Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-28 / 9. szám
ÉT <r 1992. II. 28. VÁLASZTÓVONALAK, AVAGY EGY ÓRIÁSPIAC HAJTÓEREJE E llentétes folyamatok egész sorával nézünk szembe a világban, különösen Európában. Míg egyes államok több részre szakadnak, addig más országok szuverenitásuk egy részét feladva közösségeket hoznak létre. Integráció és dezintegráció, vonzások és taszítások. Vajon melyik folyamat kerül túlsúlyba? Európában meglehetősen élesen jelentkeznek az ellentétes tendenciák; kissé leegyszerűsítve, míg nyugati fele egyesül, addig keleti része az atomizált állapot felé tart. A Szovjetunió szétesése éppen akkor vált végérvényessé, amikor az Európai Közösségek a hollandiai Maastrichtban megegyeztek: szorosabb politikai és gazdasági integrációt hoznak létre. Immár Jugoszlávia felbomlása is visszafordíthatatlan, hiszen január 15-én az EK-tagállamok és egy sor más ország elismerte Szlovénia és Horvátország függetlenségét. Nyugat- Európa viszont elindult egy olyan államszövetség felé, amely kontinensünk új reneszánszának bizonyulhat, a nyolcvanas évek elején eluralkodott europesszimizmust fokozatosan felváltotta az óvatos eurooptimizmus. Ezen országokat nem csupán politikusaik bölcsessége, a véletlenek kedvező össz- játéka, hanem jól felfogott érdekük „terelte össze" egy közös szövetségbe. A vasfüggöny és a berlini fal leomlásával úgy tűnt, bár térségünk gazdasági, technológiai elmaradottsága egyértelmű, a nyugat-európai demokratikus eszmék, a politikai, pénzügyi és jogi normák gyors átvételével országaink vonzóak lesznek a külföldi befektetőknek, és felemelkedésünk viszonylag zökkenőmentes lesz. Nem így történt, a kommunista világrendszer összeomlása felszínre hozta a nacionalista-soviniszta indulatokat, és a világgazdaság megtorpanása csökkentette a tőkebeáramlást. Most már világosan látszik; a vasfüggöny eltűnésével egy újabb markáns különbség vált kézzelfoghatóvá, mégpedig a szellemi eredetű választóvonal. Ennek szerepe nemegyszer meghatározó a kelet-európai függetlenségi törekvések, elszakadások vizsgálatánál. A 21. század felé induló Nyugat- Európában egyre inkább felülkerekedik a nemzetek feletti egyesülés, a nemzetállamtól való távolodás gondolata. Az Európai Közösségek az Európai Egyesült Államok felé vezető útra léptek, amely a nemzetek, nemzetiségek, régiók önazonosságát biztosítja és jócskán meghaladja a klasszikus mintájú nemzetállamokat. Ahogyan Peter Glotz, a Német Szociáldemokrata Párt bajorországi szervezetének elnöke írta: „A nemzetállam gondolata a múltat idéző jelenség. Az európaiak vezették be úgy 1780 táján és jelentősége körülbelül 1980-tól csökken“. Persze a szeparatista törekvések - gondoljunk csak az észak-ír IRA-ra vagy a baszk ETA-ra - még tetten érhetők, de a pluralista demokrácia, a jóléti állam és az európai integráció biztosítja a társadalmi konszenzust. T érségünkben - éppen ellenkezőleg - a nemzeti eszme, a 19. századi nemzetállam felfogásához kapcsolódó nemzeti szuverenitás, valamint a nemzeti öntudat középpontba állítása tapasztalható. Sorra alakultak a nemzeti alapon szerveződő pártok, amelyek tevékenysége túlnyomórészt „negatív hullámokat" gerjeszt a közéletben. Pedig ha a posztkommunista társadalmak a ma és holnap kihívásaira hagyományos nacionalizmussal válaszolnak, hosszú időre eltávolodhatnak a jövő európai uniójától s egyben a fejlődés fő vonalától. Európa politikai térképe alaposan átalakult. Az egymással még civakodó, sőt háborúzó újonnan létrejött államok ideig- óráig az önállóság mámorába esnek. Ám a kijózanodás, a kemény realitások, elsősorban a fenyegető gazdasági összeomlás és a társadalmi bomlási folyamatok arra kényszerítik őket: keressék szomszédaikkal és tágabb környezetükkel a kapcsolatokat, főleg gazdasági, kereskedelmi téren. Hiszen miközben az államok szétszakadnak, a világpiac összeolvad. A mind szorosabb gazdasági összefonódás korparancsa olyan „ősi ellentéteknek“ is élét vette, mint a német-francia, kanadai-egyesült államokbeli, brazil-argentin szembenállás. Nyugat-Európában 1993. január elsejével megteremtődik az egységes közösségi óriáspiac, 345 millió ember fogja élvezni az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő szabad áramlását. Dél-Amerikában Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay részvételével egy olyan közös piac van kialakulóban, amely Latin-Amerika termelésének több, mint felét adja. Észak-Amerika szintén lép: szabadkereskedelmi zóna létesül Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó között. E tendencia fő hajtóereje abban rejlik, hogy még a nagy államok belső piaca sem képes immár biztosítani a gazdasági növekedést. A nemzetközi kereskedelem a hatvanas évek óta gyakorlatilag folyamatosan nő, részben az áruszállítás, a tömegkommunikáció alacsonyabb költségei és gyorsabb módszerei miatt, valamint a GATT, az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény által fokozatosan lebontott vámhatárok következtében. V onzások és taszítások. A mesterségesen összetákolt Jugoszlávia és a Szovjetunió felbomlása és az utódállamok egymás közti marakodása még sok fejtörést fog okozni a világ politikusainak. A túlfűtött érzelmek lecsillapultával az immár önálló országoknak dönteniük kell: vagy megértik a kor kihívását és szorosan együttműködnek volt „anyaországuk" többi független államával és a nagyvilággal, vagy befelé fordulva, a környezetükben minduntalan ellenséget keresve sodródnak a világ perifériájára. (sídó) A míg a negyvensoros levelet olvastam, nem tudom, a kezem vagy a gyomrom remegett-e jobban. Nem, nem a levél tartalmától, hiszen abban a feladó megpróbálta .mondatokba sűríteni a mea culpa valamennyi szavát. Megpróbált erkölcsi elégtételt adni 15 év mellőzéséért, egy magasan ívelő sebészorvosi pálya kettétöréséért. Rosszullétemet tulajdonképpen az váltotta ki, hogy mindez egyáltalán megtörténhetett. Hogy az emberi rosszindulat, irigység, gonoszság és butaság győzött az érvek, a logika, a józan ész felett.- Olyan korban éltünk - nyugtatott dr. Csillaghy Jenő, 74 éves sebész, az érsekújvári kórház volt főorvosa. - Ezzel a levéllel elintézettnek tekintem erkölcsi rehabilitációmat. Sajnos, az eltelt tizenöt évet már nem adhatja vissza senki... De nem vagyok bosszúálló. Nem kutatom, ki és miért állt likvidálásom hátterében. Soha nem éreztem magam bűnösnek, mindig tudtam, egyszer kiderül az igazság. Csak abban nem voltam biztos, hogy ezt megélem... S miközben felesége gőzölgő feketét és süteményt tett az asztalra, belefogott a történetébe.- Apám nyitrai származású, édesanyám osztrák volt. Sajnos, édesapámat tizenöt évesen elvesztettem, de a magyarul rosszul beszélő édesanyám, apám kívánságára, magyar szellemben nevelt. Furcsa idők voltak... Pozsonyban jártam iskolába, hol magyar, hol szlovák nyelven oktattak, majd 1938-ban az orvosi egyetemen cseh tanáraim voltak, ám egy év múlva csak szlovákok. 1941-től Bécsben folytattam tanulmányaimat és ott doktoráltam. Hazajöttem az édesanyámhoz, de nemsokára Magyarországra mentem, mert ott akartam dolgozni. Érdekes, hogy a bécsi diplomámat nem ismerték el, nosztrifikáltatnom kellett. 1946-ot írtunk akkor... Két év elteltével, 1948-ban ismét hazatértem, de a nyitrai munkahelyemen sem tetszett az osztrák diploma. Ezért 1951-ben idehaza is honosítatnom kellett. Már tíz éve dolgoztam Nyitrán, négy évig sebész főorvoshelyettesként, amikor érsekújvári orvosok látogattak meg, s meggyőztek, pályázzam meg a megüresedett sebész-főorvosi állást. így kerültem egy öreg kórház elhanyagolt osztályának élére. Az első hónapokban főorvosi teendőim közé tartozott a pince és a padlás takarítása, de irtottam egereket is.- A férjem két évig csak vacsorázni járt haza. Megnézte a gyerekeket, megkérdezte, mi újság, megcsókolt bennünket, elnézést kért és visszament a kórházba - jegyezte meg csendesen a doktor úr felesége, majd hozzátette, hogy a férjét - valakik - már 1959-ben megpróbálták kikezdeni.- Primitív próbálkozás volt, szóra sem érdemes — legyintett a sebész úr, de unszolásomra elmondta, hogy a kórházban három tetanusz megbetegedés fordult elő, és ezt az ő nyakába akarták varrni. Bezárták a kórházat, kihallgattak mindenkit, de bűnösségét nem tudták bebizonyítani.- Ezután szép, de kemény évek következtek. Az sem zavart, hogy fél évig, az egyik kollégámmal felváltva, hetenként ügyeltünk. Sokat tanultam, új sebészi technikákat honosítottam meg Újvárott, miközben a tudásomat igyekeztem átadni a fiataloknak. Az évek során 8-10 olyan sebész szakorvos nőtt fel mellettem, akik vezető állásba kerülhettek. Nem tagadom, voltak, akik gyors előrejutását nem tartottam indokoltnak, s nem engedélyeztem, hogy elvégezzék a szakvizsgát... Ekkor kezdődtek a bajok... Ha a beteg érdekéről volt szó, nem számított az orvosok ellenvéleménye, nagyon kemény tudtam lenni. A kollégák szigorú orvosnak tartottak, de lényegében elismeréssel nyugtázták döntéseimet. Ha nemcsak a munkámnak élek, 1975-ben talán megérezhettem volna, hogy ismét készül ellenem valami. Egy májusi napon (1976-ban) a műtőből kifelé jövet az egyik kolléga megsúgta, titkosok faggatják a betegeket, hogy mennyi hálapénzt adtak nekem. De én csak dolgoztam tovább. Egy nap telefonon hívtak a rendőrségre, hogy ki akarnak hallgatni. Azt feleltem, tudtommal ők akarnak tőlem szívességet, tehát jöjjenek utánam.- Nem érti, mit akartak, ugye? - nevette el magát Csillaghy doktor, és elismerte, hogy akkor ő sem értett semmit. Persze, azt tudta, hogy a járási pártbizottság új vezető titkára rendet akar teremteni a járásban, és sorra cseréli le a volt vezetőket. Hallotta, hogy az egészségügy is terítékre került, mivelhogy a kórházban anyagi visszaélések történtek.- Találni kellett egy balekot, aki eltereli a figyelmet a nagyobb disznóságokról, én meg kapóra jöttem. A bécsi és a pesti diplomám sok fejes szemében szálka volt már régen. Nem tagadtam magyarságomat sem, a lányom legálisan ugyan, de Nyugaton élt, és ráadásul nem voltam párttag... Csupa rossz pont. A járásban valakik elterjesztették, hogy a sebészfőorvos több ezer korona hálapénzt csalt ki betegeitől. A kórház vezetői nem álltak ki mellette, sőt az orvosok többsége sem. A kórház egyik vezetője pedig meggyőzte Csillaghy doktort, ha bevallja, hogy a páciensektől elfogadott valamit, elintézi a vezető titkárnál, hogy a feljelentést visszavonják. És a főorvos, mivel tudta, nincs takargatnivalója, nem is tagadta, hogy a műtétek után elfogadta a gyógyultaktól kapott figyelmességeket. Csakhogy később ugyanaz a személy, aki vallomástételre biztatta, a fejére olvasta, miért is vallott be bármit.- A rendőrök hiába kerestek ellene tanúkat, nem sokra mentek. Aztán egy „jóakaró" kolléga megsúgta nekik, szerezzék meg a műtéti protokollokat, ahonnan leolvasható a beteg neve és pontos címe. Több rendőr indult nemcsak az Újvári, hanem a Komáromi és a Nyitrai járásban élő betegek felkeresésére. Nyolcán vagy tízen elmondták, adtak nekem valamit, s így jött össze az az 1700 korona, ami elég volt arra, hogy vádat emeljenek ellenem. 1976. október 6-án tartották a nyilvános tárgyalást, ahol a tanúvallomásokat semmibe véve, az ügyész nemcsak hogy börtönbe akart záratni, hanem be akarta vonni orvosi diplomámat is.- Arról miért nem beszélsz, hogy még májusban infarktust kaptál? - szólalt meg csendesen a feleség.- Hát igen. Kissé megviselt a hadjárat. Mert, ugye, azt sejti, hogy az állásomból kirúgtak.- Mindez ugyan szomorú - közölte kissé vidámabban a férjébe mindvégig lelket öntő hű társa - de nekem azóta van férjem, amióta a kórházból kitették a szűrét. Mert addig sehová nem ment sem velem, sem a gyerekekkel. Pedig többször megígérte, biztosan eljön, például a lányunk iskolai fellépésére, de nem. A betegek fontosabbak voltak mindannyiunknál.- Elvégre orvos vagyok - szólt kedvesen nejéhez a doktor úr, majd folytatta.- Az igazságtalan ítéletet megfellebbeztem, s a Pozsonyi Kerületi Bíróság pénzbírságra ítélt csupán, mondván, nincs bizonyíték arra, hogy „a vádlott műtét előtt pénzt követelt betegeitől". A járás pártfunkcionáriusai nem tudtak belenyugodni vereségükbe, évekig szították ellenem a hangulatot. Cikkeket jelentettek meg, amelyekben elítéltették azt a szocialista orvost, aki a szocialista betegtől pénzt fogadott el. Az utolsó gyalázó cikk, igaz, nevem említése nélkül, 1980 novemberében jelent meg. Hadd ne mondjam, ki mindenki akarta vesztemet. Mert „De mortis bene sine nihil" (A halottakról vagy jót, vagy semmit), s a családtagok, az utódok nem tehetnek semmiről... Dr. Csillaghy Jenő, mihelyt felgyógyult szívbajából, munkára jelentkezett. A kórház vezetői nem tudták, mitévők legyenek, ezért a surányi rendelőintézetbe helyezték át - sebésznek. Gyógyított, ellátta a sérülteket, gyakorolta a hivatását, s úgy mondta, belenyugodott sorsába is.- Hiába játssza a hőst - jegyezte meg felesége - nagyon fájt neki a mellőzés. Hiányzott neki a műtő, a szike. Abban az időben ajánlottam, hagyjuk el az országot, menjünk Magyarországra. Mehettünk volna máshová is, nemcsak a lányunk, de a Kanadában élő rokonaink is hívtak.- Hagytam volna itt a betegeimet? - szólt közbe Csillaghy doktor. - Jó érzéssel tölt el, hogy akadtak kollégák, akik azokban a nehéz években sem fordultak el tőlem. Akik látogattak, beszámoltak a kórházban történtekről, és megpróbáltak vigasztalni. Mit mondjak még? Ma is dolgozom, igaz, már nem Surányban, hanem az újvári rendelőintézet sebészeti osztályán. A kezem nem remeg, a szervezetem bírja a strapát, s a szívem, hál’ Istennek, nem rendetlenkedik. Amíg kedvem és életerőm lesz, és persze, amíg hagynak, szívesen dolgozom. Dr. Csillaghy Jenő sebészt tizenöt évvel ezelőtt félreállították, becsületébe gázoltak. Meghurcolták nevét, mert nem hódolt be a hatalomnak, a hatalmaskodóknak. Erkölcsi rehabilitációja megtörtént. Negyven sorban, egy papírdarabon - tizenöt évnyi mellőzésért. Vasmarok szorítja a szívemet. De a doktor úr a fejét csóválja csupán, s jóságosán mosolyog rám. péferf &£)nya
