Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
Közismert, hogy az 1918-ban megalakult I. Csehszlovák Köztársasághoz, az anyaországoktól elválasztva különböző nemzetiségek, legnagyobb számban németek és magyarok kerültek. A kisebbségek alapvető jogait az I. világháborút lezáró, és az új határokat szentesítő békeszerződésben határozták meg. A kisebbségi nyelvhasználatról az 1920. február 29-én kelt, 122. számú törvény intézkedett. Ez azonban elég szűkszavúan csak az irányelveket szabta meg. A részleges rendelkezéseket a törvénybe foglalt felhatalmazás alapján az 1926. február 3-án kelt, 17. számú kormányrendelet tartalmazta. Beadványokban vagy rendeletekre hivatkozva a rövidített megjelölést használták: a 122/20. sz. nyelvi törvény, vagy a 17/26. sz. kormányrendelet. Ez a törvény, illetve rendelet csak azokra a bíróságokra, hivatalokra, intézetekre, vállalatokra és szervekre vonatkozott, amelyek a belügy-, az igazságügy-, a pénzügy, valamint az ipari és kereskedelmi, a közmunkaügyi és közegészségi minisztériumoknak voltak alárendelve. A külügy-, a földművelésügyi, a hadügy-, a közlekedésügyi és a népjóléti minisztériumokra a fenti törvény, illetve rendelet nem vonatkozott. Ezekre külön rendelkezések voltak érvényben. Az iskolaügyröl külön rendelkezett a nyelvi törvény, mégpedig úgy, hogy a nemzeti kisebbségek számára létesített iskolákban a tanítás saját anyanyelvű legyen. Általános szabály volt, hogy az államnyelv - a cseh és a szlovák, s mivel akkor Kárpátalja is idetartozott, ezeken kívül a ruszin, s vele együtt esetleg a kisorosz -, mint hivatalos nyelv kötelező volt a hatóságokra nézve. A nyelvi törvény az általános szabály alól állapított meg kivételeket, amikor meghatározta, hol, mikor, milyen esetekben és ki használhatja az államnyelv mellett a kisebbségi nyelvet is, valamint azt, milyen esetekben lehet az államnyelvet egyáltalán mellőzni a kisebbségek nyelvének javára. A NYELVI KISEBBSÉGEK MEGHATÁROZÁSA A nyelvi kisebbségekről a St. Germaine-i békeszerződés rendelkezett. Ezen alapult a nyelvi törvény és a végrehajtásában kiadott rendelet Is. Ezek szerint a kisebbségi nyelv megállapítása a járásbírósági területek alapján történt. Ha valamelyik járásbíróság területén a legutóbbi népszámlálás hivatalos adatai szerint legalább 20 %-ban az államnyelvtől eltérő, ugyanazon nyelvhez tartozó kisebbség lakott, az e nyelvhez tartozókat megillették az összes kivételes rendelkezések. Mivel bennünket elsősorban a magyar kisebbség érdekelt, megemlítjük, hogy a tárgyalt időszakban Somorjától Munkácsig, illetve Nagyszőlősig 24 járásbíróság területén volt a magyarságnak 20 %-ot elérő, vagy azt jóval túlszárnyaló létszáma. A nyelvi kisebbségi jog a köztársaság területén lakó minden magyart megilletett. Nemcsak mint természetes, hanem mint jogi személyeket (kereskedelmi társaságok, csődtömeg, hagyaték stb.), az ezekhez hasonló önálló jogalanyokat (egyesületek, testületek, társulatok stb), önkormányzati hivatalokat, képviselőtestületeket, egyházi hivatalokat és egyéb testületeket is, ha azokat magyar nyelven vezették be a nyilvántartásba, illetve ha az alapszabályaikban, az ügyrendben vagy más szabályzataikban, jogerős határozatban, vagy rendeletben kijelentették, hogy tárgyalási nyelvük a magyar. Nyelvi kedvezmények a nem kisebbségi, vagyis a nem „minősített" járások területén nem érvényesültek. Azok bíróságaihoz és hatóságaihoz csak államnyelven nyújthattak be beadványokat. KIVÉTELES RENDELKEZÉSEK Mint már mondottuk, az általános szabály az államnyelv használata volt, a tulajdonképpeni kisebbségi jogokat pedig a kivételek alkották. A kivételek feltételei a következők voltak:- Abban a bírósági járásban, melynek területén az illetékes hatóság működött, a lakosság legalább 20 %-ának a magyar kisebbséghez kellett tartoznia. Ezt népszámlálás adatai alapján állapította meg az országos statisztikai hivatal.- Az ügyintézés olyan bírósághoz vagy szervezethez tartozzon, melynek illetékessége nyelvi- kisebbségi joggal bíró járás területére terjed ki.- Az ügyfél az illető nyelvi kisebbség tagja legyen.- A fenti feltételek teljesítése esetén is csak abban az esetben illette meg az ügyfelet a magyar nyelv használata, ha ezen a nyelven nyújtotta be beadványát, illetve ezen a nyelven tett nyilatkozatot. BÜNTETŐÜGYEK A nyelvrendelet 23. cikkelye világosan kifejezte: a közvádló, vagyis az ügyész a vádat a kisebbségi nyelvhez tartozó terhelttel szemben, annak nyelvén köteles előterjeszteni. Ugyanígy kellett előterjeszteni más indítványokat és nyilatkozatokat is. Ha a bíróságon megjelenők magyarok voltak, és ezen a nyelven tárgyaltak, akkor a bíróság is köteles lett volna ezen a nyelven tárgyalni és a nyilatkozatokat így jegyzőkönyvbe venni. A bíróságok és hatóságok belső ügykezelési nyelve a kisebbségi járásokban is kizárólag az államnyelv volt. A magyar kisebbségi járások területén működő bíróságok, hatóságok és szervek előtt magyar nyelvű ügyiratok - az államnyelvre való hiteles fordítás nélkül is, mint mellékletek, bizonyítékok, használhatók voltak. NYÍL vántartási könyvek, HITELESÍTÉSEK, FELIRATOK, HIRDETMÉNYEK Nyilvántartási könyvek alatt a telekkönyveket, kataszteri birtokíveket, céglajstromokat stb. értették. A leggyakoribb nyelvi sérelmek éppen ezekkel kapcsolatban történtek meg. A törvény- és rendeletsértés okául a munkaerőhiányt hozták fel. Az aláírások, másolatok, fordítások hitelesítő záradékát az okiratra államnyelven, az ügyfél kérelmére esetleg magyar nyelven kellett rávezetni. A bíróságok, hivatalok és szervezetek irodáit külsőleg megjelölő feliratokat magyar kisebbségi járás területén először államnyelven, majd magyar nyelven tüntették fel. A hirdetményeket ugyanilyen járás területén ugyanígy kellett kiadni. A MAGYAR NYELV KIZÁRÓLAGOS HASZNÁ LA TA Azok a bíróságok, hatóságok és szervek, melyeknek hatásköre csak egy járásra korlátozódott, kizárólag a magyar nyelvet használhatták, ha az illető járás lakóinak legalább kétharmada magyar volt; az elbírálás alatt álló ügy ilyen járással kapcsolatban került eléjük; a felek magyar anyanyelvűek voltak; az iratokat magyar nyelven nyújtották be. Ez a kizárólagos nyelvhasználat azonban csak a következő ténykérdésre volt érvényes: a magyar nyelvű beadványok intézése, _ kivéve a nyilvántartási könyvekbe való bejegyzéseket; előzetes beadvány nélküli intézések és ezek kiadása; a felekkel való szóbeli tárgyalás; jegyzőkönyvek felvétele; ítéletek, végzések, határozatok kiadása; iratok, levelek címzése (a hivatalos pecsét azonban ilyenkor is kétnyelvű volt). Külön kérdés, kiterjed-e a magyar nyelv kizárólagos használata, vagy csak a kétnyelvűség érvényesül a következő esetekben: bírósági vagy hatósági ügyek kikötött illetékessége; vámhivatalok (ezekre a kisebbségi járásokban a kisebbségi kivételek voltak érvényesek); csend- őrség_ (vezényleti és szolgálati nyelve az államnyelv volt, magyar ügyfelektől azonban kötelesek voltak magyar nyelvű beadványokat elfogadni, és azokat ezen a nyelven elintézni); felsőbbfolyamodású bíróságok és hatóságok; különböző nyelvű elintézések értelmezése; az anyakönyvek vezetése) a bejegyzéseknek a magyar kisebbségi járásokban két nyelven kellett történnie, de jogos volt a csak magyar bejegyzés, ha az adott járás lakosságának kétharmada magyar volt); alapszabályok; útlevelek, Igazolványok, pénzügyi záradékok. A felsorolásból külön kiemeljük a kulturális intézményeket. A nyelvi törvény 5. §-a szerint a kisebbségek számára létesített kulturális intézményeket a saját anyanyelvükön kell működtetni és igazgatni. Ez a rendelkezése a törvénynek a St. Germaine-i szerződés IX. cikkelyén alapult. A felsorolásból szintén kiemelésre kívánkoznak a községi képviselőtestületek és az önkormányzati hivatalok. Ez volt az egyetlen olyan terület, ahol a kisebbségi nyelvi jogok mellőzése szankciókat vont maga után. A nyelvrendelet kimondta, hogy a községi képviselőtestületnek az a határozata, mely ellenkezik a nyelvrendelettel, érvénytelen. A községi képviseletnek jogában állt megállapítani a község ügyviteli nyelvét. A képviselet kijelenthette azt is, hogy a hivatalos ügyeket csak egy nyelven - vagyis magyarul intézzék -, illetve azt, kell-e más ügyviteli nyelvet használni, s milyen terjedelemben. Csak olyan kisebbségi nyelv lehetett ügyviteli nyelv, amely az adott községben a 20 %-ot meghaladó lakosoké volt. A hatóságokkal, bíróságokkal, állami hivatalokkal és szervekkel való érintkezéskor a községek ugyanolyan helyzetben voltak, mint a magánügyfelek. Ha a község ügyviteli nyelve a magyar volt, úgy tekintettek rá, mint magyar nyelvű ügyfélre. A községek hirdetményeit az ügyviteli nyelven, ha pedig több ilyen is volt, mindegyiken közzé tették. Ha azonban a községnek legalább háromezer lakosa volt, a hirdetményeket már államnyelven is közzé kellett tenni. Az utakon alkalmazott tájékoztató feliratoknak államnyelvűeknek kellett lenniük. Más nyelven, pl. magyarul is feltüntették, de az első helyen az államnyelvű szövegnek, illetve névnek kellett állnia. A községi hivatalok külső megjelölése az ügyviteli nyelven történt, de háromezer lakos felett államnyelven is. A község pecsétje is az ügyviteli nyelven készült. Ha azonban az illető községnek 20 %-nyi államnyelvű lakosa Is volt, a pecsétről az államnyelvű körirat sohasem hiányozhatott. A nyelvi törvénynek és nyelvrendeletnek a községekre vonatkozó intézkedései a járási képviseletekre is vonatkoztak. Ezek a saját területükön fekvő községekkel való érintkezésben az adott község ügyviteli nyelvét használták. A FELEK VÉDELME A nyelvrendelet az összes bíróságoknak, hivataloknak és szerveknek kötelességévé tette, hogy az államnyelvben vagy a kisebbségi, illetve ügyviteli nyelvben járatlan ügyfeleknek segítségükre legyenek. Nehogy nyelvi járatlanságuk miatt hátrányos helyzetbe kerüljenek. A kisebbségi nyelvhasználatot sértő határozatok ellen az érintettek panaszt emelhettek. A panaszok elbírálására első fokon a járási főnök, másodfokon az országos elnök, harmadfokon pedig a belügyminiszter volt illetékes. A nyelvrendelet a felügyeleti hatóságok kötelességévé tette, hogy határozataikban mindig közöljék a panaszos féllel az újabb panasz beadási határidejét, valamint azt a felettes hatóságot, amelyhez az újabb panasz beadható. A nyelvrendelet azt is előírta, hogy a nyelvhasználati jogot megsértő személyek ellen fegyelmi eljárást indítanak. BEFEJEZÉSÜL A kisebbségi nyelvhasználatról szóló 1920. évi 122. sz. nyelvtörvény, illetve az 1926. évi 17. sz. kormányrendelet a kisebbségek számára jelentett ugyan előnyöket, de ezek mellett a politikai hatóságok kezébe is kivételes hatalmat adott az államnyelv védelmére. A nyelvi törvény érvényesítéséért minden nap meg kellett küzdeni. „Minden, a nyelvtörvényben biztosított jog gyakorlása és érvényesítése csak tőlünk függ“ - olvasható az 1937. évi forrásokban. „Magunknak kell ragaszkodnunk jogaink érvényesítéséhez, nekünk magunknak kell minden alkalommal a biztosított jogorvoslatokkal élnünk.. „(... A nyelvi kisebbségi jog a legszemélyesebb jog, amelyet mindenki csak saját nevében és saját személyében' gyakorolhat. Aki ezekről gyávaság, anyagi érdek, vagy egyebek miatt lemond, az ne panaszkodjék jogsérelemről Tok Béla Az összeállítás az 1937. évi forrásanyagok alapján készült. A gyermeknapon és az év minden napján csak mosolyogjanak... Tóthpál Gyula felvétele 1992.
