Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
1992. V. 29. Ö akart velem beszélni. Levelet írt, melyben arra kért, látogassam meg. A börtönben. Olyasmit szeretne elmondani, ami talán másokat is érdekel, bár kizárólag az ő személyéhez és az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódna. Napokig töprengtem: mit tegyek? Elmenjek, s keveredjek bele valamilyen kellemetlen ügybe? Ne menjek? De milyen alapon utasítsam vissza a kérést? Mert egy rab akar velem találkozni? Egy többszörösen büntetett, ha úgy tetszik visszaeső bűnöző? A levélből nem tudtam meg, ő mit remél ettől a találkozástól. Segítséget vagy csak meghallgatást. Ennek ellenére úgy döntöttem, elmegyek. Ott álltam a börtön vastag falai előtt, és percekig bámultam a hatalmas vaskaput: vajon mire gondolhatnak előtte azok, akiket bírósági ítélet hoz ide? Miközben szótlanul követtem kísérőmet, aki a lépcsőkön és folyosókon át a látogatásokra kijelölt terembe vezetett, azon töprengtem, ugyan milyen emberrel találkozom most. Azt már megtudtam róla, hogy tizenkétszer volt büntetve, ebből hétszer szabadságvesztésre ítélve. Jónéhány lopást, rablást, betörést követett el. Legutóbb tíz év fegyház után 1990 januárjában amnesztiával szabadult. Most tolvajlá- sért hat és fél évet kapott. Büntetésének letöltését 1992. január 15-én kezdte meg, s noha a vizsgálati fogságban eltöltött 18 hónappal együtt már 21 hónap letelt, több mint négy év még előtte van...- Köszönöm, hogy eljött - nyújtja felém a kezét egy alacsony, sovány és nagyon sápadt férfi. A beesett arcból átható tekintet szegeződik rám: - Szeretném, ha megértene: engem visszaeső bűnözőként tartanak nyilván. És ez az, ami engem megöl. Cigarettát húz elő a zsebéből, rágyújt, a gyufát az asztalra dobja. Nagyokat szív a cigarettából, közben a bennünket (helyesebben szólva: engem) vigyázó örökre pillant, akik egy kis asztal mellett beszélgetnek, s úgy tesznek, mintha nem figyelnének ránk. Mikor újra megszólal, alig értem a suttogását. „Karrierje" iskolakerüléssel kezdődött. Tizenéves fejjel jobbnak találta a haverokkal csatangolni, mint az unalmas tanításon ülni. A tanonciskolát is emiatt kellett otthagynia. A gyerekkori pajtások csábították, és ö nem tudott ellenállni. Mi vonzotta: a kaland, a könnyű élet? Már maga sem tudja. Legelőször azért ítélték el, mivel - mint mondja - „száz korona értékben megkárosította a közvagyont“. A lista később bővült: biciklilopás, autólopás, üzletek kirablása, élósködés, munkakerülés. Most lopásért ül. Az ítéletet a legfelsőbb bíróság hozta: hat és fél évet kapott. Többek között azért, mert visszaeső. S ez az, amivel nem tud megbékülni.- Az emberek kint támadnak bennünket. recidivistákat, de nem tudják, hogy lesz valakiből visszaeső bűnöző. Könnyen előfordulhat, hogy az az illető, aki bennünket elítél, mint a társadalom ellenségeit, a gyárból, ahol dolgozik, naponta ,,hazavisz" kétszáz-háromszáz korona értéket. Én meg a kétszáz koronáért több évi börtönbüntetést kapok, mint visszaeső. Maga szerint ez jól van így? Mindig azt verik a fejünkhöz, hogy amnesztiával mentünk ki, de mi újra és újra visszaélünk a jóságukkal (a jóság szót érezhető gúnnyal ejti ki). Váratlanul elhallgat. Kintről kopá- csolás zaja szűrődik a terembe, a sarokban ülő őrök beszélgetése is tisztán kivehető. Ő idegesen forgatja ujjai között a gyufásskatulyát. Hirtelen közel hajol hozzám.- Én arról nem akarok beszélni, hogy szánom-bánom a bűneimet. Mert ez nem lenne igaz. Én semmit sem szánok, semmit sem bánok. Tudom, hogy voltak és vannak tőlem nagyobb bűnösök is, akik tönkretették, szétlopták az országot, akik ma is csatnak, lopnak - büntetlenül. Igaz, de csak amíg rá nem fáznak. Emlékszik? Őt sem dugták addig börtönbe, amíg egy-két „vétséget" rá nem bizonyítottak. S kinek a hibája, hogy nem tudott megállni a lejtőn, visszaeső lett? Azt mondja, öt nem illeti meg ez a cím, s vele a súlyos ítélet sem. Arra hivatkozik, ÉS nótán hogy ha minden törvényt novellizál- nak, a BTK paragrafusait sem kellene kihagyni, hiszen a kommunista rendszer szüleménye volt az is. Meggyőzően beszél, csak egy a baj: a logikája sántít. Mert a lopást minden korban és mindenhol bűncselekménynek tekintik, az elkövetőt pedig minden társadalomban elítélik. Látom, egyre idegesebb lesz. Már nemcsak az ujjaival dobol, a lábával is. Úgy veszem észre, valami nagyon nyugtalanítja. Már-már betegesen.- Ideges vagyok, ideges vagyok, ideges vagyok - ismétli gyorsan egymás után. - Látja... Azért, hogy... mennyit vártam, hogy az az átkozott rendszer elmúljon, úgy terveztem, nekivágok a világnak, hátha máshol jobban boldogulok. S lám, most újra itt ülök. Negyvenkét éves, komoly tüdő- baja van. Az idegei gyengék. Nem csoda, ha egyre rosszabbul viseli a bezártságot, a börtönt. Olykor aztán kifakad. A jellemzésébe pedig bekerül: agresszív alkat, normális kommunikációra képtelen. Azt hangoztatja, hogy az életének nincs többé értelme. Mély depresszió. A börtönélet megtette a hatását.- Valamikor ez nagyon szigorú börtön volt. Először négy évet töltöttem itt, olyanok között, akik gyilkosságért, rablótámadásért, súlyos testi sértésért ültek 10-20 évet. Kemény iskola volt. Azután az ember menjen ki, és mosolyogjon a világra, és éljen, és árulja az izmait, mint valami barom, és főleg annak a mocskos rendszernek. Utáltam az egész emberiséget, mikor innen kimentem. Kilencvenben amnesztiával szabadultam. A tíz évből kilenc és fél évet igy is leültem. A szabadulásom után rendszeresen jelentkeznem kellett a rendőrségen, engedélyt kellett kérnem minden egyes lépésemhez. Nagy nehezen megengedték, hogy elmehessek Csehországba munkát keresni. Nyolc hónapig voltam kint, de az alatt az idő alatt, jó, ha harmincszor aludtam ágyban. Futottam, mint a vad, egész idő alatt. Vonatban aludtam. Hogy miből éltem? Loptam. A kevéske pénzem elfogyott, munkám nem volt. Nem volt más választásom. Hát igen. A börtönből szabadulok többsége pár koronával, lakás és munka nélkül kerül vissza a társadalomba, amely nem várja őket tárt karokkal. Segítséget, jószerével csak a régi „ismerősöktől“ várhatnak, mert mindenki más bizalmatlanul elfordulj tőlük. És ezzel a kör bezárul... Őt sem várta kint más. Csak bizalmatlanság, megvetés, lenézés. Visszakerült a rács mögé.-A társadalom bennünket csak izolálni akar. Nincs itt szó átnevelés- ről. A börtön tiszta izoláció. Persze ők azt hangoztatják, hogy bennünket neveltek, de minden igyekezetük hiábavaló volt, mert javíthatatlanok vagyunk, ezért kerülünk folyton visz- sza. Pedig a valóságban semmit nem tesznek azért, hogy ne Így legyen. Akik most ide jönnek először, nem tudják, mi volt itt a múltban. Mit kellett elviselni, eltűrni. Mennyi megaláztatást, kínzást. Ha az emberek tudnák, mi folyt a börtönfalakon belül, nem sajnálnák tőlünk a nyugodtabb életet, a több éleimet - mondja és mesél. Egy olyan világról, ahol különös és nagyon kegyetlen szabályok irányították az életet, s amiről mi még nagyon keveset tudunk. Csak azt, hogy jött egy amnesztia, amit követett a börtönök humanizálására kiadott jelszó és a bűnözés rohamos növekedése. Tudja, mire gondolok. Belém lát. Szinte nekem szegezi a kérdést:- Azt hangoztatják, hogy nő a bűncselekmények száma. De mit tesz a társadalom azért, hogy akik kikerülnek a börtönből, ne kerüljenek oda vissza, hogy megtalálják a normális élethez vezető utat? A szabadlábra kerülőnek nincs hol laknia, nincs munkája, mincs pénze. Letöltötte ugyan a büntetését, de azzal még nincs vége. Munkát keres? Ugyan kinek kell egy priuszos munkás?! Szállást keres? Ugyan ki fogad be egy börtönből szabadultat?! Megbélyegzett. Milyen választása lehet? Megértem. De azt is tudom, mindez megelőzhető. Senki sem születik tolvajnak, bűnözőnek. Ó sem született annak. Neki is voltak szülei, akik szerették, nevelték, taníttatták. Akik bíztak benne. Akik csalódtak benne.- Édesanyám... Csodálatos asz- szony. Eljár utánam a börtönbe, ha kiszabadulok, ő állít talpra, amikor becsuknak, megint csak jár látogatni, küldi a csomagot, Írja a leveleket. Évek óta. Pedig már nem fiatat: hatvannégy éves. Nem is tudom miért teszi. Nem érdemiem tőle. Talán sajnál... Ezért bánom, hogy nem gondoltam rá, s mikor kiszabadultam, nem gondoskodtam róla, nem láttam el pénzzel... Már csak miatta is ki akarok innen jutni. Minél előbb. Aztán el innen, el ebből az országból. Számomra itt már nincs jövő. Máshol még talán van remény. Nem akarom feladni... Álmodozik. Terveket sző. Nem nyugszik. Ezért kéri a perújrafelvételt is. Mielőbb ki akar kerülni. Sikerülni fog?- Amit akartam, nagyon akartam, az nekem mindig sikerült. Ez is sikerülni fog! Ez egy megkeseredett, önmagával és a világgal is meghasonlott ember hangja, a dac hangja. Jól tudja, helyzete szinte kilátástalan, de azt is éppoly jól tudja, hogy sorsának alakulásáért senkit nem hibáztathat önmagán kívül. És minél tisztábban látja ezt, annál erősebb benne a dac. Az utolsó fegyver, az utolsó menedék a kiúttalanság érzése ellen. 5. Forgon Szilvia CSAK A TÖRVÉNY ROSSZ? Telefonált, hívott a falujába; segítségre lenne szüksége. Válogatlan szavakkal, kíméletlenül szidta a letündökölt totális államót, amely any- nyi rosszat hozott egész családjának. Az ütöttek-vertek sorsa mindig is érdekelt, mert tapasztalatból tudom, hogy a rosszakarók gonoszsága sok-sok baj okozója. A községi hivatal közelében, a buszmegállónál várt rám.- Menjünk a községházára, ott elbeszélgethetünk - indítványoztam. Beültünk a tanácsterembe. A polgármester kávét is főzetett nekünk, s magunkra hagyott. S az ötvenöt éves, jól megtermett, erős férfiből ömlött a panasz. Ifjúkorában kulákcsemetének nevezték. Az alapiskola után tovább már nem is tanulhatott. Évtizedekig az egyik pozsonyi építövállalatnál dolgozott. Nemrég, létszámcsökkentéssel indokolva, öt is elbocsátották. Néhány évvel a nyugdíjaztatása előtt maradt munka nélkül. Ezt nem tudja megemészteni. Bántja, hogy a vezetők a helyükön maradtak, s a volt kommunisták védik, őrzik egymást. Pedig velük kellett volna kezdeni a menesztéseket. Arra kér, menjek vele a vállalathoz, Pozsonyban összeszedni az embereket.-Tüntetni fogunk az üzemet tönkre tevő kommunisták ellen! Felsóhajtok. Az elbocsátásokat ezzel nem csinálhatják vissza. Erre akkor kellett volna gondolniuk, amikor még az üzem kapuján belül voltak. Akkor talán kikényszeríthet- ték volna a vállalat hanyatlását előidéző, a volt rezsimet hűségesen kiszolgáló vezetők és vezetócskék eltávolítását. Az, hogy mit kellett volna cselekedniük, csak azután érlelődött meg bennük, amikor az üzem kapuján kívül, az utcán rekedtek. Amíg megkapták a fizetésüket, hallgattak, csak most hangoskodnak.- Lenne nekem munkám! A család földjén gazdálkodnék, de nem tudom elintézni... Ez hát a legfőbb indítóok, amiért a falujába hívott. A család földjének nagyobb része a nagyapjáé volt, a kisebb a nagyanyjáé. A nagyapját, mint sok más magyart, kikiáltották a szlovák és a cseh nép, Csehszlovákia árulójának, s elrendelték a konfiskálást. A nagyanya földjét is elvitte a földmúvesszövetkezet. A nagyszülők házát „kiseperték", elvittek négy vagon gabonát, elhajtották a lovakat, disznókat...- Micsoda kulákcsemete voltam én?! - tőr ki a fájdalom az ötvenöt éves emberből. - Gyerekként ott gürcöltem a mezőn, tizenhárom-ti- zennégy évesen már arattam, hordtam. Nehéz volt...- Visszakérték a földet? - kérdezem.- Én kértem, mint unoka. Édesapám már nyolcvanon felül van, betegeskedik. Tizennyolc hektárunk volt és egy kis erdörész. Csak azt kérhetem vissza, ami a telekkönyvben a nagyanyám nevén szerepel. Ami a nagyapám nevén volt, az államra írták... - s elém teszi az egyik magával hozott iratot, amelyben a falu szövetkezeti elnöke igazolja, hogy az efsz használatára átadott, s a telekkönyvi adatok szerint a nagyanya nevén szereplő 6,13 hektárt hajlandók visszaadni a jogosult kérelmezőnek, az eredeti földtulajdonos unokájának, de ehhez szükséges a járási földhivatal jóváhagyása.- Mit hagytak jóvá?- Ezt! Úgy dobja elém az újabb iratot, mintha égetné a kezét. A hivatali végzésben megállapítják: mivel a kérvényhez nem csatoltak végrendeletet, a törvényes előírások a mérvadók. A kérelmező nem tarthat igényt a konfiskált földre, az csak az első jogutódot, a nagyszülők élő gyermekét illeti meg, vagyis a kérelmező édesapját. Az első jogutódnak új egyezséget kell kötnie a mezőgazdasági szövetkezettel, s az újabb kérvényt harminc napon belül juttassák el a hivatalukba. Ebben az ügyben a végső szót a bíróság fogja kimondani. Nézem a dátumot. Még négy nap van a határidő leteltéig.- Miért várnak az utolsó napig?- Nem értem a késlekedés okát. A járási székhelyről küldött értesítésben világosan megfogalmazták a teendőket. Ha a nagyszülők, akik még a kommunisták uralma alatt haltak meg, nem végrendelkezhettek árról, hogy kinek a javára írják a földjüket, amikor azt „örök időkre“ elvették tőlük. De így is nyitott a megoldás lehetősége... Ezt ma- gyarázgattam neki, s mintha nem értette volna, szavaimat figyelmen kívül hagyva kifakad.- Én gürcölnék a földön, s nem az idős édesapám! - forr a méregtől a már szintén korosodó unoka.- A magyar képviselőkkel is beszéltem! De minden hiába, csak azt hajtogatták, rossz a földtörvény ...- Megmutatta nekik ezt az iratot?- Akkor még nem volt a kezemben ... Mit mondhatok? Még jobban felbosszantanám, ha azzal érvelnék, hogy a képviselő urak sem ajánlhatnának más megoldást.- Egyszerű a dolog. Az édesapja az első jogutód, neki kell aláírnia az újabb kérvényt.- Nem akarja...- Miért? A család érdeke, hogy visszakapják a földet! Feláll, az egyik alá nem írt iratot a zsebébe teszi.- Jöjjön velem, elmegyünk az apámhoz! Meglep, megdöbbent a kérése. Emiatt hívott a falujába? Tétovázásom láttán elkeseredve bevallja:- Csak pofonokat kaptam tőle... Ez élne az öreg ember szívében? Vagy más miatt nem hajlik a kérlelő szóra? Ez már családi ügy. Csak menjen az édesapjához, itt megvárom. Nem hagyhatják elveszni a földet...-Az iratpaksamétát az asztalon hagyja, s indulatát visszafogva, fojtott hangon kijelenti:- Most alá fogja írni! Eltelik egy óra, eltelik a másik is, s nem tér vissza az unoka, aki még dolgozhatna a nagyszülők földjén. Mit csinálhat oly hosszú ideig az apai házban? Könyörög vagy veszekedik az öreggel? A tanácsterembe bekukkant a polgármester.- Elment?- Csak az apjához. Azt mondta, most aláíratja vele...-Csak azt tehetem, hogy megírom nekik a kérvényt. Egyszer elmentem vele az apjához, de a tollat nem vette a kezébe - mondja a polgármester, s tőle is azt hallom, amit sokan másoktól is: a földtörvény a magyarokat sújtja. - Nem tudom, hogy szerezhetné vissza a nagyapai jussot is, akit árulóként bélyegeztek meg, pedig csak becsületes, büszke magyar volt. Az a baj, hogy a konfiskálást nem hatálytalanították. Az ember a lábát lejárhatja, s a félúton abbahagyja. A törvény nem ér semmit... . Az órámra nézek, letelt az időm. A buszmegállóhoz sietek, hogy a faluból induló utolsó járattal elutazhassak. Csak ekkor bukkan fel az utcában az unoka, aki a nagyszülők után még nem örökölhet, mert él az édesapja. Lehorgasztott fejjel áll meg előttem.- Nem ír alá semmit... Megértem letörtségét: a munkanélküli nem dolgozhat a család földjén. Csak álmodozhat arról, amit kitervelt: az anyai földrészen dohányt szeretne termeszteni. Ehhez csak egy aláírásra lenne szüksége, s azt nem kaphatja meg. S mikor kaphatnák vissza az állam tulajdonába került nagyapai földet, amelyen gyermekkorában verítékesen aratott?!... Petröci Bálint Méry Gábor illusztrációs felvételi WUBKÍS&
