Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-22 / 21. szám
Uasárnai M Vagyok, mert lettem... Kopjafa (Folytatás az 1. oldalról)- Hol kezdjük? A legelején? Hát, vagyok, mert lettem. De tréfa nélkül: 1953 áprilisában születtem Le- leszen, ott is jártam magyar alapiskolába. Akkor még volt. Hogy miért nem élek ott? Nem vagyok lokálpatrióta, hogy visszamerjek a szülőfalumba. Így alakult. De vissza az elejére: április másodikán születtem, Húsvét második napján, olyan vézna gyerekként, hogy azt hitték, meg sem maradok. Hogy ne haljak meg pogányul, nagy sietve elvittek Bod- rogmezöre a görcg katolikus paphoz megkeresztelni. így lettem görögkeleti vallású. Persze, kitoltam velük, nem haltam meg, s nem is maradtam görögkeleti - református vagyok. • Szobraidon látom, érdekel a vallás. Mária, Piéta, Mózes...- Gyerekkoromban én is jártam hittanra, odahaza, Leleszen. Sokat ministráltam, mindennap ott voltam a templomban. Ma is el tudom mondani az egész szöveget, Susi piát dominus... Valahogy jó érzés volt tudnom, hogy Isten hallja, hogy én ezt tudom. A hittel aztán másként alakult a dolog, a bérmálkozásig már nem jutottam el. Úgy öt-hat éve jöttem rá, hogy mégiscsak hívő vagyok. Kezembe akadt egy Biblia, elkezdtem olvasni, aztán egyre inkább belemélyedtem a Szentírásba, az Igébe. Azóta több református pap barátom van, s gyakran eljárok a templomba. Nem vasárnap, a tömeggel, de hétköznap. Keresek magamnak egy üres padot, leülök, s úgy érzem, Istennel vagyok. • Hogyan jutottál el a fafaragáshoz? Mi késztetett arra, hogy vésőt fogj a kezedbe? Örökölted a hajlamot talán?- Nem tudok semmi ilyenről. Apám kőműves volt, egyszerű kétkezi ember. Könyvtárunk sem volt odahaza, néhány meséskönyvre emlékszem csupán. Talán nem is voltam különösebben tehetséges gyerek, olyan voltam, mint a többiek. Úgy tíz-tizenkét éves koromban éreztem késztetést a fafaragáshoz először. A madarakkal kezdtem, az élethűséggel. Tetszettek a trófeák is, egyszer egy vadász jött hozzánk búcsúkor, trófeákat árulni, azok is megragadtak. Szóval farigcsáltam. A második lökés aztán Kassár jctt, hatvannyolcban kerültem az Ipariba. Mikor kicsaptak a diákszállóból, albérletbe mentem lakni, ahol a házi bácsi műbútorasztalos volt. Igen tudott a fával bánni. Meg aztán el-eljártam Lcffler Béla bácsihoz, aki ott lakott a közelben... • Mondhatni, ők voltak a mestereid?- Ez talán így túlzás. Inkább azt mondhatnám, magamtól tanultam mindent. Az anatómia, az akadémiz- mus például egyáltalán nem érdekel. Persze, nem is csinálok egész alakos szobrokat, inkább fejeket, kezet, törzset, de leginkább fejeket. Vegyünk talán egy példát: Mózes lejön a hegyről, az Úrtól, látja a züllést a nép körében. Egy kézmozdulata, egy szempillantása elárulja, mi játszódik le benne. Mi szükségem lenne a lábára? Az arcára van írva minden, ott tükröződik a dráma. Igaz, nem mondhatom, hogy nem lennének problémáim az akadémiai arányokkal. • Nem is jutott soha eszedbe, hogy képezd magad? Hogy, úgymond, „papírt“ szerezz arról, hogy szobrász vagy?- Nem, efféle terveim nem voltak soha. Nézd, egy idő után ezek a dolgok mellékessé válnak. Hogy papírod, valamiféle jogosítványod legyen valamire. A lényeg a belső késztetés. Igaz, sokat gürcöltem, kínlódtam, néha el is bizonytalanodtam. Amikor például megláttam a Lipcsey Gyuri szobrait, kétségbeestem. Azt hittem, nem tudok faragni. Aztán valahogy túléltem ezt is. • Meg tudnád fogalmazni, milyen a stílusod?- Nem, nem tudom, de úgy érzem, van stílusom. Ha arra gondolsz, hogy sokan lenézik a fafaragást, csak egyet tudok mondani: a maga módján mindenki művész, de nem is ez a lényeg. Én egyszerűen fafaragó akarok lenni. A szó szoros értelmében fafaragónak nevezem magam. Istenem, ha tudnád, milyen hűséges a fa... Elsősorban is, mindegyiknek más hangja van. Rögtön érzed, ha ráütsz, vagy belemártod a vésőt. Másképp szól hozzád egy diófa vagy egy almafa, legszebb hangja a vadkörtének van. Elárulom neked, én mindig vigyázok, hogy ne sírjon. Először megbeszélem vele, mit szeretnék kihozni belőle. Mert a fa, a gyökerektől elvágva is, tovább él a szoborban! Dolgozik, lélegzik. Olyan ez, mint egy szülés: vajúdók, nyögök, sírok, aztán megszűnik a fájdalom. Mikor az ,,ef“ betűt belevésem, olyan, mint amikor egy kisgyerek megszületik. • Ezek szerint mégiscsak művészi kínnal dolgozol, le sem tagadhatod. ..- A legfontosabb talán a beleélés. Én úgy érzem, egy sámán szerepébe is bele tudom élni magam, vagy Mózesbe, vagy Máriába, mit érezhetett, amikor Krisztust levették a keresztről. Lepergett előtte a harminckét év, hogy ez az ő fia. Sokszor a tükörbe nézek ilyenkor, s vizsgálom, milyen az arcom, a szempillám, hogyan rezdül a szemem... • Hogyan tudod összeegyeztetni mindezt a „civil“ foglalkozásoddal? Hisz a vajáni hőerőműből hazatérve, csak szabadidődben dolgozhatsz. Hogyan lehet a kettőt összebékíteni? A műszerészt a szobrásszal.- Hát, elég nehezen. Dehát ebből nem lehetne megélni. Sokat töprengtem már a szabadúszáson, de egyelőre nem megy. Még van két kölcsö- nöm, azokat le kell fizetni. Annak' idején a házépítésre vettem fel őket. A ház viszont fontos volt. Hét évig éltünk panelben, Királyhelmecen, Mózes Méry Gábor felvételei ott csak a pincében tudtam dolgozni. Egyszerűen, kellett a ház, a műterem, amelyben fény van, tér van. Egyébként is, a keleti emberben valami ősi ösztön munkál, hogy saját háza legyen. • Van tehát egy szép házad, a veranda oszlopait magad faragtad, van jókora műtermed. Akár elégedett is lehetnél. Meg tudnád mondani, milyen ember vagy? Barátságos? Remete? Vannak barátaid, ellenségeid?- Jobb embernek is el tudnám képzelni magam. Azt hiszem, mindenki szeret, ellenségeim nincsenek. Szeretek az emberekkel találkozni, szót váltani, mégis, inkább magányos ember vagyok. Egy szigeten élek, és jó itt élni. • A rendszerváltásról mit gondolsz?- Annyira hittem benne! Minden porcikámmal átéltem, s arra gondoltam, Mózesnek is negyven évig tartott, míg kivezette a népét. Ha azonban ma körülnézek, s látom a sok kommunistát, akik mindenhol megmaradtak ... Már a szó is unszimpati- kus: kommunista. Pedig semmi rosz- szat nem tettek velem, mégis, legszívesebben fenéken rúgnám azokat, akik a régit sírják vissza, s azt szajkózzák, jobb volt azelőtt. Meg aztán felszínre került egy csomó ember, akikben nem volt semmi önkritika. Ezekkel nem tudok szót érteni, inkább a szemetesnek fizetek egy felest a kocsmában, vele jobban érzem magam. Legalább tíz-tizenöt év kell, míg ezekről lekopik a szín, míg szépen elszürkülnek és eltűnnek végleg. Ki az isten találta ki az oltószert, amely így megfertőzte őket... • Említetted, hogy szigeten élsz. Van azonban egy remek feleséged, két szép gyereked.- Hát igen, ők is a „szigethez“ tartoznak. Etelka lányom alapiskolás, egyelőre teológiát szeretne tanulni. Persze, lehet, ez ilyen gyerekkori nekibuzdulás. Mindenesetre olvasgatja a bibliát, és szigorú a környezetével szemben. Gyuri fiam gimnazista. Feleségem, Rita talán a legnagyobb könyvmoly a környéken. • Szólj még a kopjafáidról. Elég sokat faragtál.- Igen, vagy tizenöt emlékoszlopom áll szerte az országban, Komáromtól a szülőfalumig. Helmecen, Tárkányban, Leleszen, Imregen, Kapóson, Veszprémben, Zemplénben, egyebütt. Én egy kicsit ezeket is szobornak tartom. • Terveid?-Tulajdonképpen nincsenek, de azért izgat a szabadabb élet gondolata. A fához szeretnék hű maradni. Mert lehet, hogy sokan lenézik, a fa van olyan nemes anyag, mint a car- rarai márvány. Úgy érzem, megcsalnám, ha divatból, egyéb okból mást csinálnék. XXX Másfél napot töltöttünk Ferenc Györgynél, miközben bebarangoltuk az Ung-vidék egy részét. Elmentünk Borsiba, Rákóczi szülőfalujába, megnéztük az imregi kolostort, az aradi vértanúk gyóntatójának sírját, a zempléni ásatások helyét. A barangolás közben végig úgy éreztem, Gyuri mégiscsak lokálpatrióta, s talán az lenne, bárhol is élne. S ha vissza-visszavonul is a „szigetére“, ez a sziget nem Atlantisz, nem Robinson birodalma. Kövesdi Károly * Nem mondhatok újat, csak az ismert tényeket sorolhatom fel. Az utóbbi hónapokban az országunkban szétszórtan, elszakadtan élő magyarokat kerestem fel, s a szlovák és a magyar etnikum határán fekvő néhány községet. A tapasztalatok elszomorítók, de elgondolkoztatok is. A magyar szülők gyermekei csak szlovák iskolába járhatnak, s a legtöbbjüket — tisztelet a kivételnek - már nem tekinthetjük a sajátunknak. Többen így panaszkodtak: „Ha a gyerek szlovák iskolába jár, szlovák nemzetiségűnek tartják. “ És sajnos, annak is vallják magukat. Sokan a felnőttek közül is. Olyan is akad köztük, aki szégyenkezés és szemrebbenés nélkül állítja: „Uz nie som Madar! Már nem vagyok magyar!“ Az idősebbek még jól beszélik az anyanyelvűket, de lányaik, fiaik, akik az alapműveltségüket már egy másik nyelven szerezték meg, a mi konyhanyelvünket is szlovák szavakkal keverik, az unokáik viszont már egy szót sem tudnak magyarul. Az értelmiségi családokban jobb a helyzet, ők azzal büszkélkednek, hogy gyermekeik jól beszélnek magyarul, írnak és olvasnak apáik nyelvén, de mivel csak szlovákul tanulhatnak, nem ismerik a magyar történelmet, irodalmat, s ezt a hiányt - nagy elfoglaltságuk miatt is - nem pótolhatják. A nyelvhatár területén - s már nemcsak ott- az utóbbi évtizedekben több magyar iskolát voltak kénytelenek megszüntetni, mert a szülők úgy vélték, ha gyermekeiket szlovák iskolába járatják, jobban érvényesülhetnek. Szemünk láttára történik a beolvadás. Sok nagyszülő már nem érti, mit mond az unokájuk, s ha értik a szlovák szót, csak a unokájuk anyanyelvén cseveghetnek utódaikkal. A legtöbb helyen csak az idősebbek, az öregek mondják még magukat magyarnak, de egyre kevesebben vannak, s lesznek... Csak a sírkövükre vésett nevük juttatja majd az eszünkbe, hogy itt - ebben és abban a városban, illetve községben - egykor magyarok is éltek... Valóban tehetetlenek vagyunk a sokak által természetesnek vélt asszimilációval szemben? Egyesek ezt a mind gyakoribb vegyes házasságok számlájára írják. A valóság egészen más. Azelőtt is volt „keveredés“, de amíg magyar iskolában tanulhattak a gyerekek, nem volt baj a nemzetiségükkel. Aki az anyanyelvén tanult, magyarnak vallotta magát. Az egyre gyorsuló beolvadást csak több magyar iskola bezárása után kezdtük észlelni. Erről vallanak a megdöbbentő népszámlálási adatok is. Egyes városainkban és községeinkben megcsappant a számunk. Akik ezt előidézték, továbbra is beszélnak magyarul, de a hivatalos iratok szerint már nem magyarok. Ez már természetellenes folyamat. Egy olyan községben, ahol másfél évtizeddel ezelőtt még teljes szervezettségű magyar alapiskola is működött, a legutóbbi összeíráskor csak öten merték magukat magyarként bejegyezni, és csupán azért, mert idős emberek, nem félnek semmitől. Brehovban, vagyis Imregen hallottam: „Akarat kérdése is a magyar iskola. Kérnénk mi újra, de nagyon meg kellene változni az itteni magyarságnak!“ De hol vannak az ébresztgetők, akik tehetnének is valamit érte?! Egy-egy újságcikk, riport nem segíthet. A legjobb esetben tudomásul veszik: Ez van! S mások csak legyinthetnek: Több is veszett Mohácsnál!... Nem vélekedhetek másképp, mert az égető problémákat felvető írásokra senki sem reagál. Újra és újra felvetődik bennem a kérdés: Hogyan, miként segíthetnénk az országban szétszórtan élő magyar családokon? A Sze- pességben, Árvában, az erdőháti nyugati országrészben, a Tátra alatti helységekben s a keleti végeken egy-egy városban húsztól, harminctól kezdve két-háromszázig még most is magyarnak jegyzik magukat-. Ok valóban csak szlovák iskolába adhatják gyermekeiket, de fellélegeznének, ha valaki, valakik lehetővé tennék számukra, hogy utódaik a szép anyanyelvűnkön nevelődhessenek, hogy ők is azt mondhassák: „Ha apám, nagyapám, minden ősöm magyar volt, én sem lehetek jnás!“ Csak idézni tudom az itt és ott elhangzott kijelentéseket, hogy a beletörődést, a fásultságot végre leküzdve, tegyünk is valamit érdekükben. Mert saját erejükből már nem tudnak talpra állni... Az utóbbi napokban egyre gyakrabban idéződik fel bennem egy évekkel ezelőtt elhangzott, s ma is elevenen bennem élő rádióadás. Münchenből sugározták magyarul a világba, hogy Németországban létezik egy olyan magyar tanintézmény, ahová az európai nyugati országokon kívül még Amerikából, Ausztráliából is odaküldik a fiatalokat, csakhogy az anyanyelvükön tanulhassanak, ne feledjék el szüleik, őseik nyelvét, s megismerhessék népünk történelmét, irodalmát is. A hazai tapasztalatok után mi is azt mondhatjuk: nálunk is szükség van egy bennlakásos magyar tanintézményre, mert Szlovákiában és Csehországban is sok az elszórtan élő magyar, akiknek utódjait csakhamar leírhatjuk nemzetiségi leltárunkból, ha nem teremtjük meg számukra az anyanyelvi művelődés ¡ehetőségét. Magyar pártjaink, mozgalmaink felkarolhatnák egy ilyen bennlakásos magyar tanintézmény létesítését! Tudom, ez elsősorban pénz kérdése, mert a legtöbb egyszerű ember nem igen tudná fedezni a tandíjat és a kollégiumi költségeket. Ha nem is vagyunk gazdagok, de adományokat gyűjthetnénk erre a nemes célra, alapítványt hozhatnánk létre, és a sok kicsi sokra menne. S azzal is számolhatunk, hogy külföldi pártfogók is jelentkezhetnek, egyes nemzetközi szervezetek is hozzájárulhatnak az alapítvány létesítéséhez, hogy fenntarthassuk az iskolát s a diákok ösztöndíjat kaphassanak. Ennek megszervezése is akarat kérdése: szándékunkban áll-e a szemünk előtt lezajló asszimiláció megakadályozása? Ki szólal meg előbb, ki veri meg a dobot a most sorra kerülő választási gyűléseken összesereglő magyar polgárok előtt? Köztük ott büszkélkednek majd a sikeres vállalkozóink is, akik mint városuk vagy községük élenjáró polgárai eddig sem idegenkedtek az adományozásoktól. Az lenne a legszebb, ha mind a négy pártunk összefogva keresné és lelné meg e probléma megoldását, mert úgy vélem, ők tehetnek a legtöbbet azért, hogy menthessük a még menthetőt. Petrőci Bálint Valamit tenni kell! i 1992. V. 22.
