Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-28 / 9. szám
1960-BAN MÉG KÉT ROMÁN ÉS KÉT MAGYAR OSZTÁLYT NYITOTTAK A ZILAHI LÍCEUMBAN, TAVALY MÁR CSAK EGY MAGYART ÉS NYOLC ROMÁNT - BÁR IGAZ, HOGY A REFORMÁTUS TEMPLOM IMATERMÉBEN AZ 1991/92-ES TANÉVBEN KÉT MAGYAR TANÍTÁSI NYELVŰ GIMNÁZIUMI ELSŐ OSZTÁLYT INDÍTOTTAK. A Csengettyű kórussal Erdélyben A CSENGETTYŰ KÓRUS HANGVERSENYE A ZILAHI REFORMÁTUS TEMPLOMBAN L átnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk egymást, hogy hallhatók“ - írta egyik költötársának címezve a hetvenes években Csoóri Sándor, de hogy ez az óhaja teljesülhessen, arra elég sokáig kellett várnunk. Mert bármennyire is szajkózták a szocializmus évtizedei alatt az internacionalizmus eszményét, azt sohasem engedték, hogy például a kassai Fábry-napokra akárcsak egy erdélyi előadót is meghívhassunk, mint ahogy az is elképzelhetetlen volt, hogy mondjuk egy kárpátaljai színjátszócsoport is bemutatkozhasson a komáromi Jókai-napo- kon - és hát, persze, mi sem mehettünk hozzájuk. Most, hogy a kelet-európai országokban megtörtént a rendszerváltás, az is lehetővé vált, hogy a tavalyi szlovákiai kórusverseny győztese, a Kassai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium Csengety- tyü kórusa ott lehetett Romániában a II. Zilahi Nemzetiségi Fesztiválon. A rendezvény tavaly októberben volt, amikor a bukaresti parlamentben erős magyarellenes hisztériát keltettek. Ezt csupán azért említem, mert a kassai gyermekek szülei szívében bizony ott volt a félelem: vajon elengedjék-e gyermekeiket, nem lesz-e bántódásuk? Ha aggodalmakkal is, de útnak indultunk. A sátoraljaújhelyi határátkelőhelyen legnagyobb meglepetésünkre a szlovák vámtiszt ismerte a Csengettyűt. - Mi újság a másik kassai kórus, a Csermely háza táján? - kérdezte, ugyanis egykor ö is kórustag volt. Hasonló kellemes meglepetés ért a szatmárnémeti magyar-román határ magyar oldalán, ahol a vámosok csokoládéval kínálták meg a gyermekeinket. Nem Így a másik oldalon. A román vámtiszt tört magyarsággal, de erős nyomatékkai azt szegezte nekünk: - Fegyvert visznek? - És amikor látta, hogy kérdése hallatán szóhoz sem tudunk jutni, csattanta második kérdése: - Könyvek vannak?- Csak fotóalbum Kassáról, ajándékba - bökte ki az egyik tanár.- Az tehet - nyugtázta a vámtiszt, majd parancsba adta, hogy a gyerekek szánjanak ki az autóbuszból, vegyék magukhoz a csomagjaikat és külön-külön jöjjenek a vámházba. Mindez késő este, fél tíz tájékán történt. Amikor a mogorva tiszt látta, hogy a gyerekek mennyire elnyútten és megdöbbenten kecmeregnek ki a buszból, alighanem megesett a szive rajtuk, és ismét utasított: - Menjenek vissza! - majd megnézett néhány táskát, és jó utat kívánt. Éjfél előtt érkeztünk Zilahra. Semmit sem láttunk a városból, mert nemcsak a sötétség, a sűrű köd is akadályozott bennünket ebben. A lehangoló kép csak Zilah főterén, Wesselényi Miklós szobra mellett változott meg, ahol őszinte szeretettel üdvözöltek bennünket azok a családtagok, akik már kora délutántól várták érkezésünket. Náluk leltünk három napig otthonra és találtunk új barátokra. Másnap mintha kedvezni akart volna nekünk az időjárás. A Meszes hegység katlanjában verófényben tündökölve tárulkozott elénk az ősrégi Zilah. Persze, az új is, mert ahogy az nálunk is divatban volt, az ormótlan tömeglakások, a betondzsungel itt is jócskán megbillentette az építészeti egyensúlyt; és hát mást is! Zilah az 1968-as megyésí- tésig úgy-ahogy megőrizte ősi jellegét. Akkor még közel 20 ezer magyar és 5 ezer román lakosa volt. Ma a lakosok száma már meghaladja a 70 ezret, ám a magyaroké a hatvannyolcas szinten maradt. Elsőként természetesen az Alma Matert, Ady Endre híres gimnáziumát kerestük fel. Noha a patinás épület bejárata felett csak román nyelven díszelgett az Elméleti Líceum felirat, nem volt nehéz megtalálni, hiszen a kapu egyik oldalán Ady, másik oldalán román fordítója, Goga szobra minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy ez az a nagy múltú kollégium, amelynek ugyanazon padjaiban ült Ady Endre és Maníu Gyula, aki - Benes kortársaként - a Román Nemzeti Párt vezére és azúj, nagy Románia miniszterelnöke lett... Nem nézelődhettünk itt sokáig, mert a szakszervezetek kultúrházá- ba, a fesztivál megnyitójára kellett sietnünk, ahol Vígvári József alpre- fektus köszöntötte a résztvevőket, majd Vida Gyula, az RMDSZ parlamenti képviselője más egyéb mellett ezeket mondta:-Mi, szilágysági magyarok becsületesen, közösen akarunk élni a többségi román néppel. A többségi román nép ellen soha nem uszítottunk. Az RMDSZ mind a parlamentben, mind azon kivül, minden rágalom és támadás ellenére kitart elvi álláspontja mellett, azaz mi itt Romániában demokratikus intézmény- rendszerek kiépítése közepette képzeljük el jövőnket. Otthon akarunk lenni ebben az országban, de nem úgy, mint ahogy azt sokan szajkózzák, nem jövevényként! Minket ezer évnek a gyökerei kötnek ide, ezeket kitépni, elpusztítani nem lehet. Bízom abban, hogy Európának e sokat szenvedett részében is győzni fog a józan ész, az európai gondolkodásmód válik meghatározóvá, és az emberek nem gyűlölettel, hanem kölcsönös bizalommal fognak egymás szemébe nézni. Helyénvaló volt a képviselő beszédéből kiérződött jó szándék, aggodalom és bizakodás, bár Zilahon sem a rendszerváltás előtt, sem alatta, sem utána nem volt összetűzés a románok és a magyarok között, de az mégiscsak elgondolkoztató, hogy a zilahi fesztiválra egyetlen román együttes sem fogadta el a meghívást. Illetve egy elfogadta, de mégsem jött el. Ezen a szombaton 26 népművészeti csoport mintegy 600 szereplője lépett itt színpadra, Erdély legkülönbözőbb részeiről. A rendezvényt a román lakosság csendesen igno- rálta, a közönséget csupán magyarok alkották. Csak a főtéri presszóban hallottam néhány felhorkanást a szeszt kedvelő román legényektől. Egyikük ezt mondta, mintegy a zilahi anziksz elválaszthatatlan tartozékaként: - Csak ne igen szervezkedjenek itt a magyarok, mert megmutatjuk nekik, kik vagyunk! A vasárnapi hangverseny a református templomban viszont szép emlék marad. A 17 énekkar közel 900 tagja olyasmit produkált, amire csak a györekeiben erős közösség képes. Jó tudni, hogy Erdélyben a kórusművészet magas művészi szinten működik, és hogy ennyi kórus élteti. Ez kétségtelenül áz egyházak érdeme. A szűkös időkben is ők tartották életben ezeket a kórusokat, amelyeknek száma most tovább gyarapszik. Számunkra külön öröm volt, hogy a Homolya Éva vezette kassai Csengettyű a művészi teljesítményt illetően ebben a közegben a debreceni és a kolozsvári kórussal együtt méltó elismerést aratott. Maga a fesztivál, az ott szerzett élmények, a zsibói kastély, a kalotaszegi falvak, Kolozsvár és Mátyás király szülőházának megtekintése, Koós Károly sírjának felkeresése sok-sok maradandó emléket rakott a kassai diákok „tarisznyájába“. Befejezésképpen álljanak itt Gáspár Attila zeneszerző szavai, aki művelődésügyi tanácsosként a legtöbbet tette e fesztivál megszervezéséért:- Fesztiválunk célja nemzetiségi mivoltunk, kultúránk öntudatos vállalása, ápolása, ugyanakkor a tájainkon élő nemzetiségek közelítése, tisztelete, művészetüknek, hagyományaiknak megismerése, megszerettetése. Meggyőződéssel valljuk: akkor tudunk igazán elfogadni, megérteni egy népet, nemzetiséget, ha ismerjük nyelvét, hagyományait, ha elhisszük, hogy Isten a saját képmására jónak teremtette az embert. Szaszák György (A szerző felvételei) P alesztinák és izraeliek egy asztalnál, a NATO brüsszeli főhadiszállásán otthonosan csevegnek a kelet-európai miniszterek, a hidegháborúnak vége: ha valaki, magánykutató, két évvel ezelőtt barlangba vonult volna, s most újból kilépne a homályból a napvilágra, azt hihetné, hogy ugratják. De még meg se melengethetné lelkét, Jugoszláviára, majd a széthullott szovjet birodalom közép-ázsiai tájaira pillantva, vagy Európa keleti felére, ahol - még?, meddig?, egyelőre - békésen versenyre kelnek a mérsékelt, a fenyegető és az agresszív nacionalizmusok, máris rátörne a hideglelés. Nincs a világnak olyan sarka, ahol ne sajogna a baj: önkényuralmak, éhínség, ínség, környezetromlás. A szellem és szolgálóinak ügye is sok helyütt - szelíden szólva - kérdéses. Elegendő volt akár egy órácskát is ott ülnöm a nemrég Bécsben megtartott 56. PEN Világkongresszus küldöttgyűlésén, ahhoz, hogy rádöbbenjek és felháborodva vegyem tudomásul, pályatársainkat sok helyütt kivégzik, börtönbe vetik, száműzik, meghurcolják, tiltás alá helyezik, cenzúrázzák. A Nemzetközi PEN Bebörtönzött írók nevű bizottságának jelentése hát- borzongató olvasmány. Egy kollégánkat csak úgy iepuffantották az utcán (Peru). Egy másik húsz éve sínylődik börtönben (Vietnam). 1991 szeptemberében össze* Az írás a Kolozsvárott megjelenó Helikon szépirodalmi hetilap 1991. december 6-i számában jelent meg. sített adatok szerint a most múló esztendőben 36 pályatársunkat megölték, 4 a börtönben halt meg, 43 eltűnt, 182-t hosszú lejáratú börtönre ítéltek; 62 újabb letartóztatás történt, 31 írót elítéltek, 107- et rövidebb időre letartóztattak, 16 kényszerlakhelyen él, 8 bújkál, 6-ot túszként elraboltak, 35 ellen indult bűnvádi eljárás, 7-et száműztek, 53 ellen fegyveres támadást intéztek, 18-at halálos fenyeSZÁSZ JÁNOS heves támadás indult Dubrovnik ellen. A mi táviratunk Milosevichez gyorsan elkészült, tüstént fel is adták, délben már az osztrák rádió röpítette világgá a Nemzetközi Pen tiltakozásáról szóló hirt. Dubrovnik ostroma persze folytatódott. A PEN követelte az iráni kormányzatnál Salman Rushdie halálos ítéletének visszavonását, ellenkező esetben iránel- lenes kulturális világbojkottra szólítja fel a kormányzatokat; tiltakozott a pekinginél a tibeti kulturális genocidium ellen és Toll (PEN) és papír* getés ért. Középkori idők járásához méltó lajstrom... A PEN nem irodalmi társaság, hanem irodalompolitikai szervezet. Bár alapitója, Galsworthy óvta, elsáncolta a politikától, a PEN, minthogy eleget akar tenni az alapszabályaiba foglalt elveknek, többek között az írói szabadság és méltóság védelmének, jóllehet tartózkodik minden pártpolitikától, ám nem az írót, a tágabb értelemben a szellemet érintő közügyektől, a nagy politikától. Épp a szlovének által fogalmazott és Belgrádba küldendő táviratot stilizáltuk, hogy szüntessék be Dubrovnik ostromát (ahol két írótársunk is meghalt), amidőn megérkezett Zágrábból a horvát művelődésügyi miniszter sürgönye, miszerint aznap reggel újabb bizottságot alakított, mely tanulmányozza a kisebbségekről és a harmadik világról szóló televíziós adások rágalmazó és megalázó jellegét, abból a célból, hogy intézkedéseket javasoljon a világ minden illetékes kormányzati szervének. A modern sorsból fakadó szenvedély mintha az irói kíváncsiságnál is magasabbra hágna. A Nobel-díjas Joszif Brodszkij (vagy Brodski?), amikor megnézte névjelvényemet, nem azt kérdezte, milyen nyelven vagy mit Írok, hanem: „Maguk miért nem lépnek szövetségre Lengyelországgal, Csehszlovákiával és Magyarországgal? Vigyázzanak, ellenkező esetben rövidesen meghódítják magukat a németek.“ A PEN vállalja a pragmát kényszerből ivetö lelkiismeret szószólójának szelt. A lengyel Artúr Miedzyrecki a merőnek válaszolva mondta, hogy eny- tudunk tenni, hát azt se végezzük el, módunkban áll?! A próféta főnév ntése nem csak a jövendőre vonatko- hanem az igazság kimondójára is. , . vi'ihallni IttÁm vannak az irói létnek oly aprónak tűnő vonatkozásai, amelyek mintha elkerülnék a PEN figyelmét. Az Írónak nem csak méltósága, de mestersége is van, s ha azt nem gyakorolhatja zavartalanul, ugyancsak méltóságán esik folt. Akad nem egy ország, ahol az írónak nem telik betevő falatra, ahol nincs papir, amire írjon, vagy amelyre kinyomtassák műveit. Ahol a kiadók pénztelenül tengődnek s a műszakilag elmaradt nyomdákban áramhiány miatt állnak a szedögépek. Sok helyütt továbbra is csak a világ fejlett, gazdag országainak irodalmát jegyzik, s az irodalmi szegénykonyhákon étkezők közül csak a forgandó szerencse emel át egy-egy toliforgatót a napos oldalra. A PEN nem segélyegylet, de keblében talán mégis elkelne egy bizottság, mely az írók társadalmi-gazdasági helyzetével, az irodalom anyagi feltételeivel foglalkozik. Avagy attól fél a költők, esszéisták és regényirók nemzetközi szervezete, hogy ez ügyben hozott határozatainak és javaslatainak ugyanannyi hatása lesz, mint a Belgrádba küldött táviratnak? ♦ * •* 1992. II
