Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-29 / 22. szám

1992. V. 29. Ö akart velem beszélni. Levelet írt, melyben arra kért, lá­togassam meg. A börtönben. Olyas­mit szeretne elmondani, ami talán másokat is érdekel, bár kizárólag az ő személyéhez és az igazságszol­gáltatáshoz kapcsolódna. Napokig töprengtem: mit tegyek? Elmenjek, s keveredjek bele valami­lyen kellemetlen ügybe? Ne men­jek? De milyen alapon utasítsam vissza a kérést? Mert egy rab akar velem találkozni? Egy többszörösen büntetett, ha úgy tetszik visszaeső bűnöző? A levélből nem tudtam meg, ő mit remél ettől a találkozás­tól. Segítséget vagy csak meghall­gatást. Ennek ellenére úgy döntöt­tem, elmegyek. Ott álltam a börtön vastag falai előtt, és percekig bámultam a hatal­mas vaskaput: vajon mire gondol­hatnak előtte azok, akiket bírósági ítélet hoz ide? Miközben szótlanul követtem kísérőmet, aki a lépcsőkön és folyosókon át a látogatásokra kijelölt terembe vezetett, azon töp­rengtem, ugyan milyen emberrel ta­lálkozom most. Azt már megtudtam róla, hogy tizenkétszer volt büntetve, ebből hétszer szabadságvesztésre ítélve. Jónéhány lopást, rablást, be­törést követett el. Legutóbb tíz év fegyház után 1990 januárjában am­nesztiával szabadult. Most tolvajlá- sért hat és fél évet kapott. Bünteté­sének letöltését 1992. január 15-én kezdte meg, s noha a vizsgálati fogságban eltöltött 18 hónappal együtt már 21 hónap letelt, több mint négy év még előtte van...- Köszönöm, hogy eljött - nyújtja felém a kezét egy alacsony, sovány és nagyon sápadt férfi. A beesett arcból átható tekintet szegeződik rám: - Szeretném, ha megértene: engem visszaeső bűnözőként tarta­nak nyilván. És ez az, ami engem megöl. Cigarettát húz elő a zsebéből, rágyújt, a gyufát az asztalra dobja. Nagyokat szív a cigarettából, köz­ben a bennünket (helyesebben szól­va: engem) vigyázó örökre pillant, akik egy kis asztal mellett beszélget­nek, s úgy tesznek, mintha nem figyelnének ránk. Mikor újra meg­szólal, alig értem a suttogását. „Karrierje" iskolakerüléssel kez­dődött. Tizenéves fejjel jobbnak ta­lálta a haverokkal csatangolni, mint az unalmas tanításon ülni. A tanonc­iskolát is emiatt kellett otthagynia. A gyerekkori pajtások csábították, és ö nem tudott ellenállni. Mi vonzot­ta: a kaland, a könnyű élet? Már maga sem tudja. Legelőször azért ítélték el, mivel - mint mondja - „száz korona értékben megkáro­sította a közvagyont“. A lista később bővült: biciklilopás, autólopás, üz­letek kirablása, élósködés, munka­kerülés. Most lopásért ül. Az ítéletet a legfelsőbb bíróság hozta: hat és fél évet kapott. Többek között azért, mert visszaeső. S ez az, amivel nem tud megbékülni.- Az emberek kint támadnak ben­nünket. recidivistákat, de nem tud­ják, hogy lesz valakiből visszaeső bűnöző. Könnyen előfordulhat, hogy az az illető, aki bennünket elítél, mint a társadalom ellenségeit, a gyárból, ahol dolgozik, naponta ,,hazavisz" kétszáz-háromszáz korona értéket. Én meg a kétszáz koronáért több évi börtönbüntetést kapok, mint vissza­eső. Maga szerint ez jól van így? Mindig azt verik a fejünkhöz, hogy amnesztiával mentünk ki, de mi újra és újra visszaélünk a jóságukkal (a jóság szót érezhető gúnnyal ejti ki). Váratlanul elhallgat. Kintről kopá- csolás zaja szűrődik a terembe, a sarokban ülő őrök beszélgetése is tisztán kivehető. Ő idegesen forgatja ujjai között a gyufásskatulyát. Hirte­len közel hajol hozzám.- Én arról nem akarok beszélni, hogy szánom-bánom a bűneimet. Mert ez nem lenne igaz. Én semmit sem szánok, semmit sem bánok. Tudom, hogy voltak és vannak tőlem nagyobb bűnösök is, akik tönkretet­ték, szétlopták az országot, akik ma is csatnak, lopnak - büntetlenül. Igaz, de csak amíg rá nem fáz­nak. Emlékszik? Őt sem dugták ad­dig börtönbe, amíg egy-két „vétsé­get" rá nem bizonyítottak. S kinek a hibája, hogy nem tudott megállni a lejtőn, visszaeső lett? Azt mondja, öt nem illeti meg ez a cím, s vele a súlyos ítélet sem. Arra hivatkozik, ÉS nótán hogy ha minden törvényt novellizál- nak, a BTK paragrafusait sem kelle­ne kihagyni, hiszen a kommunista rendszer szüleménye volt az is. Meggyőzően beszél, csak egy a baj: a logikája sántít. Mert a lopást min­den korban és mindenhol bűncse­lekménynek tekintik, az elkövetőt pedig minden társadalomban el­ítélik. Látom, egyre idegesebb lesz. Már nemcsak az ujjaival dobol, a lábával is. Úgy veszem észre, valami na­gyon nyugtalanítja. Már-már bete­gesen.- Ideges vagyok, ideges vagyok, ideges vagyok - ismétli gyorsan egymás után. - Látja... Azért, hogy... mennyit vártam, hogy az az átkozott rendszer elmúljon, úgy ter­veztem, nekivágok a világnak, hátha máshol jobban boldogulok. S lám, most újra itt ülök. Negyvenkét éves, komoly tüdő- baja van. Az idegei gyengék. Nem csoda, ha egyre rosszabbul viseli a bezártságot, a börtönt. Olykor az­tán kifakad. A jellemzésébe pedig bekerül: agresszív alkat, normális kommunikációra képtelen. Azt han­goztatja, hogy az életének nincs töb­bé értelme. Mély depresszió. A bör­tönélet megtette a hatását.- Valamikor ez nagyon szigorú börtön volt. Először négy évet töltöt­tem itt, olyanok között, akik gyilkos­ságért, rablótámadásért, súlyos testi sértésért ültek 10-20 évet. Kemény iskola volt. Azután az ember menjen ki, és mosolyogjon a világra, és éljen, és árulja az izmait, mint valami barom, és főleg annak a mocskos rendszernek. Utáltam az egész em­beriséget, mikor innen kimentem. Kilencvenben amnesztiával szaba­dultam. A tíz évből kilenc és fél évet igy is leültem. A szabadulásom után rendszeresen jelentkeznem kellett a rendőrségen, engedélyt kellett kérnem minden egyes lépésemhez. Nagy nehezen megengedték, hogy elmehessek Csehországba munkát keresni. Nyolc hónapig voltam kint, de az alatt az idő alatt, jó, ha har­mincszor aludtam ágyban. Futottam, mint a vad, egész idő alatt. Vonat­ban aludtam. Hogy miből éltem? Loptam. A kevéske pénzem elfo­gyott, munkám nem volt. Nem volt más választásom. Hát igen. A börtönből szabadulok többsége pár koronával, lakás és munka nélkül kerül vissza a társada­lomba, amely nem várja őket tárt karokkal. Segítséget, jószerével csak a régi „ismerősöktől“ várhat­nak, mert mindenki más bizalmatla­nul elfordulj tőlük. És ezzel a kör bezárul... Őt sem várta kint más. Csak bizalmatlanság, megvetés, le­nézés. Visszakerült a rács mögé.-A társadalom bennünket csak izolálni akar. Nincs itt szó átnevelés- ről. A börtön tiszta izoláció. Persze ők azt hangoztatják, hogy bennün­ket neveltek, de minden igyekezetük hiábavaló volt, mert javíthatatlanok vagyunk, ezért kerülünk folyton visz- sza. Pedig a valóságban semmit nem tesznek azért, hogy ne Így legyen. Akik most ide jönnek elő­ször, nem tudják, mi volt itt a múlt­ban. Mit kellett elviselni, eltűrni. Mennyi megaláztatást, kínzást. Ha az emberek tudnák, mi folyt a bör­tönfalakon belül, nem sajnálnák tő­lünk a nyugodtabb életet, a több éleimet - mondja és mesél. Egy olyan világról, ahol különös és na­gyon kegyetlen szabályok irányítot­ták az életet, s amiről mi még na­gyon keveset tudunk. Csak azt, hogy jött egy amnesztia, amit köve­tett a börtönök humanizálására ki­adott jelszó és a bűnözés rohamos növekedése. Tudja, mire gondolok. Belém lát. Szinte nekem szegezi a kérdést:- Azt hangoztatják, hogy nő a bűncselekmények száma. De mit tesz a társadalom azért, hogy akik kikerülnek a börtönből, ne kerülje­nek oda vissza, hogy megtalálják a normális élethez vezető utat? A szabadlábra kerülőnek nincs hol laknia, nincs munkája, mincs pénze. Letöltötte ugyan a büntetését, de azzal még nincs vége. Munkát ke­res? Ugyan kinek kell egy priuszos munkás?! Szállást keres? Ugyan ki fogad be egy börtönből szabadul­tat?! Megbélyegzett. Milyen válasz­tása lehet? Megértem. De azt is tudom, mind­ez megelőzhető. Senki sem születik tolvajnak, bűnözőnek. Ó sem szüle­tett annak. Neki is voltak szülei, akik szerették, nevelték, taníttatták. Akik bíztak benne. Akik csalódtak benne.- Édesanyám... Csodálatos asz- szony. Eljár utánam a börtönbe, ha kiszabadulok, ő állít talpra, amikor becsuknak, megint csak jár látogat­ni, küldi a csomagot, Írja a leveleket. Évek óta. Pedig már nem fiatat: hatvannégy éves. Nem is tudom miért teszi. Nem érdemiem tőle. Ta­lán sajnál... Ezért bánom, hogy nem gondoltam rá, s mikor kiszabadul­tam, nem gondoskodtam róla, nem láttam el pénzzel... Már csak miatta is ki akarok innen jutni. Minél előbb. Aztán el innen, el ebből az ország­ból. Számomra itt már nincs jövő. Máshol még talán van remény. Nem akarom feladni... Álmodozik. Terveket sző. Nem nyugszik. Ezért kéri a perújrafelvé­telt is. Mielőbb ki akar kerülni. Sike­rülni fog?- Amit akartam, nagyon akartam, az nekem mindig sikerült. Ez is sike­rülni fog! Ez egy megkeseredett, önmagá­val és a világgal is meghasonlott ember hangja, a dac hangja. Jól tudja, helyzete szinte kilátástalan, de azt is éppoly jól tudja, hogy sorsának alakulásáért senkit nem hibáztathat önmagán kívül. És minél tisztábban látja ezt, annál erősebb benne a dac. Az utolsó fegyver, az utolsó menedék a kiúttalanság érzé­se ellen. 5. Forgon Szilvia CSAK A TÖRVÉNY ROSSZ? Telefonált, hívott a falujába; se­gítségre lenne szüksége. Válogatlan szavakkal, kíméletlenül szidta a le­tündökölt totális államót, amely any- nyi rosszat hozott egész családjá­nak. Az ütöttek-vertek sorsa mindig is érdekelt, mert tapasztalatból tu­dom, hogy a rosszakarók gonoszsá­ga sok-sok baj okozója. A községi hivatal közelében, a buszmegállónál várt rám.- Menjünk a községházára, ott elbeszélgethetünk - indítvá­nyoztam. Beültünk a tanácsterembe. A pol­gármester kávét is főzetett nekünk, s magunkra hagyott. S az ötvenöt éves, jól megtermett, erős férfiből ömlött a panasz. Ifjúkorában kulákcsemetének ne­vezték. Az alapiskola után tovább már nem is tanulhatott. Évtizedekig az egyik pozsonyi építövállalatnál dolgozott. Nemrég, létszámcsök­kentéssel indokolva, öt is elbocsá­tották. Néhány évvel a nyugdíjazta­tása előtt maradt munka nélkül. Ezt nem tudja megemészteni. Bántja, hogy a vezetők a helyükön marad­tak, s a volt kommunisták védik, őrzik egymást. Pedig velük kellett volna kezdeni a menesztéseket. Ar­ra kér, menjek vele a vállalathoz, Pozsonyban összeszedni az embe­reket.-Tüntetni fogunk az üzemet tönkre tevő kommunisták ellen! Felsóhajtok. Az elbocsátásokat ezzel nem csinálhatják vissza. Erre akkor kellett volna gondolniuk, ami­kor még az üzem kapuján belül voltak. Akkor talán kikényszeríthet- ték volna a vállalat hanyatlását elő­idéző, a volt rezsimet hűségesen kiszolgáló vezetők és vezetócskék eltávolítását. Az, hogy mit kellett volna cselekedniük, csak azután ér­lelődött meg bennük, amikor az üzem kapuján kívül, az utcán reked­tek. Amíg megkapták a fizetésüket, hallgattak, csak most hangos­kodnak.- Lenne nekem munkám! A csa­lád földjén gazdálkodnék, de nem tudom elintézni... Ez hát a legfőbb indítóok, amiért a falujába hívott. A család földjének nagyobb része a nagyapjáé volt, a kisebb a nagyanyjáé. A nagyapját, mint sok más magyart, kikiáltották a szlovák és a cseh nép, Csehszlo­vákia árulójának, s elrendelték a konfiskálást. A nagyanya földjét is elvitte a földmúvesszövetkezet. A nagyszülők házát „kiseperték", elvittek négy vagon gabonát, elhaj­tották a lovakat, disznókat...- Micsoda kulákcsemete voltam én?! - tőr ki a fájdalom az ötvenöt éves emberből. - Gyerekként ott gürcöltem a mezőn, tizenhárom-ti- zennégy évesen már arattam, hord­tam. Nehéz volt...- Visszakérték a földet? - kér­dezem.- Én kértem, mint unoka. Édesa­pám már nyolcvanon felül van, bete­geskedik. Tizennyolc hektárunk volt és egy kis erdörész. Csak azt kérhe­tem vissza, ami a telekkönyvben a nagyanyám nevén szerepel. Ami a nagyapám nevén volt, az államra írták... - s elém teszi az egyik magával hozott iratot, amelyben a falu szövetkezeti elnöke igazolja, hogy az efsz használatára átadott, s a telekkönyvi adatok szerint a nagyanya nevén szereplő 6,13 hek­tárt hajlandók visszaadni a jogosult kérelmezőnek, az eredeti földtulaj­donos unokájának, de ehhez szük­séges a járási földhivatal jóváha­gyása.- Mit hagytak jóvá?- Ezt! Úgy dobja elém az újabb iratot, mintha égetné a kezét. A hivatali végzésben megállapítják: mivel a kérvényhez nem csatoltak végren­deletet, a törvényes előírások a mérvadók. A kérelmező nem tarthat igényt a konfiskált földre, az csak az első jogutódot, a nagyszülők élő gyermekét illeti meg, vagyis a kérel­mező édesapját. Az első jogutódnak új egyezséget kell kötnie a mező­gazdasági szövetkezettel, s az újabb kérvényt harminc napon belül juttassák el a hivatalukba. Ebben az ügyben a végső szót a bíróság fogja kimondani. Nézem a dátumot. Még négy nap van a határidő leteltéig.- Miért várnak az utolsó napig?- Nem értem a késlekedés okát. A járási székhelyről küldött értesí­tésben világosan megfogalmazták a teendőket. Ha a nagyszülők, akik még a kommunisták uralma alatt haltak meg, nem végrendelkezhet­tek árról, hogy kinek a javára írják a földjüket, amikor azt „örök időkre“ elvették tőlük. De így is nyitott a megoldás lehetősége... Ezt ma- gyarázgattam neki, s mintha nem értette volna, szavaimat figyelmen kívül hagyva kifakad.- Én gürcölnék a földön, s nem az idős édesapám! - forr a méregtől a már szintén korosodó unoka.- A magyar képviselőkkel is beszél­tem! De minden hiába, csak azt hajtogatták, rossz a földtörvény ...- Megmutatta nekik ezt az iratot?- Akkor még nem volt a ke­zemben ... Mit mondhatok? Még jobban fel­bosszantanám, ha azzal érvelnék, hogy a képviselő urak sem ajánlhat­nának más megoldást.- Egyszerű a dolog. Az édesapja az első jogutód, neki kell aláírnia az újabb kérvényt.- Nem akarja...- Miért? A család érdeke, hogy visszakapják a földet! Feláll, az egyik alá nem írt iratot a zsebébe teszi.- Jöjjön velem, elmegyünk az apámhoz! Meglep, megdöbbent a kérése. Emiatt hívott a falujába? Tétovázá­som láttán elkeseredve bevallja:- Csak pofonokat kaptam tőle... Ez élne az öreg ember szívében? Vagy más miatt nem hajlik a kérlelő szóra? Ez már családi ügy. Csak menjen az édesapjához, itt megvárom. Nem hagyhatják el­veszni a földet...-Az iratpaksamétát az asztalon hagyja, s indulatát visszafogva, foj­tott hangon kijelenti:- Most alá fogja írni! Eltelik egy óra, eltelik a másik is, s nem tér vissza az unoka, aki még dolgozhatna a nagyszülők földjén. Mit csinálhat oly hosszú ideig az apai házban? Könyörög vagy vesze­kedik az öreggel? A tanácsterembe bekukkant a polgármester.- Elment?- Csak az apjához. Azt mondta, most aláíratja vele...-Csak azt tehetem, hogy meg­írom nekik a kérvényt. Egyszer el­mentem vele az apjához, de a tollat nem vette a kezébe - mondja a pol­gármester, s tőle is azt hallom, amit sokan másoktól is: a földtörvény a magyarokat sújtja. - Nem tudom, hogy szerezhetné vissza a nagyapai jussot is, akit árulóként bélyegeztek meg, pedig csak becsületes, büszke magyar volt. Az a baj, hogy a konfis­kálást nem hatálytalanították. Az ember a lábát lejárhatja, s a félúton abbahagyja. A törvény nem ér semmit... . Az órámra nézek, letelt az időm. A buszmegállóhoz sietek, hogy a fa­luból induló utolsó járattal elutazhas­sak. Csak ekkor bukkan fel az utcá­ban az unoka, aki a nagyszülők után még nem örökölhet, mert él az édes­apja. Lehorgasztott fejjel áll meg előttem.- Nem ír alá semmit... Megértem letörtségét: a munka­nélküli nem dolgozhat a család föld­jén. Csak álmodozhat arról, amit kitervelt: az anyai földrészen do­hányt szeretne termeszteni. Ehhez csak egy aláírásra lenne szüksége, s azt nem kaphatja meg. S mikor kaphatnák vissza az állam tulajdo­nába került nagyapai földet, ame­lyen gyermekkorában verítékesen aratott?!... Petröci Bálint Méry Gábor illusztrációs felvételi WUBKÍS&

Next

/
Thumbnails
Contents