Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-01 / 18. szám

« |7 rös kéz, erős akarat, erős ideg­Lj rendszer. Ugyanez földrajzi meghatározásban: Szany, Budapest, Párizs. Szanyban háztetőket, Budapesten szerepeket, Párizsban darabokat épít. Szorgalommal, kitartással, szenvedéllyel dolgozik. Kamaszként ácsmunkát végző kezét, később, amikor építészmérnöki diplomával a kezében színművészetire jár, az akaraterejét, ma pedig, amikor két szerep között szobafestést vállal, az idegrendszerét csodálják. Funtek Frigyes 1984 és 88 között a Nemzeti Színház elismert színésze volt. Komoly, súlyos feladatok váro­mányosaként Kerényi Imre osztá­lyából szerződött a Nemzetibe, rög­tön a főiskola elvégzése után. Dür­renmatt, Shakespeare, Sütő András darabjai vártak rá. A János király Fattyúja, Rómeó, az Advent a Hargi­tán Zetelaki Gáborja. Filmekbe is hívták gyakran, mert kitünően ját­szott. Maár Gyula rendezése, a Ma­lom a pokolban, Cannes-ban is fényt adott a nevének. Aztán jött a Mora- vagine, Philippe Pilard négyrészes, francia-magyar koprodukcióban forgatott tévéfilmje, és Funtek „ki­ugrott a rendből“. Pontosabban: a budapesti „rendből“.- Rosszul érezte magát?- Mikor elmentem? Igen.- Ha nincs a francia film és nem találkozik Dorine Hollier francia szí­nésznővel, aki előbb csak a partnere, később a nyelvtanára volt, aztán a szerelme, majd a felesége lett, akkor is elindult volna?- Biztosan. Eri már a francia film előtt felmondtam a Nemzetiben, nem akartam tovább ott játszani. Gondoltam, leszerződöm inkább Ka­posvárra, az ottani színházba, de jött a Moravagine és akkor úgy döntöt­tem, még messzebbre megyek.- Mi volt a baj? Kezdte rosszul érezni magát a bőrében? Vagy egy­szerűen csak nyakába akarta venni a világot?- Mehetnékem volt, el kellett in­dulnom önmagam felé. Sok minden zavart már akkoriban. A leginkább az, hogy üres lett a lelkem. Kimerül­tem. Ereztem, hogy minden kopog körülöttem, hogy nincs értelme eről­tetni, nem megy tovább. És megszó­lalt bennem egy emberke, hogy menj már, induljál, ne várj semmire. Ugyanez a belső hang küldött annak idején a színművészetire is, legutóbb pedig azt súgta, hogy rendezzem meg a Tótékat.- S amikor elment, nem sajnálta másokra hagyni Zetelaki Gábort?- Semmit sem sajnáltam, még az Advent a Hargitánt sem, ami a színé­szi kihívásnál számomra sokkal töb­bet, egy politikai helyzetben való helytállást jelentett. Azt jelentette, hogy ha már csupa gyáva emberrel vagyunk körülvéve, akkor legalább mi, színészek álljunk ki a kisebbség­ben élő magyarok mellett. Zetelaki •Gábort én minden este nagy-nagy boldogsággal játszottam, de egy idő után azt vettem észre, fogytán az erőm, még színpadra sem léptem és már fáradt vagyok. Hiába volt jó pozícióm a Nemzetiben, produkálni nem a helyzetből kell, hanem az .életből, s ha az ki van húzva alólad, akkor nem érdemes csinálni. Igen, ez zavart a legjobban. Hogy a délelőtti próba és az esti előadás között pénzt kellett keresnem, hogy ki tudjam fizetni az ötezer forint lakbért, mert a havi fizetésem azt sem takarta be. Nem abból volt elegem, hogy sze­gény voltam, mert most is az vagyok és leszek is még, mint ahogy gazdag is; nem, nem ez idegesített, hanem a körforgás. Hogy színházból a rá­dióba, rádióból szinkronba, aztán vissza, esetleg a tévébe, és este hét­kor, amikor a legjobb formában kell színpadra lépnem, fáradt vagyok. S akkor hitessem el magammal, hogy jö nekem, mert Zetelaki Gábor vagy Rómeó lehetek, közben alig bírom elmondani a szövegemet. Szeretnem kell, de ha képtelen vagyok, akkor minek erőltessem? Hazudozzak? Úgy is lehet játszani, tudom, csak nekem úgy nem megy. Harmincéve­sen tegyem párna alá az álmaimat? Nem! Akkor inkáb elmegyek.- Nem bánta meg?- Egyáltalán. Kezdetben csak se­gítő, útmutató kéznek gondoltam a francia filmet, aztán kiderült: teljes egészében megváltoztatta az élete­met. Kicserélt. Adott egy újfajta hi­tet. Amíg itthon voltam, sodródtam én is a sikerrel, az örömmel, az alkohollal, mint mások; ennek vége, fiam van, feleségem, s bár ez is kötöttség, az életemmel valahogy mégis szabadabban rendelkezem. Negyedik éve, hogy Párizsban la­kom, negyedik éve én döntöm el, mikor mit csinálok, s most ugyanaz a bakonyi fiú lehetek, mint régen, még a főiskola előtt.- A'em félt az újrakezdéstől, attól, hogy Párizsban majd „elveszik a tö­megben"?- Dehogynem! Ugyanolyan gyá­va és félős vagyok én is, mint bárki más. Féltem, persze hogy féltem. De ott volt mellettem a feleségem, s ez mégiscsak biztonságot jelentett.- Elfecsérelt évekről tehát ne is kérdezzem. „NEM AKAROK JÓSLÁSOKBA BOCSÁTKOZNI VELE KAPCSOLATBAN, DE AZT KELL, HOGY MONDJAM: PONTOSAN TUDJA. MIT AKAR, S AZT MEG IS FOGJA VALÓSÍTANI. TISZTELEM A TUDÁSÁT, A FELKÉSZÜLTSÉGÉT, A KITARTÁ­SÁT... AZOKBAN A HELYZETEKBEN, AMIKOR A NAGYMÚLTÚ RENDEZŐK HISZTÉRIKUS ROHAMOT KAPTAK VOLNA, Ő ERŐT VETT MAGÁN ÉS SZINTE LÁBUJJHEGYEN JÁRT KÖZTÜNK TEHETSÉGES FIÚ NAGYON. ÉN IGAZÁN SAJNÁLNÁM, HA A JÖVŐBEN CSAK RENDEZŐKÉNT MŰKÖDNE ÉS KEVESEB­BET JÁTSZANA" - NYILATKOZTA RÓLA CSERHALMI GYÖRGY, A TÓTÉK ŐRNAGYA. Funtek Frigyes párizsi évei- Ezek nem elfecsérelt évek, de nem is olyan jaj, de hasznosak, hi­szen nem mondhatom, hogy éjjel­nappal színpadon, voltam. Amikor megkaptam a francia film főszere­pét, jóformán semmit sem tudtam franciául. Fonetikusan írtam le a százoldalas szöveget és úgy tanul­tam meg két-három hét alatt. Dorine mellett, Párizsban aztán „haladó“ lettem, de a Chaillot Palotában be­mutatott réges-régi francia komédiá­ban csak később kaptam szerepet.- És addig? Azt megelőzően?- Szobafestést vállaltam.- Jól fizettek?- Meg lehet élni belőle. Ültem volna otthon, pénz nélkül, de büsz­kén? Nekem a fizikai munka sosem, esett nehezemre, ezt csak az szé­gyellj, aki utál dolgozni. Én pedig szeretek. Dorine nagy örömömre ugyanilyen ember. Két szerep között ő sem ül ölbe tett kézzel. Árult már éjszakai bárban, üzletben, dolgozott orvosi rendelőben, most megint ját­szik. Méghozzá Pesten, a Labdatér Teátrumban, a saját darabjában és az én rendezésemben. Zenés vígjátékot írt három képben és négy nyelven; igen, magyarul is beszél már.-Miközben tehát Funtek, a szí­nész szerepe várt, a magánember festeni járt.- En nem mondom, hogy mindig, mindenhova fütyörészve mentem, de tudtam, ez most egy olyan szakasza az életemnek, amikor ezt kell ten­nem. És jól. Úgy, hogy elégedettek legyenek velem.- Sok lakásban megfordult?- Sokban. Elég sokban.-Építészmérnöki diplomáját elő se vette?- Hasznát vettem annak is, mert a végén már nemcsak festettem, egy romos lakást belülről újjá is alakítot­tam. A saját tervrajzom alapján, a két kezemmel.- Annak, hogy a Chaillot Palotá­ban játszott, lehet folytatása?- Remélem, igen. Ügynököm van Párizsban, ő ajánlott be a Le fidelle című komédiába is. 1990 decembe­rében léptem először színpadra, öt- venkétszer játszottuk a darabot, az­tán levették a műsorról. Most, hogy Pesten vagyunk, leállt a kinti éle­tünk, majd ha visszautazunk, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Sze­retnék végre színpadon is együtt játszani Dorine-nal. Kamera előtt már szerepeltünk együtt Moldová- nyi Ferenc Párizsban forgatott film­jében, a Hotel Westben. Én egy erdélyi magyar fiút formáltam meg benne, aki a múltja elől menekült Párizsba, Dorine pedig az ottani kedvesemet játszotta.- Örkény István Tóték című szín­művét Pesten, a Nemzetiben állítot­ta most színre, s ugyanezt szeretné elérni Párizsban is. Az itthoni siker, gondolom, könnyít maid a dolsán.- Mit feleljek erre? Szeretném, ha így lenne. Számomra azért fontos ez a darab, mert arról szól, hogy ideoló­giák és társadalmi rendszerek buk­nak meg és születnek, mi meg csak hallgatunk, bámulunk magunk elé, ahelyett, hogy rögtön az elején meg­mondanánk, mi az, ami nem tetszik. Pontosan úgy viselkedünk, mint Tót az Őrnaggyal szemben. Ahelyett, hogy azonnal, az első estén elkülde- né őt a házából, hallgat rá, nekiáll a családjával dobozolni, és hajtogat, míg össze nem esik. Én nem akarok beinteni, hogy tessék, most kell ne­met mondani, de meg kell tanulnunk végre, hogy demokráciáról csak ak­kor beszélhetünk, ha ki merjük nyit­ni a szánkat. Ne hárítsuk már másra a felelősséget, legyen bátorságunk visszaszólni az „Őrnagynak“. Ör­kény István zseniális darabot írt er­ről, amelyet a franciák is ismernek már, de most én szeretném megmu­tatni nekik. És nem egy eldugott kis pincében, hanem a legnagyobb szín­házban. Az Odeonban. Szabó G. László 14 ­LIZ TAYLOR LEGÚJABB „SZERZEMÉNYÉVEL" kívánságának, mert senki sem tud úgy örülmi, mint ő. A bájá­val vagy könnyeivel csábít el, sohasem kiabál. “ Egy este, állítólag elég spic­cesen, egy nagykövetségi foga­dáson Burton így szólt: „Liz eddig csekély harmincmillió dolláromba került. Szerencse, hogy az ember, ha szeret, nem törődik a pénzzel. “ Szerelmé­nek legnagyobb bizonyítéka azonban az volt, hogy lemon­dott az italról. Liznek ez a ha­todik házassága azonban már kezdetektől fogva halálra volt ítélve: a szenvedélyes szeretők 1976-ban másodszor is elvál­n ovid a lába, túl nagy 1 yl\ a melle, tokás, és a walesi parasztlányokra ha­sonlít“ - mondta róla nemegy­szer Richard Burton, de tőle származnak a következő sza­vak is: „Elizabeth nélkül el vagyok veszve, senki és semmi vagyok. Ez a csodálatos te­remtmény teljes örömmel tölt el, amikor meglátom. Szelleme belső erőtől forr, akár az élet maga, és nem mint a pezsgő, amely bizonyos idő után le­apad.“ Az intelligens és híres Az utolsó díva Shakespeare-színész, az Old Vic angol puritán iskola nevelt­je, Richard Burton mondta róla azt is, hogy: „Az én Lizem nehéz természetű, elérhetet­len, megzabolázhatatlan, meg- hódíthatatlan, ugyanakkor a legszeszélyesebb teremt­mény, de én a legnagyobb örömmel teszek eleget minden nak. A két színész azonban ismét találkozik egymással a bostoni színházban, ahol a Magánéletben fergeteges si­kert aratnak. A sors nem tette lehetővé számukra, hogy har­madszor is egybekeljenek. 1984. augusztus 5-én Richard Burton agyvérzésben meghalt. Utána csak egy levél marad Liz számára: „Szerelmem, össze- ~ törve távozom...“ Tavaly októberben Liz is­mét férjhez ment. A vőlegény neve Larry Fortensky, har­minckilenc éves kamionsofőr, akivel a színésznő a Betty Ford klinikán, alkoholelvonókúrán ismerkedett meg. Az esküvő nagystílű és drága volt, és a je­len lévő 500 fotóriportert az a megtiszteltetés érte, hogy há­rom órán át minden szögből fényképezhette az ünnepeltet, aki csodálatosan festett. Szo­kásához híven épp csak egy kicsit késett a ceremóniáról. „Három dolog vap, amit soha­sem tapasztaltam Liznél: hogy időben érkezett, hogy barát­ságtalan lett volna valakihez“ - mondta legújabb késése kap­csán Michael Nicols rendező. „Én nem vagyok szép. Ha rajtam múlna nem ilyen len­nék. Nincsenek komplexusa­im a külsőm miatt, de szeret­ném, ha magasabb, soványabb, hosszú szőke hajú és zöld sze­mű lennék!“ így ír emlékiratai­ban az a nő, akit számtalanszor kiáltottak ki minden idők leg­szebb színésznőjévé, a század szépségévé. Fogalmam sincs, milyen képük van rólam a vi­déki nőknek, de minden való­színűség szerint meglehetősen romlott, ostoba és érzéketlen nőnek tartanak — egyszóval olyan valakinek, aki csak fel­emeli a kisujját, és minden megvan, amit csak kíván. “ A bizalmas vallomásnak ezeket az intimitásait Liz ab­ban az időben vetette papírra, amikor élete legnagyobb válsá­gát élte: Richard Burton halála és Jimmy Womer szenátorral kötött sikertelen házassága után. Élete mélypontján volt ekkor. 90 kilót szedett magára magányos óráiban, amikor leg­kedveltebb időtöltése az evés és ivás volt. Legjobb barátai ma már bevallják, olyan re­ménytelenül festett, hogy kel­lemetlen volt találkozni vele az utcán, és elfordították a fe­jüket. És akárcsak korábban, most is, amikor annyira sebez­hető volt, azok támadtak rá, akik annyiszor kiáltották ki ,,leg“-nek: vadászatot kezdtek a sebzett vadra. Ő ebben az időben így írt: „Nem sírtam, haldokoltam, de ezt senki sem tudta. (...) Én teljes gőzzel élek. Mindent szenvedéllyel csinálok. Ez a szenvedély hozott vissza az élők sorába. “ 1992. V. 1. Uasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents