Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-08 / 19. szám
MIRCEA DINESCU VERSEI Mé/a b ií re la annyira jóI tudod egy zöld dinnye is lehet mélabú a pontos hó alatt, kevésbé a tiszta lepedők vagy a vaskályhában vinnyogó piros kutyakölyök éhét elverő fa köpd ki a magjait nem vagy huszonhárom éves de biztosan szeretsz egy kis cicát nem a te vidéki kisvárosodból: miau-miau biztosan van egy limuzinja biztosan odakötik egy plüssel bevont székhez ünnepeld a mélabúdat édesmindegy senki sem kopogtatja egy rózsaszállal ablakod senki nem tanított meg hegedülni tükörbe nézel s előszámlálod barátaidat boldog vagy az autó első kerekéhez képest mely a hátsóba szerelmes szabadabb mint a főtéri szobor (nem köpheti ki a fúpecket) simogasd meg aranyhajadat jöjjön a hajnal ne gondolj többé a vasúti talpfák közt kikelt napraforgószárra ünnepeld meg a mélabúdat ünnepeld meg a mélabúdat La vina November 11-én kilenc órakor találkám volt egy fiatal hógörgeteggel a Himaláján egy roppant édes lejtőn. Micsoda szerelem született volna az első látásra, de amíg kijött az útlevelem míg bejelentettem rokonaimat amíg összecsomagoltam amíg megvettem a jegyet amíg tapogattak a vámosok amíg szaglásztak a detektorok, negyed tízkor sértetten, hisztérikusan megszökött a völgybe egy göröggel és két japánnal... Uram örvendeztesd meg a szomorúság intézményeit ezeket a szerelem ellen a szerelem és a halál ellen harcoló intézményeket Bán Péter fordításai SZÁRAZ PÁL Fagyosszentek Estefelé hideg fényben utaztam. A nap lebukott a hegy mögött, a vörösarany fényben, a látóhatár peremén kopasz, csapzott rajzó fák látszottak, mint a japán nyomatokon. Az éles, hideg világosságban oly tárgyilagos volt a világ, mint egy hűtőszekrény. Minden a helyén volt. A fagyosszentek pontosan, órára érkeztek, mint a lelkiismeretes hivatalnokok, s lehűtötték a tavaszi világ lázas gőzeit, megder- mesztették a tavasz boldog önkívületét. A természet mintha megijedt volna önnön pátoszától, köhintett egyet és hidegen nézett maga elé. Nem lehet folytonosan énekelni és gyújtogatni!, mondták szigorúan a fagyosszentek - olts kabátot, dideregj, szállj magadba. Éppen azért, mert május van. A levegő A levegő éjszaka megszelídült, mintha a világ megértette volna, hogy harccal nem lehet semmit elintézni. Haraggal csak cselekedni lehet: de az elintézés több mint a cselekedet. Az ember megbékül, és akkor csend lesz. így békül meg tavasszal a világ is. Csak a fák csatáznak még az erdőben, meztelenül, kivont kardokkal. De a völgy már elterült, mint egy fáradt szerető, kitárta karjait. Valami megérinti arcomat. Hiszek a boldogságban, de örülök, hogy csend van egy pillanatra a világban. VAJKAI MIKLÓS Életre Hívó Forrás Végtelennek tetsző időn át tartott ez a kapcsolat, amelynek megvoltak a sajátos hangulatai. A Gyermek! Ágyából figyelte a szoba túloldalán lévő másik ágyban fekvő Anyját. Hosszú-hosszú hónapok múlottak el eközben. Az emberfia pediglen ösztöneinek bugyraiban viseli évszázezrek által összegyűjtött tapasztalatát. Mégha kisded is az illető, tudja, hogy odakinn a tájékon tűzvészként vágtat végig a rónán az egyik évszak, majd ámynövesztő lassúsággal érkezik a másik. Mégha kisded is az emberfia, sokszázezer nemzedéknyi időmennyiség van már mögötte, elmondhatatlan élmény-mennyiség, felismerés, észlelet. Igazából ő maga az, aki egy doronggal a kezében egykor a hegyekből a sík földre, a szűzies pusztaságba aláereszkedett. Igen. Ott lappangott benne az egykori nagy vadász, aki élelmet szerzett a horda számára, ott leiedzett lelkében a hajdani szép tartású, büszke hím: mint ahogyan mindany- nyiunkban ott búvik meg az emberiség múlt ideje, mert az igazi történelem nemcsak a várkapukra szögezett koponyák pasztellszínű láncolata, esetleg díszítménye, de at a megnevezhetetlen és elérhetetlen, emberi értelemnek felfoghatatlan Vonulat, amely a koponyák láncolata mögött húzódik. Igen, ilyetén módon volt ő már kész ember, s a fekvő asszonyban sem csupán az Életre Hívó Forrást látta. Mert: az az asszony és a kisded időtlen idők óta megbonthatatlan EGYSÉGET képviselt! Kezdettől fogva léteztek. Kihúnytak, majd újra a világra jöttek. A világ- történelem megannyi labirintusában ott voltak. És most így: nem is oly nagy távolságban egymástól! A Gyermek az ösztönrendszerén át érti-felfogja, hogy igazából mi is történik abban a másik ágyban, jól tudja, hogy miféle sátáni lopódzás, és környékezés tanúja ő, s a mohó és poshadékony csöndet is jól ismeri már. A kisded lelkében ott az egykori éberen ügyelő hordafőnök. A szemét nem veszi le az asszonyról, és csupán akkor szunnyad el néhány röpke órácskára, ba az Anya is elpihent már. Megvert évszakok suny- nyognak el, és érkeznek újak, üde ruhásak. Eközben a Gyermek ügyel, vigyáz, éberkedik: ott, a szemközti ágyban az a lény, akitől ő nemrégen még az életet kapta, és mint a termő réteg a növényt, tartotta őt el. Kettős létezésükben most a kisded az erősebb, ő táplálja az anyát a sugárzó erejével-derűjével, intenzív szerete- tével. Lám, ezt nevezhetnénk Titoknak, és így a szép. A Gyermek! Boldog odaadással strázsálja az édesanyját, miközben kinn a hanyatló évszak vákuumában egy másik évszak lép. Ha az Anya alszik, a kisded is elcsitul-elpihen... De alvása fülelő, és felserken, ha szükségeltetik. Mily barbárian fönséges és ormótlanul nagy ez a Tett, ember tudhatja csak igazán... A kisded szorgalma még életben tartja az anyát, amelyre talán felnőtt korában nem emlékszik már, legfeljebb az ösztöneinek bugyrocskáiban ülepednek le ezek a hónapok. És, mint minden emberben, néha, midőn a Beteg alszik; benne is kinyílnak a kétely tüskés virágai. Kilopakodik a gyermekágyból. Az asszonyt kell megszemlélnie. Egyszerűen bizonyosságot kell szereznie munkavégzésének eredményéről. Egy napon aztán bekövetkezik a végzetes óra. S a Gyermek minden erejét mozgósítja, hogy erőt csapoljon át a másikba, életet, életet, rengeteg életet, s az asszony hanyatló állapotában szájával alig tátintva, szinte hallhatatlanul ezt mondja: „Kössz!“ És majd ez a röpke fogalom lesz kettejük közt a választóvonal, a fogalom hosszú, sziszegő dupla sz-betűje pedig körülövezi majd az emberi lét megfoghatatlan titkát, és így a szép... PETR rí.A. C A K ÍV e velés Egyszer egy öreg mesélte nekem a dohányzástól sárga reszkető kezekkel a kocsmában egy korsó sör mellett hogy a háború alatt valamilyen üzemben dolgozott s vele együtt ott dolgozott egy jóravaló nő, egy német asszony is. Soha senkit meg nem bántott. Amikor vége lett a háborúnak, akkor az üzemben a leggyávábbak és a kollaboránsok a hajánál fogva vonszolták az udvaron hasba rugdosták s üvöltöttek rá te német ribanc amíg csak ki nem lehelte a lelkét. Lehet hogy ma is élnek s azt mondják az unokáiknak hogy ne hazudjanak s ne idegesítsék a tanító nénit. Kulcsár Tibor fordítása F áradt vagyok, izzadt... Alenka nem mutatja, csöppet sem érezteti velem csalódottságát. Szomorkás szeme fel-felcsillan, és megértőén mosolyog. Óvatosan, gyengéden kicsusszan alólam, megszabadulva nyolcvan kilónyi terhemtől, s kinyújtja napbamította lábát. Én vagyok a vétkes, tudom. Még ezután is hagyja, hogy a keblét simogassam. Érintése kiváltja még bennem a vágyakozás utolsó fellobbanását, de...- Majd ha meggyógyulsz, Pavlík...- Nem haragszol rám? A keble megrebbent a visszafojtott felindultságtól.- Nem. Alighanem elveszítem őt. Húszéves vagyok, Alenkáért megtennék az égvilágon mindent, dehát ez a csúnya betegség közénk állt. Nem hagy el nyomban, nem az a természet, de biztosan szeretni akar ő is, s egészen... Az én rossz vérem alig képes az élet alapvető funkcióinak ellátására, a leghevesebb izgalom sem hoz tűzbe annyira, hogy a káros anyagoktól duzzadt péniszem érintkezés során a bizsergető gyönyör állapotába hozzon. Á fakultáson ismerkedtünk meg, a betegség akkor még csak néhanapján dugta ki szarvait, a rohamok ritkán fordultak elő, s elegendő volt a diéta meg a szokásos gyógyszer. Az egyik közös előadáson figyeltem föl rá... együtt szokott lenni az ő csoportjukkal. Aprócska termet, bájos arc, a teste csábos, gömböly- ded. Hiába felejtette a professzor úron a tekintetét. Az már túllépte a megszabott időt, elragadtatva saját magától szinte beleélte magát az előadásba, másról tudomást sem vett, hangosan tűnődött, tengernyi ötlettel hozakodott elő...- Érdekes, ugye? Rosszalló pillantás vetett rám, mintha éppen valami csuda érdekes élménytől akarnám megfosztani, de aztán hagyta, hogy megsimogassam a kezét.- Eljönnél velem ma este moziba? A moziban is hagyta, hogy szorongassam a kezét. Azt sem tudom, hogy mit adtak akkor, csakis ő járt az eszemben. Csak nagysokára határoztam el magam komolyabb próbálkozásra. Kint már meg is csókoltam, s bár csak könnyedén érintette ajkam az övét, de az a pillanat is elegendő volt, hogy lángra lobbanjak. Bevallotta, hogy már korábban észrevett engem, imponált neki, ahogy gondolataimba merülten sétálgattam a folyosón, sőt már olvasott is tőlem valamit az újságban. Azt lódítottam, hogy én is régóta figyelem, sokat gondolok rá. Talán el is hitte, legalábbis nem mutatta, hogy nem hiszi. A betegségemről alighanem kezdettől fogva tudott, tehát tisztában volt mindennel. Gyengéd, figyelmeztető pillantásai egyáltalán nem zavartak. Hálás voltam neki az Óváros utcain, a Petiin csalitos dűlőin tett sétákért. Képes volt ellenállni, ha kollégái egy sörre vagy pohár borra invitálták; mindig a társaságom mellett döntött. Szép időket töltöttünk együtt a kollégiumban is. A barátnői mindig példamutatóan elpárologtak. Meg a hétvégi házunkban is, amit a mieink rendelkezésünkre bocsátottak az egész vakáció idejére. Még jól is jött nekik, hogy van, aki pótolja őket, végzi helyettük a gondos ápolást...- Mi van veled, Pavlík? Nyugtalanul vizsgálja felpuffadt arcomat, feláll és háziköpenyt vet magára.- Hozni akarsz valamit? Csak holnap kell mennem a vesevizsgálatra, de már most kutyául érzem magam, zúg a fejem, mindenütt kellemetlen nyomást érzek. Nemsokára megkapom az új gépet, amolyan kiváltságos jogom lesz rá, mert azon a pénzen vették, amit csaknem az utolsó fillérig apa szerzett meg. Egy részét összekuporgat- ta, elég nagy summát adott a vállalat, és a fakultás is hozzájárult bizonyos összeggel. A docens úr azt mondta, hogy a legfőbb ideje, mert a heti egy dialízis már nem elegendő. A kórházban sajnos nagy a tolongás, minden a kezdeti stádiumban van még, s a kezelést meg kell osztani egyforma arányban a többi rászorulóval, mert hát a legtöbb esetben ugyancsak fiatalokról van szó, és mindegyikük ugyanúgy ragaszkodik az élethez, t pom, mert ak pet, olyanko lehull róláfe, a fejem tiszta lom mint súl mán megy. A bepóly. metlen lüktet a takaró alá megszoktam í micsöveket, c dőlni rá, hogj múlhat az ei valahol, hog akikben az ily öngyilkosság j egyszerűbb i felvágni az er ni a csöveket, rös vértócsáv. ja-e az embe életben soksz< gesnek tűnik, bejön valanS, zetet teremt, tereli az eser vek láttán eng deg. A szerv szetellenes b< hogy állandóé tegségemre, a személyzettől függőségemre bán legyűrten a dolgok keze ni számomra, sikertelen pre szánt, de ti nyomban a bi tam, minden mar megbéké első eset, hogj férfiasságom r san már hoz tennem kéne lem két embe tóm senkitől, Bizonyára m szer, csupán tiszta vér, job Meg tán töb akarom hitel még nincs mi értelme. Nei hogy örökre í ez most már szokták mon< mindent légy ugyan, dehát akadálya ann tudja legyőzr gyait, érzelmi Alenka %)]< új szoknya né barnított láb; sonló árnyal; mosolyog, ra sora.- Nem keli is moziba aké valami harapi Öltözködni úgy totojászoi Bárcsak kede viszek magam jó krimit, job a teremben, állandóan a úgy üssem ag úr is bent lesz hogy beszél v tőségéről. Az Alenka biz; fásokat tanul bán, hogy m miből mennyi tán tartanak, mérik. Nem ilyen étel, det kom... Már r szeretem. Há. hogy nem sz; hogy belém fé hogy ez a jele leges, megmá: tesen ezt a k szokhatja mej rűen vehetj. dályt, amit a j Néhányszor bi könyvbe, de e Ha egyszer eg Jakoby Gyula: Groteszk figurák
