól, a pirkadatig tartó fiestától kábult hazatérőt. Nehogy felriassza a lassan- lassan álomba szenderülö várost. Reggel, úgy nyolc körül, furcsán, csodálkozva néz rám a szálloda portása, valamit dünnyög az orra alatt, míg átveszi a szobakulcsot. Kint sehol egy lélek, kezemben a térképpel egyedül baktatok felfelé a kacskarin- gós labirintusban. Odébb a téren, a parkoló autók végeláthatatlan sora közt ásítozó utcaseprő kelletlenül, amolyan tessék-lássék módra gyűjtögeti a szemetet. Meg-megpihen, rágyújt, sétálgat egyet, majd maga mögé hajítja a csikket, s ráérősen sepreget tovább. Mulatságos látvány. Már rohanok is tovább, hiszen sietős a dolgom, ha egy nap alatt - mert így adódott - be akarom járni a történelmi várost, melyet rómaiak, mórok uraltak és keresztény királyok tettek híressé. De nemcsak ók, hiszen itt élt és alkotott Velazquez, Murillo, s Miguel de Cervantes a város börtönében keltette életre La Mancha lovagját. Sietnem kell, ha szeretném megismerni a hódító Don Juan, a csábító Carmen és Don Jósé városát, a legendák, mítoszok bölcsőjét. Lépten-nyomon emlékművek, szobrok, pompás arab paloták, csodás templomok, tornyok emlékeztetnek a letűnt korok eseményeire. Megtorpanok egy zegzugos utcácskában, narancsfa árnyékában tanulmányozom a térképet. Hangos turistákat kocsikáztató fiáker robog el mellettem, utána is rohanok, bízva abban, hogy az idegenek szintén a város híres szülötteinek nyomdokaiba eredtek. Micsoda meglepetés: a szűk, kietlen sikátor egyszerre élettől lüktető hatalmas térré szélesedik. Emberek jönnek-mennek, bámulják az égig érő csodaszép Giralda székesegyházat, s a királyok titkait őrző óriási erődítményt. Fiákerek forognak, kocsisok kiabálnak, fodros ruhába öltözött fiatal lányok csábos mosollyal virágokat kínálnak. Aprócska kávéház teraszán hazaiak tartanak családi összejövetelt, bogárszemú gyerekek könyörögnek toronymagas fagyiért. Hát felébredt volna Sevilla? Körbefutom a nevezetességeket: megcsodálom a Spanyol-teret, az egyetem, a hajdani első európai dohánygyár épületét, a pálmákkal körülzárt városházát, majd a kora délutáni forró nap alatt, holtfáradtan és csalódottan ácsorgók a Maestranza aréna csukott kapui előtt. Indulnék tovább, ám valaki nagyokat kurjongat utánam: señora, señora... Rohan felém egy férfi, s az orrom előtt lebegteti az „utolsó“ belépőjegyet az esti bikaviadalra. Egyezkedünk. Nem tetszik az árajánlata, neki pedig az enyém, hát elmegy, de nyomban visszajön, s „rendes árért“ a kezembe csapja a jegyet. A járda peremén ücsörgő fiatalok azért látni akarják a belépőt, ellenőrzik, bólogatnak, „rendben van“ - mondják. Még megkérdik, honnan jöttem, mondom, hogy honnan, de nem reagálnak. Talán nagy hirtelenjében nem tudják, merrefelé is van az a Csehszlovákia. Olal(szia) - bú- csúzkodunk. Nincs se időm, se erőm, hogy visszanyargaljak a szállodába, hát a Guadalquivir partján sziesztázó hazaiak sorait bővítve nézelődéssel, jóleső pihenéssel töltöm a délutánt. Sohasem voltam még bikaviadalon, s az első, ami meghökkent, az az óriási tömeg: mintha egész Sevilla a Maestranza előtt gyülekezne. ( odnár Jenó kassai olvasónk megküldte hosszú, kézzel írt naplóját. Bevallása szerint emlékei felidézésével próbálta elütni a hosszú téli estéket. A sorokból egy hányatott felvidéki sors bogozódik ki. Hatéves volt, amikor befejeződött az első világháború. A Kassáról bevonult magyar katonák még haza se tértek, a város utcáin az új állam katonái, cseh legionisták jelentek meg. Egyik napról a másikra más ország állampolgárai lettek. Alig telt el két évtized, az új ország határai is veszélybe kerültek. Ót is a Szudéta-vidékre vitték, hogy a köztársaságot Hitler ellen védje. Egyetlen puskalövést se adott le, hazaküldték. A németek harc nélkül megszállták előbb ^ határvidéket, majd egész Csehországot. Közben Kassát is visszacsatolták Magyarországhoz. Mennyi sorsforduló! Mert a határok változásával emberek élete terelődött más irányba, anélkül hogy befolyásolhatták volna. A „felszabadult" Kassán esztergályosként dolgozott. A műhely főnöke viszont csak azzal a feltétellel vette fel, ha belép a nyilaspártba. A felvételt addig halogatta, amíg behívót nem kapott. Az egyik rossztól megmenekült, jött a másik. Sokat töprengett, hogy ha civilben valakit megölnek, akár halállal is büntethetik. A katonának meg parancsra kell ölnie, amiért kitüntetést is kap. Embertársa életének kioltásáért ugyanazt az embert kivégezhetik és kitüntethetik... Micsoda zűrzavar! A második világháború (az ö életében is a második) még be sem fejeződött, vitték orosz fogságba. Elpusztított városokat kellett romjaikból újjáépíteniük. Ez volt a bűnhódés azok bűneiért, akik a magyar katonákat az orosz frontra küldték. Ez a vétek nem az ó lelkűket terhelte, mégis ók lettek az áldozatok, akik többnyire csak véletlenül élték át a háború poklát. Mégis nekik kellett lakolniuk. Hát felérhető ez emberi ésszel?! Végül csak hazakerült. Itthon közben újra változtak a határok. Meg sok más is. Erről egyhamar meggyőződhetett... Visszament régi munkahelyére. Lám, csodák csodája, kikkel nem találkozott? A műhelyben ugyanazok fogadták, akik a nyilaspártba akarták kényszeríteni. Ók könnyedén túlélték a háborút. Párttagságuk folytán mentesültek a frontszolgálattól. Most újra ók voltak a hangadók. Mind kommunisták lettek. S mily magabiztos fölényességgel fogadták! Mondták, csak úgy veszik fel, ha a városházáról megbízhatósági bizonyítványt hoz. Megint csak mások voltak a megbízhatók. Neki ezt még papíron kellett bizonyítania... A papír beszerzése időbe tellett. Fél évig munka nélkül volt. Majd a sörgyárban dolgozott, ahol nem kellett megbízhatósági bizonyítvány. Később azután visszakerült a régi műhelybe. ,,De sok bajom volt amiatt, hogy tizennégy hónapig orosz fogságban voltam. A főnököm többször behívott és vallatott, hogy milyen ott az élet. Én meg csak azt feleltem, menjen ó is oda és tapasztalja ki a saját bőrén...“ Lehet, a főnök csak kíváncsiskodott, de az is lehet, hogy káderezett. Tény az, hogy az irodában dolgozó fiatal lány az alkalmazottakat egyenként behívta és meg akarta őket győzni, lépjenek be a kommunista pártba. így levélírónkat életében már másodszor próbálták rábírni a pártba lépésre. Csakhogy egyszer a nyilasba, másszor a kommunistába. Párt mint párt? Most se állt kötélnek. Be is került a káderlapjába rossz pontként! A háború, a hadifogság, az öntödében végzett nehéz munka és az átélt viszontagságok nem maradtak nyom nélkül. Bodnár Jenő egészsége ötvenéves korára megtört. Nyugdíjazásáig ötszáz napot feküdt kórházban. A többit otthon. Az idén nyolcvanéves. Soraiból nem érződik keserűség. Sorsával megbékélt. „Nem sok a nyugdijam, de szerényen, s ami a legfontosabb: békében, immár senkitől sem zaklatva, valahogy kijövünk belőle. Nagyobb igényeim nincsenek, nyugodtan töltöm napjaimat. Hálát adok a sorsnak..." Ö hálálkodik a sorsnak! Annyi megpróbáltatás után. De már nem zavarja senki. Életében kétszer próbálták politikai pártba verbuválni. Egyszer se állt kötélnek. Nem volt választása, mindig csak egy pártba csalogatták vagy próbálták kényszeríteni. Most a választások előtt már vagy negyven párt falragaszai, hirdetései, agitátorai csalogatták. Ez is életünk változását jelzi. Életében többször szakították ki otthonából. Ezért az otthonhoz felettébb ragaszkodik. ,,Az életben mindig azt kívántam, ha a sors egyszer haza visz, nyugodtan élhessek ott. Megfogadtam, az otthonomat úgy fogom tisztelni, mint pap a templomot. Ezt a fogadalmat meg is tartottam. “ A barátok, ismerősök lassan eltávoztak. Bevallása szerint a lakóházban harminchat lakás van, de egyetlen ember sincs, akivel a világ dolgairól nyíltan elbeszélgethetne. Egy volt, sajnos az is elhagyta - örökre, így most már csak emlékezik. Úgy véli, papírra vetett soraiból, ha egyáltalán valakinek a kezébe kerülnek, talán mások is okulhatnak. Mit is vonhat le élete alkonyán végső tanulságul? A nyolc évtized folyamán háromszor változtak a határok. Őt minden rendszer megtalálta, amikor szüksége volt rá. Kivezényelték a nyugati határra, Csehszlovákia védelmére Hitler ellen. Azután Horthy bújtatta egyenruhába az oroszok ellen. Hadifogság. Háború után jogfosztottság Csehszlovákiában. Soha nem kérték ki a véleményét. Mindenkor áldozat volt. Naplója befejezéséül, utóiratként a következő mondatot jegyezte fel: politikában az embernek annyi a súlya, amennyi kellemetlenséget tud szerezni embertársainak“. Ki tudja, saját gondolata-e vagy másoktól kölcsönözte? Mindenesetre neki és nemzedékének embertársai sok-sok keserűséget szereztek. zs. I. 1992. VI. 12. g ilasérnap