Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-24 / 17. szám
A cigányok sorsán nem javított a „bársonyos forradalom“ A mit Zlata Bálázóvá „otthonának“ nevez, arra csak egy szó illik: odú. A lépcsóház falait penész borítja, és dohos szag terjeng. Leszerelt autókerekek mellett, itt-ott lecsüngő villanydrótok alatt elhaladva, egy kamrába jutunk, amely már a háború előtt sem festhetett sokkal szegényesebben. Ezen a 12 négyzetméteren főz és mos a négytagú cigánycsalád, itt állítják fel szombaton a fürdőkádat. Csuromvizes fehérnemű lóg a dobkályha felett, amely az egyetlen szobát melegíti. A mosdótál mellett - folyóvíz csak az udvaron van - egy darab penészes kenyér hever. Gyakran előfordul, mondja Bálázóvá asz- szony, hogy leányait tízórai nélkül kell az iskolába küldenie, mivel már nincs pénzük. A Báláz család - a férfi és az asszony hónapok óta munka nélkül van, de munkanélküli segélyt sem kap - ahhoz a népességcsoporthoz tartozik, amely egész Kelet-Európá- ban gazdasági és szociális téren egyre közelebb kerül a szakadékhoz: a romákhoz, vagyis cigányokhoz, ahogyan a „fehérek“ nevezik őket. A cseh „cikáni“ szót is többnyire lenézően használják. A Csehszlovákiában élő, becslés szerint 800 ezer-egymillió cigány, aki már a kommunista uralom alatt sem volt éppen népszerű, a „bársonyos forradalom“ után cseberből vederbe került. A kommunista elnyomó rendszer megszüntetésével a „demokraták" kinyitották Pandora szelencéjét. Az addig lappangó fajgyűlölet kitört.- Itt szervezett cigánygyülölet uralkodik, akárcsak egész Kelet-Eu- rópában - panaszolja Gustav Horváth; ó a kelet-szlovákiai Roma Szövetség elnöke. Az országban 32 ilyen cigányérdekképviselet van.- Az állam semmit sem tesz értünk - jelenti ki a fiatal roma, aki már 18 éves korában „vajda“ volt (egy cigányfalu vezetője). - Ebben az országban hivatalos faji diszkrimináció van. Mióta a vietnami vendégmunkások elhagyták az országot, a bórfejű bandák mind a cigányokat verik. Hivatalos adat szerint a romák és a jobboldali radikálisok közötti verekedéseknek eddig egy halottjuk volt; a romák képviselői több mint tízről beszélnek. Sok cigány anya fél az Iskolába küldeni gyermekeit, az apák pedig őrszolgálatot szerveztek, hogy az iskolásokat a tanítás előtt és után megvédjék. A Prágában élő 25 000 cigány közül a legutóbbi népszámláláskor félelemből csak minden tizedik vallotta magát népcsoportja tagjának. A félelem és a rosszkedv közepette jó néhány idősebb cigány a kommunista uralom „régi szép napjait" emlegeti, amikor legalább a testi épségüket és az életüket nem kellett félteni. A RENDŐRSÉG NEM LÉP KÖZBE A rendőrség, amely nem boldogul a bűnözés hullámával, és még mindig identitás- és tekintélyválságban van, nemigen lép közbe. A cigányok amúgy sem bíznak az ö védelmükben. A rendőrök éppolyan diszkrimi- náló módon viselkednek, mint a csehek és a szlovákok nagy többsége, mondják a cigányok. A börfejűek ígéretét, hogy az államhatalom helyett majd ók gondoskodnak a „rendről“ és a „tiszta Csehországról“ a konfliktus gyújtópontjaiban, az észak-csehországi Teplicé- ben, Ústí nad Labemben, Őeska Lipában, Mostban vagy a morvaországi Ostravában, ahol sok cigány gettókban él - a „rendes polgárok“ tetszéssel fogadták. Azokat a cigáoDvaisCíulk nyokat is utálják a csehek, akiket a háború után először Benes, azután a kommunisták Kelet-Szlovákiá- ból telepítettek át az elűzött szudé- tanémetek házaiba. Most az „őslakosoknak“ még a javaikra is vigyázniuk kell, mert a bűnözés a cigányok körében is robbanásszerűen terjed. Statisztikai szempontból vizsgálva az elmúlt évben a romák háromszor-négyszer annyi bűncselekményt követtek el, mint a csehek. A fővárosban és a Szászországba vezető országutak mentén sok száz cigánylány strichel, és a „kisérő bűnözés“ sem várat magára. A börfejűek (és a többi csehek közül is sokan) úgy vélik, hogy ezek a dolgok a cigányok „természetével“ magyarázhatók. Maguk a romák, érthető módon, másképp látják ezt. A romák Csehszlovákiában és a többi kelet-európai országban is ördögi körben vannak, amely kevés lehetőséget hagy a menekülésre. Mint képzetlen és többnyire írástudatlan segédmunkások és alkalmi munkások, ók a reformok nyomán kialakuló gazdasági válságok első áldozatai. Új munkát csak ritkán kapnak. Mivel csupán az alkalmi munkához szoktak hozzá, nem minden cigány hajlandó bármilyen munkát elfogadni. Gyermekeiket, akik nem tudnak csehül, néhány osztály elvégzése után kisegítő iskolába dugják.-A cseh szülök nem akarják, hogy a gyermekeink az övéikkel együtt üljenek a padban - mondja Agnesa Horváthová, az egyik a négy cigány szociális gondozó közül, akit az 1 200 000 lakosú Prága az elmúlt évben alkalmazott. AZ ÁLLAMNAK MÁS GONDJAI VANNAK Az államnak egészen más gondjai vannak, és főleg nincs pénze a cigányokra. Ezt a prágai szövetségi belügyminisztériumban készségesen elismerik. A szlovákokkal folytatott vita a szövetség jövőjéről megbénítja az ország politikai fejlődését, mondja Fendrych, a belügyminisztérium szóvivője. Ő maga is cigányok között nőtt fel. Évtizedekig hagyták, mondja, hogy a cigányokat alsóbbrendű embernek tekintsék, és a forradalom óta is csak kevés történt ezen a téren. Ez most megbosszulja magát. Tekintettel a fiatal demokrácia sokféle nehézségére, a „mellékes problémákra“ - nem csak a cigányokra és nem csak Csehszlovákiában - kevés pénz és idő marad. Közép- és Kelet-Európábán tízmillió cigány él, és legtöbbjüknek még sokkal rosszabb a sorsa, mint a csehországiaknak. Eddig egyetlen kelet-európai kormánynak sincs meggyőző terve arról, miként lehetne leküzdeni e népcsoport elnyomo- rodását. A „cseh“ romákat különösen az háborítja fel, hogy a „hatalmasok“ oda sem figyelnek rájuk.- Intézkednek rólunk a mi tudtunk nélkül - jelenti ki Emil Scuva, az ország legnagyobb cigányszervezetének, a Roma Állampolgári Kezdeményezésnek (ROI) az elnöke. Javaslatai, amelyeket szervezete a cseh kormánynak tett, egy év múltán is válasz nélkül maradt. Scuva irodájában ott lóg egy brünni oktatási központ kész terve, ezer roma fiatal juthatna el az utcáról és a bűnözéstől a tankönyvekhez és a szerszámgépekhez. A terv megvalósítása egymilliárd cseh koronába kerülne, ettől nyilván elakadt a tisztviselők lélegzete. Pedig tízszeresen megtérülne a népgazdaságnak, véli Scuva. Ez a terv valószínűleg éppúgy álom marad, mint az, hogy a cigányok majd gazdasági, etnikai és szociális dikszkrimínáció nélkül élhetnek Közép- és Kelet-Európábán. Nem meglepő, hogy sok roma család az ország elhagyására gondol. A gazdaságilag még gyöngébb Szlovákiában - ahol „néhány cigánynemzetség úgy él, mint a XVI. században“, mondja a Nemzeti Tanács egyik képviselője -, sokan már összecsomagolták a batyujukat, és a Romániából jött cigányokkal együtt Nyugat felé indulnak. A csehországi romák is egyre gyakrabban tekintenek a lenyugvó nap felé. Minden beszélgetésben elöbb-utóbb felmerül az a kérdés, vajon ott, az „arany“ Nyugaton, befogadják-e őket. Különösen egy bizonyos állam után érdeklődnek, mivel ott letelepedett rokonaik mesés dolgokat közöltek az „ígéret földjéről“. Ez a nagy ország ,,mérhetetlenül“_gazdag, és ott még a cigányoknak is jó a soruk, mondja Bálázóvá asszony, mielőtt r folytatná a mosást. A csodás államnak hosszú határa van Csehszlovákiával. A neve: Németország. (Frankfurter Allgemeine Zeitung) AZ EPERJESI KATOLIKUS TEMPLOM ÉSZAKI FALA, AHOL A KIVÉGZÉS TÖRTÉNT (A szerző felvétele) TÚL SZIGORÚ BÜNTETÉS VOLT... (Miért folyt vér 1918. november 1-jén Eperjesen?) Hetvennégy évvel ezelőtt az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjait élte. Az első világháború végén új erők jelentkeztek, új Európa formálódott. Térségünk akkori válságát a katonák lázadásai, zendülései is bizonyítják. Tankönyveink, történelemkönyveink megemlítik a kotori, kragujeváci és rumburki lázadást, ám azt kevesen tudják, hogy a legtragikusabb zendülés Eperjesen volt. A Tarca-parti véres eseményt az őszirózsás forradalommal összefüggő budapesti események előzték meg. Október utolsó napján távirat érkezett a fővárosból Eperjesre, hogy megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, s kormányfővé az ellenzék vezetőjét, Károlyi Mihályt nevezték ki. A helyi polgármester azonnal népgyűlést hívott össze, s ott kinyilvánította csatlakozását a forradalom eszméjéhez. Egyúttal támogatásáról biztosította a Nemzeti Tanácsot. Eperjesen megalakították a Nemzeti Tanács helyi szervét, s felhívást intéztek a lakossághoz. A forradalomról, békéről, szabadságról szóló hírek gyorsan elterjedtek a lakosság körében, s általános elégedettséget, örömöt váltottak ki. Különösen a katonák soraiban találtak nagy visszhangra. Abban az időben Eperjesen több katonai alakulat is tartózkodott, így a császári és királyi 67. gyalogezred, a 32. vadászzászlóalj, a magyar királyi 3. honvéd- tűzezred és a 28. tábori néhéztűz- ezred pótkeretei. Az örömhírre a katonák többsége kivonult a kaszárnyákból, s a Fő utcán gyülekezve a békét és szabadságot köszöntötte. A városháza előtt Issekutz György őrnagy, a 67. gyalogezred helyi alakulatának parancsnoka mondott beszédet. Beszámolt a fővárosi eseményekről, megerősítette a háború befejezéséről szóló hírt, majd felkérte a katonákat, hogy térjenek vissza a kaszárnyáikba. Őt követően Faragó József polgár- mester, majd dr. Maiéter István, a helyi Nemzeti Tanács elnöke szónokolt: felolvasták a Budapestről kapott táviratot, s beszámoltak a Nemzeti Tanács megalakulásáról. Csakhogy az Issekutz őrnagy szavain felbuzdult katonák minderre mit sem adva „élvezték a szabadságot“. Nemigen lehetett csodálkozni azon, hogy a háborút megjárt, lövészárkokban és fogságban „edződött'' katonák másképpen'vélekedtek a szabadságról, mint például a polgármester, vagy a Nemzeti Tanács helyi elnöke. A katonák tömege az ügyészség épülete elé vonult, erőszakkal behatolt a kapun, a rabokat szabadon engedte, az iratokat pedig szétdobálta. Utána a Fekete Sas Szállóba, a Berger kávéházba s más vendéglőbe is betértek. Amikor visszavonultak a kaszárnyába, a polgári lakosság azt hitte, befejeződött az „ünneplés“. Sajnos, nem ért véget. A kaszárnyákba érve az ittas katonák kifosztották a tábori élelmiszerraktárt, ruharaktárt, majd visszamentek a városba, s folytatták tovább a dáridózást, fosztogatást. A főispán ezt látván éjnek idején a városházára sietett, s a polgár- mesterrel közösen tanácskoztak a rend visszaállításának módjáról. Békés úton, a fegyveres karhatalom beavatkozása nélkül akarták megoldani a problémát. S különben is, csak hét csendőr és a lázadásban részt nem vett negyven honvéd jöhetett volna számításba. Néhány eredménytelen egyezkedés után végül is Igló ígért nekik segítséget. Onnan Kopeczky főhadnagy vezetésével korán reggel harminc katona érkezett Eperjesre, s a helyi tisztekkel karöltve hozzáláttak a rendcsináláshoz. Mindenkit letartóztattak, akinél lopott holmit találtak. Kihirdették a statáriumot, s rögtönítélő bizottság alakult, amely aztán annak ellenére, hogy a katonák fosztogatás közben senkit sem bántalmaztak, mégis túl szigorúan büntetett. Negyvenegy katonára és két polgári személyre golyó általi halált szabott. A büntetést 1918. november 1-jén a templomközben hajtották végre. A tragikus eseményt a sajtó különbözőképpen kommentálta. Egyes újságok például azt állították, hogy a lázadás csak a szlovák nemzetiségű katonák műve volt. Néhány szemtanú szerint ,,igen sok magyar volt a fosztogatók között, magyar szó hangzott leginkább, és a katonák sűrűn éltették a magyar függetlenséget. “ A Kassai Újságban pedig az jelent meg a fellázadt katonákról, hogy ,,hatalmukba akarták keríteni a várost, s kikiáltani a cseh köztársaságot. “ Ezt a hírt is sokan cáfolták. Később az eseményt többen is a nemzeti elnyomás elleni tiltakozásnak igyekeztek minősíteni, a közelmúltban pedig népfelkelésnek. A véres eseményt az tette még gyászosabbá, hogy néhány nappal a már befejeződött háború után történt. Kónya Péter Eperjes (Ordódy Vilmos felvétele) KLENOVECI ROMA TELEP
