Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-15 / 20. szám
<r Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, az elmúlt Időszak legfőbb jellemzői egyfelől a naivitás, másfelől a nagy kijózanodás voltak. Mindkettő érthető és természetes: a nyolcvankilences hihetetlen változások utáni eufóriában a társadalom egy része jócskán elgaloppírozta magát, s hangsúlyozom, nemcsak a változások oldalán állók. Mára azt hiszem, mindenki előtt világossá vált: 1989-ben azért dőlt meg a kommunista diktatúra, mert a velejéig elkorhadt, teljességgel felélte tartalékait. Ne legyenek illúzióink: ha maradt volna jottányi ereje, 1989-1990- ben nem a parlamentben, de lllaván ült volna minden „forradalmár“. Vannak, akik még mindig nem hajlandók belátni: az az út, amelyre Sztálin a „létező szocializmus“ nevű állami terror-társasjátékban a kelet-európai társadalmakat ráültette, csakis csődbe vezethetett. Nem valamiféle morális, hanem mindenekelőtt gazdasági okokból, mert egy olyan berendezkedés, amely arra épül, hogy hosz- szú távon feléli a saját tartalékait, eleve csődre van Ítélve. Ami ma Kelet-Európábán történik, az kétségkívül törvényszerű állapot: a totalizmus több évtizedes tobzódása utáni hatalmi vákuum létrejötte; s ennek is leginkább a polgár, a kisember issza meg a levét, éppen az, akire az egész rendszert rákényszerítették, s aki a terheit is a leginkább volt kénytelen viselni. Azt sem kell különösebben hangsúlyoznom, hogy mi, kisebbségben élők, nemhogy irányítani, de befolyásolni sem tudtuk eme gólem belső fiziológiáját; azt viszont ismét csak látni kell, hogy minden egyes - akár apró- belső szervi zavara naponta érint bennünket, ha tetszik: naponta a pénztárcánkba nyúl. S a bűz, amelyet maga után hagyott, naponta mérgezi levegőnket. A politiológusok feladata lesz megvizsgálni, létezhet-e ún. bársonyos-forradalom, s ha igen, érdemes-e egyáltalán ilyet csinálni. Mennyiben rejt ellentmondást magában az „etikus forradalom" kifejezés, s lehetséges-e egyáltalán etikus hatalomgyakorlás. Mert ismerek a volt NYEE-ben néhány embert, aki ezt valóban Így is gondolta; s ma ott rostokolnak a politikai mezei utak szélén. A sors iróniája, hogy az általuk megálmodott szabadabb társadalomban az ö irányításuk mellett burjánzik el szinte hihetetlen mértékben az állami bürokrácia; az a húsevő állatfaj, amely ellen az elején ők maguk lázadoztak a leginkább. Hogy a volt egypárti médiák kápói ma nyíltan a szemükbe röhögnek, igaz, most „függetlenekként“, vagy „kiemelkedő szakemberekként“. Hogy ez az átmeneti időszak sok esetben az ezerszer ismétlendő hazugságról szóló göbbelsi elméletet emeli pie- desztálra; politikai, nemzeti és történelmi összefüggésekben egyaránt. S a kisember, aki a régi jó beidegződéseknek köszönhetően váltig fenti „eligazításra“ vár, mára elbizonytalanodik, ahelyett, hogy Saint-Exupéry ajánlása szerint a szívére hallgatna. S használná- legalább néhanapján - a szürkeállományát is. El ne feledkezzünk továbbá az egyik legfontosabb tényezőről, a politikusok felelősségéről (és felelőtlenségeiről). Egy szó, mint száz, Szlovákiának jelenleg nincs megfelelő politikusi gárdája, kellő szellemi potenciálja és politikai ereje (profizmusa sem) ahhoz, hogy ezt a társadalmat töretlenül megtartsa és előrevigye a demokratizálódás útján. Itt mocsári kis napóleonok sürgölődnek minden kereszteződésen, s az sem véletlen bizonyára, hogy a létező több mint százhúsz párt közül több, mint száz nemzeti orientáltságú. (Szlovákia az egy főre eső pártelnökök, kormánytagok és parlamenti képviselők számában kétségtelenül világelsőségre áhítozik.) Az elmúlt két év szlovák kormányainak tagjai gyakorta a hozzá nem értésüket bizonyították (tisztelet a kevés kivételnek), s a konstruktív ellenzék szerepéből politizáló magyar képviselők csak azért nem járultak hozzá megbuktatásukhoz, mert okkal tartottak attól, hogy a helyettük létrehozandó kormányok még rosszabbak lettek volna. Az elmúlt két év politikai történéseit szemügyre véve bén (tónak, bénítóan igaznak érzem Tocqueville szavait: a demokrácia a középszer uralmát jelenti. Felelősséggel állítom, hogy a szlovák parlament tagjainak több mint a fele is a fenti kijelentést támasztja alá. Ha most a magyar-szlovák viszony alakulását vesszük szemügyre az elmúlt két év alatt, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy e téren is elmaradt az egyébként (részünkről) annyira áhított áttörés. Nemhogy a megegyezés felé haladtunk volna, hanem eltávolodó- ban vagyunk tőle, „köszönhetően“ elsősorban egynémely szlovák nacionalista körök intrikáinak. Azt is el kell mondanunk, hogy a „magyar kártyával" az elmúlt két évben többen, több oldalról próbáltak játszani a térségben, s mi nem álltunk mindig a helyzet magaslatán, hogy az ilyen igyekezeteket semlegesíthessük. Ugyanakkor azt is ki kell nyilvánítanunk, hogy hidat nem lehet' úgy építeni, hogy mindig csak az egyik oldalról toldozgatják. Mi többször kinyilvánítottuk: kívánjuk a tisztességes megegyezést, s ennek részünkről két feltétele van. Az egyik a múlt becsületes lezárása, a kollektív bűnösség elvének és minden következményének eltörlése, a másik jövendő jogállásunk tisztázása, az önigazgatás elve alapján történő szabad fejlődésünk garantálása. Egyik sem történt meg, még két évi szorgalmas kisebbségi kormánypárti patrontáska-hordozgatás ellenére sem. Ezen a téren Havel elnök is szépen belesétált elődei utcájába, az elnöki dekrétuCSÁKY PÁL mok fölülbírálása ügyében nála is megállt az idő. A magyar-szlovák viszonyt, legnagyobb sajnálatunkra, napjainkban is az jellemzi, ami az elmúlt hetven év nagy részében: lényegében hadíállapot van, fegyverszüneti stádiumban. Az állam továbbra sem deklarálta, hogy szívesen látott saját tagjának tartana minket, s csendben, a fű alatt, teret enged a jogaink mindenféle megnyirbálását célzó igyekezeteknek. Továbbra is sanda gyanúval méregetnek, „déli veszélyt“ sejtenek láttunkra, s a rövid gyeplő stratégiáját alkalmazzák velünk szemben. Kétségkívül: félnek is tőlünk, hiába mondunk bármit is. Mi pedig - botorságainknak köszönhetően - gyakran belesétálunk ezekbe a csapdákba. Eme állapotból két irányban lehetne szó kitörésről: az egyik, meg kellene valósulnia nagy kiegyezésünknek az állammal. Ehhez viszont az szükségeltetik, hogy az állam vezető politikai erői mondjanak le dédelgetett nerrzetállam-eszméjükről, amely többek között a politikai határokat ma is etnikai határokká szeretné változtatni. A másik kitörési irány lényegében az első függvénye lehetne: elválasztani a kisebbségi jogkezelést a kisebbségi politizálástól. A kisebbségi jogkezelés ezáltal az alkotmány és a törvények által szavatolt, a kormányprogramok és a végrehajtás által betartott és a parlament által ellenőrzött gyakorlattá válna, s a kisebbségi politizálás szuverénné válhatna, elkerülhetné szerepzavarait, amelyek abból adódnak, hogy ha a kisebbségi politikai erő politikai vereséget szenved, az automatikusan a kisebbségi jogok zsugorodását vonja maga után. A kisebbségvédelemnek a kormányzó pártok programja részévé kellene válnia, s a mindenkori kormányprogramok garantálnák betartását. (Lásd a finnországi gyakorlatot.) Ezt a témát mi az elmúlt két évben számtalanszor felhoztuk a kormánypártoknak. Az eredmény naponta tapasztalható. Ez az út sem járható tehát, így marad az érdekvédelem és a kemény ellenállás. Ismételten el kell mondanom: a kisebbségi jogok kezelése olyan szintű lesz, amilyet kül- és belpolitizálásunkkal ki tudunk kényszeríteni. így az érdekeinket védelmező minden magyar képviselő pótolhatatlan nyereség a kisebbség számára. Ezzel kapcsolatban azonban, úgy gondolom, választóinknak van az elmúlt két évről egy s más tapasztalatuk. Az állami bürokrácia velünk szemben számos trükköt alkalmaz, közöttük a legveszélyesebb az ún. fárasztásos módszer. Ennek megfelelően újból és újból napirendre tűz olyan ügyeket, amelyek fontosak a számunkra, s az egész témasor hidraként szaporodik, hol itt, hol ott üti föl a fejét. A földtörvény, a rehabilitációk végrehajtásának állami sza- botálására gondolok, a kétnyelvűség be nem tartására, községeink neveinek vissza nem adására (az egyértelmű népszavazások ellenére), a nyelvtörvénnyel való sorozatos visz- szaélésekre, névváltoztatások törvénytelen megakadályozására, keresztnevek be nem Írására stb, A másik, szintén hatásos módszer az ügyek elodázásának módszere; az iskolaügy problémáira gondolok itt elsősorban, a felsőfokú pedagógusképzésre, az egyéb anyanyelvi felsőfokú képzések lehetőségére, a közös igazgatású iskolák szétválasztásának szabotálására, a magyar tanítási nyelvű egyházi iskolák alapításával kapcsolatos néhány legújabb „bürokratikus akadálytámasztás fennforgására“ stb. „Mentségünkre“ legyen mondva, jeles megosztottságunkból adódóan gyakran dicséretes buzgalommal segédkezünk az ilyen igyekezetekhez, a konc-elmélet szépen kamatozik a kisebbségi magyar humuszban is. Magam két évig nem szóltam hozzá oktatásügyünk problémáihoz azon egyszerű oknál fogva, hogy nem vagyok szakember. Most azonban, két év után, ki kell mondanom: méltatlan az a helyzet, hogy pedagógusaink képzéséről (a Komensky Egyetemen történő képzést most nem ideszámítva) - a lenni vagy nem lenni kérdéséről - egy vidéki kar szenátusa dönt, s kormány, parlament, elnök, mindenki farizeusmód mossa a kezét - mi pedig csendesen asszisztálunk mindehhez. A véleményem: elkerülhetetlen, hogy ebből a kérdésből elsőrangú politikai ügyet csináljunk, nem a párttőkét látva benne, hanem a nemzettest érdekeit. Ezen a ponton, úgy érzem, hasznos lenne néhány mélyebb összefüggést is figyelembe venni. Gyakran elhangzik köreinkben, milyen vagány, egyedülálló találmány a mi kisebbségi többpártrendszerünk, mennyire a politikai fejlettségünket bizonyítja. Kétéves tapasztalat alapján azt kell mondanom, hogy ez Így nem igaz. Legalábbis nem maradéktalanul. Véleményem szerint a kisebbségi többpártrendszer nem erény, nem cél, hanem- adottság. Tudomásul kell vennünk, hogy kisebbségi mikrotársadalmunk is megosztott- ez természetes -, s a benne kétségkívül meglevő érdekcsoportosulások egyik lehetséges megjelenési formája a többpártrendszer. Nem „a fejlettségünket“ bizonyítja, hanem egy adott állapot tükörképe. Ezek az érdekcsoportosulások megvannak egyébként Erdélyben is, ahol az RMDSZ is már jórészt csak egy mesterséges födő a sokszínű valóság tetején. A probléma gyökere véleményem szerint nem is itt van, hanem ott, hogy - éppen fejletlenségünkből kifolyólag - nem tudunk ezzel az adottsággal élni, nem tudjuk ezt az érdekmegjelenítő formát demokratikusan működtetni. Az elmúlt két évben a kisebbségi többpártrendszerünk legalább annyi hátránynyal sújtott bennünket, amennyi előnye volt; a legcsúnyább visszaütő a kijátszhatóságunk volt. Legtöbbször egymás ellen is. Azt hiszem, nagyon becsapná magát az, aki a kisebbségi többpártrendszer erőszakolt megszüntetésében látná a megoldást. Ez egészségtelen és megvalósíthatatlan megoldás lenne, s mondjuk ki nyíltan: károkat okozna magyarságunknak. Azt hiszem, hogy ha ez a modell életképtelen, úgyis meg fog szűnni. Ha viszont életképes, meg kell tanulnunk demokratikusan működtetni. Abból a meggondolásból kiindulva, hogy kisebbségi mikrotársadalmunk - remélhetőleg - soha nem lesz teljességgel egyöntetű, hanem szabadon fejlődő, színes és saját értékeit szabadon kitermelővé válik, kétségkívül szüksége lesz olyan intézményre, amely legfelsőbb szinten odafigyel a sorsára, dönt az ót illető ügyekben, s képviseli érdekeit kül- és belföldön egyaránt. Az önigazgatás gyakorlásának volna ez a legmagasabb, alkotmányos helye, melynek távlati neve talán a Csehszlovákiai Magyar Regionális Parlament lehetne. Ennek létrejöttéhez két feltétel szükséges: az első az alkotmányos akarat az ország részéről, a második, sokkal fontosabb: kisebbségünk saját belső akarata. Kinyilvánítása annak a belső fejlettségi szintnek, hogy egy ilyen összefogott, demokratikus érdek- képviselet nélkül az iszapbirkózáson és együgyű araszolgatásokon túl másra nemigen számíthatunk. E parlamentben döntenénk demokratikusan saját dolgainkról, vezetése képviselné a csehszlovákiai magyar véleményt, a csehszlovákiai magyar akaratot, és a Csehszlovákiában élő magyarságot a létrehozandó kisebbségi kerékasztalnál is. Eme elképzelések megvalósításának előfeltétele, hogy sikeresen szerepeljünk az idei parlamenti választásokon. A választások után, ősszel, össze kellene hívnunk egy konszenzus-konferenciát, ahol jelen lennének a politikai pártokon és mozgalmakon kívül az érdeklődő társadalmi és kulturális szervezetek képviselői. E konferencia fogadhatná el az átmeneti jelleggel létrehozható Kisebbségi Tanácsadó Testület (a majdani parlament kisöccse) statútumát, belső működési szabályzatát, s eljövendő nemzetiségi alkotmányunknak, a kisebbségi kódexnek alapelveit. Meggyőződésem, hogy ennek a fórumnak a létrehozatalával nagy lépést tehetnénk előre, s kiléphetnénk politikai vagy nyelvi-kulturális bezártságunkból is (tudatosítva és fenntartva persze mindezek fontosságát). Nagyobb figyelmet kellene szentelnünk a gazdasági kérdéseknek; Dél-Szlovákiából egyfajta gazdasági övezetet kellene megkísérelnünk létrehozni, ez egyértelműen pártokon felüli feladat. Eme feladat megvalósítása kétségkívül a régió felemelkedését hozná, ellenkező esetben azonban fennáll szétszabdalhatósá- gunk, szétzilálódásunk veszélye. További fontos stratégiai, együttműködési pontoknak érzem a rehabilitációk folytatása ügyében való közös fellépésünket, a törvényalkotás területén, végzendő teendőinket, az oktatásüggyel kapcsolatos közös elképzelések kidolgozását. 1992-nek minden felemássága és ziláltsága ellenére a konszenzusteremtés évévé kellene válnia. 1992. V. 15.
