Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-02-28 / 9. szám

ISKOLA A MÉLYBEN (Folytatás az 1. oldalról) alapiskoláját meglátogató Ján Pisút oktatási miniszternek sem igen éne­kelték a legszebb jelzőkkel ékeskedő nótát a rimaszombati tanítók. NEGYVENEGY OSZTÁLY - HÁROM ÉPÜLETBEN A város magyar alapiskolájának legégetőbb gondja a szétszórtság, a zsúfoltság, a méltatlan körülmé­nyek közt végzett oktatás, mondja az új igazgató, Csúsz László, akivel az iskola központi épületében, az egykori református polgári leányis­kola ódon falai között beszélgetünk. „...SZÉTSZÓRTSÁG, ZSÚFOLTSÁG, MÉLT A TLAN KÖRÜLMÉNYEK... “ A rögtönzött kerekasztal-beszélge- tésen még hárman vannak jelen: Csomós Barnáné igazgatóhelyettes, Bán Zoltán mérnök, a városi tanács és az iskolaszék képviseletében, va­lamint B. Kovács István múzeum­igazgató, városi tanácstag, az iskola­szék tagja. Valamennyien ugyanar­ról beszélnek: a gondokról, az áldat­lan helyzetről, amelyre megoldást kellene találni, méghozzá sürgősen. Kilencszázhuszonnégy gyerek ta­nul az alapiskolában. A negyvenegy osztály három helyen, a város külön­böző pontjain található. A központi épületben, amelyet még 1907-ben avattak fel, s amely eredetileg 16 osztályt lenne képes befogadni, hu­szonhárom osztály található, ezen kívül kilenc kiegészítő osztály, a gyengébb képességű gyerekek szá­mára. A többi osztály az egykori pártház egyik szárnyában és a Jáno- sík utcai „orosz klubban“ kapott helyet. Van ezeken kívül még három épületük, pontosabban családi há­zuk, az utca túloldalán, ezek egyiké­ben takaros könyvtárat rendeztek be, itt tartják az irodalomórákat is. S hogy ne legyen olyan egyszerű az életük, az egykori pártszékházat a város az egészségügynek adta, lé­vén az is halmozottan hátrányos helyzetben. Már megkapták a fel­mondást, mondják, főhet a fejük, mihez kezdenek szeptembertől. Valóságos gordiuszi csomó rajzo­lódik ki előttük, s egy idő után, a lehetséges elképzelések, alternatí­vák, szükségmegoldások és áthidaló lépések tömkelegét hallgatva, már csak a fejét kapkodja a kívülálló. Mi lenne, ha... Ha a volt orosz kaszár­nyát kapnák meg, ám addig is, még legalább egy évig ki kellene húzni a pártházban... Ha a Daxner utcai iskola átköltözik az új épületbe, ott indíthatnának egy külön tagoza­tot ... Ha a kaszárnyában rendezné­nek be egy teljes szervezettségű alsó tagozatot... Ha a Jánosík utcai épü­letben külön szervezettségű kisegítő iskolát... Ha a kisegítő iskola átven­né a négy-öt tucatnyi gyengébb ké­pességű gyereket... Ha ott lenne elég képesített tanító... Ha visszaál­lítanák a nyolcosztályos protestáns gimnáziumot... Ha a Nyugati lakó­telepen épülő szlovák iskolában akadna hely nyolc magyar osztály­nak is... Ha. Esetleg. Talán. Teljes terjedelmében bontakozik ki előt­tünk a negyvenéves koncepciótlan, átgondolatlan várostervezés minden bűne és nyomorúsága, amely nem volt képes távlatokban gondolkodni, csak mindig szükségmegoldásokban. Ráadásul a szlovák iskolák sincsenek sokkal rózsásabb helyzetben, de ne­kik legalább teljes szervezettségű ki­segítő iskolájuk van. • HA A KISEGÍTŐ NEM SEGÍT Az iskolai beíratás a magyar isko­lába két-három éve emelkedő ten­denciát mutat, az utóbbi években az elsősök száma meghaladja a százat. Az idei beíratásra 103 gyereket hoz­tak el a szülők, sokan közülük, okul­va a rossz tapasztalatokból, második gyermeküket már anyanyelvi iskolá­ba vezették. Ez a szám még nem végleges, legalább tíz-tizenöt, de le­het, hogy húsznál is több cigánygye­rekkel kell még számolniuk, akiket szeptemberben, esetleg akár de­cemberben hoznak ide a szüleik. Furcsa ellentét, hogy a négyosztá­lyos kisegítő iskolában negyvenkét gyerek tanul, sokkal jobb körülmé­nyek között, míg itt, az alapiskolá­ban ennél több hátrányos helyzetű gyerek rontja a többiek színvonalát. Sőt, ezek a tanulók gyakran a kisegí- tősök szintjét sem érik el! A helyze­ten mit sem változtat, hogy a tanügyi igazgatóság tanfolyamot indít azok­nak a gyerekeknek a beiskolázására, akik nem látogatták az óvodát. Rej­tély, hogy a kisegítő iskola igazgató­ja eddig miért nem gondolkodott el azon, hogy szorgalmazza a teljes szervezettség elérését. Talán így ké­nyelmesebb az ő élete is? Egy-két év múlva nyugdíjba megy, a kisegítő képesített igazgató nélkül marad. Mi több, az egész járásban mindössze két, kisegítő iskolára képesített pe­dagógus van. Ugyan ki menne át oda tanítani, rosszabb helyzetbe, alacso­nyabb bérért? Bizony, olykor a pedagógusok magatartása is kívánnivalót hagy maga után. A KORMÁNY JÓ, A NÉPET KELL LEVÁLTANI, írta volt Bertolt Brecht a diktátorok­ra utalva. Csöppet sem szívderítő azonban, hogy a párhuzam fennáll a rimaszombati iskola esetében: vég­re jó vezetése van az iskolának, a pedagógustársadalom szakmai-er­kölcsi színvonala azonban elég hete­rogén. A negyvenéves „hiánygaz­„MÉG A NAGYANYÁM AVATTA FEL..." ÓKÉT SAJNÁLJUK JOBBAN VAGYA TANÍTÓT? dálkodás“ itt is érezteti hatását. A szelekciót, a gyöngébb tanerők kiválasztódását lehetetlenné tette a monopolhelyzet: azt a keveset, ami volt, mindenáron meg kellett tartani. Pedig, mint mondják az isko­laszék képviselői, lehetetlen úgy igazgatni egy intézményt, hogy az ember kiszolgáltatott helyzetben le­gyen. Talán, ha az iskola ketté vál­hatna, s kialakulna egy egészséges versenyhelyzet. Talán, ha újra bein­díthatnák a nyolcosztályos klasszi­kus gimnáziumot. Ismét a ha, a talán, amelyhez kevés az iskolaszék. Csak egy tény, amely azonban sokat elá­rul: az alapiskola pedagógusai az első félévben összesen 1076 órát hiányoztak! Betegség? Vagy valami más? GYEREKEK AZ ALAGSORBAN tot, ha nem szólnak rájuk. Ezek a „kiegyenlítős“ gyerekek, akiknek nem itt lenne a helyük. Legtöbbjük a következő órára elfelejti az aznapi tananyagot, vagy egyszerűen tansze­rek nélkül jár iskolába. A környezet magáért beszél: a sarokban ütött- kopott szekrény, a hely oly kevés, hogy az első pádtól karnyújtásnyira van a tábla. Az embernek önkéntelenül Bet­telheim párhuzama jut eszébe az iskola és a társadalom kapcsolatáról, arról, hogy a gyerekek, belépve az iskolába, a társadalom kicsinyített másával találják szembe magukat. Hirtelenében nehéz eldönteni, őket sajnáljuk-e jobban, vagy azt a taní­tót, aki itt oktat évek, évtizedek óta? MI A MEGOLDÁS? A Gemer-Malohont című, Rima­szombatban megjelenő lap a húszas években méltatlankodó cikket írt ar­ról, hogyan lehetséges a huszadik században szuterénben tanulniuk a gyerekeknek. 1992-ben, az ezred­forduló előtt, a kép viszaköszön: a gyerekek ott gubbasztanak ma is az utca szintje alatt, az iskola alagso­rában. Itt található a liliputi ebédlő is, ahol ötszáz iskolás étkezik napon­ta, s az alig szobányi konyha, amely­ben leírhatatlan körülmények közt dolgoznak a szakácsnők. Mindenütt doh- és penészszag, a falakon vizes foltok, salétromos térképek terpesz­kednek. Az osztályokban mintha a korai kapitalizmus dickensi láto­mása elevenednék meg: félhomály, bűz, bambán ránk csodálkozó gyere­kek - egyikük zsemlét rágcsál az óra alatt, másutt a fél osztály nagykabát­ban ül a kopott padokban. Kérdem: nem fűtenek talán? Ugyan, egysze­rűen eszükbe sem jut levenni a kabá­Félő, az áldatlan helyzeten senki nem tud segíteni egyhamar, ismét marad az örökös szükségmegoldás. Az iskola vezetése levéllel fordult az oktatási minisztériumhoz, segítene a megoldásban. A minisztérium vá­lasza: forduljanak az önkormányzat­hoz, az ügy az ő hatáskörükbe tarto­zik. Egyébként is, írják a levélben, a járási tanügyi igazgatóság nem fe­jezte ki ilyen irányú igényét a minisztériumnak. Ki segít a rimaszombati gyereke­ken, ki vágja át a gordiuszi csomót, nem tudom. Képes lesz-e önerőből talpra állni a város, temérdek gond- jával-bajával? Igazi polgári közös­séggé tud-e válni? Mindenesetre a Gemer-Malohont hetven éve felve­tett kérdése ma is időszerű Rima­szombatban, ahol az új generáció ma is méltatlan körülmények közt cse­peredik. Egyelőre ez van: pótosztá­lyok, pótkaszárnya, pótszellem. Kövesdi Károly INDULÁS A NULLA PONTRÓL N emcsak az embereknek, hanem egyes falvakban is hányatott életsors jutott. Ez jellemző a Párkány szomszédságában fekvő Nánára is. 1960-ban Párkány egyszerű városrésze lett. A kényszerházasság harminc évig tartott. A „válóperben" egy törékeny asz- szony, Dánielné Matus Erzsébet kardos­kodott a leghevesebben, aki napközben Érsekújvárod tartózkodik, a Csemadok járási tisztségviselője, szabad idejét azonban kizárólag Nánának szenteli.- Itt születtem, nagy lokálpatrióta va­gyok - mondja. E néhány szó éles fényt vet magatar­tására. A nyolcvanas évek első felében városi képviselőként a gyökeréig megis­merhette az együttlét hátrányát, okait an­nak, hogy Nána miért elhanyagolt város­rész. Tervek, ígéretek mindig is voltak, de csak a minimálisát teljesítették. Az utakat portalanltották, de a csatornázásra már nem futotta. A vizet bevezették, de a leg­régibb talurészt kihagyták, és így tovább. Csak a tetszetős óvodával dicsekedhet­nek, amit azonban állami hozzájárulással maguk a nánaiak építették fel, akárcsak a művelődési háznak szánt nagy épületet. Csakhogy nem volt színpadi felszerelé­sük, sem világítástechnikájuk. A legször­nyűbb pedig az volt, hogy az illetékesek megfeledkeztek a fűtés bevezetéséről is.- Sokáig harcoltam, hogy megkapjuk á fűtést - teszi hozzá a „válóokok“ felso­rolásához Dánielné. - Bosszantott, hogy a 80-100 ezer korona többször szerepelt ■a tervben, de valahol mindig elúszott. Követelőztem, de még 1989-ben sem teljesítették kérésünket. Nem is tűrtek meg maguk között, a választási időszak lejárta után megköszönték a „segítsége­met. ..“ De a forradalmi változások idején néhányan összefogtunk. Nyolcvankilenc decemberében összehívtuk a Polgári Fó­DRUBITS LÁSZLÓ: „MÉG TÖBBET ÉS GYORSABBAN TEHETNÉNK, HA NEM LENNE OLY NAGY A BÜROKRÁCIA" rum gyűlését, kihívtuk a városi vezetőket, felsoroltuk, ml mindent nem kaptunk meg. Megsértődtek, nem fogadták el a bírála­tot. Kilencven januárjában mondtam ki először: Semmi reményünk nincs, pró­báljuk meg magunk! Petíclós bizottsá­got alakítottunk és végigjártuk a falut. A lakosok túlnyomó része helyeselte a különválás gondolatát. Persze, akadtak kétkedők is, akik attól féltek, ha önállósu­lunk, megszűnik a városi közlekedés, a 2- es buszt nem járatják többé Nánára. A fordulat utáni első hónapokban Ná- nán nem volt irányítás. A Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom beindítása után azonban, 1990 áprilisában, a község zö­mében magyar ajkú lakosainak örömére- mint a krónikában olvastam -, Dániel Erzsébet kezdeményezésére megalakult az Együttélés Politikai Mozgalom, amely­nek elnökévé Németh Máriát választották, aki a párkányi papírgyár tisztviselőnője, a Csemadok lelkes tagja, és a helyi cso­port titkárnője. A faluban a 216 tagot számláló Csemadok a legnagyobb szer­vezet. Politikai pártként, mint sok más községben, az Együttélést választották. Két-három zajos gyűlést követően bead­ták a „válókeresetet“, hogy az 1990 őszére tervezett helyhatósági választá­sokhoz megválaszthassák saját önkor­mányzatukat.- Párkány városvezetői nem vettek komolyan bennünket - állítja Dánielné.- Azzal érveltek, ha különválunk, óri­ási hátrányunk lesz, nem lesz gázunk! Száz szónak is egy a vége: nem tágítottak. Az őszi helyhatósági választá­sokon csak ketten indultak, a kommunista párt és az Együttélés. A magyar politikai mozgalom fölényes győzelmet aratott. A városi 2-es busz továbbra is kijár a falu­ba, s már azok is örülnek, akik kétel­kedtek.- Egy év telt el azóta - mondja Dániel­né. - Nem csalódtam. Van egy tenni akaró polgármesterünk. Négy év alatt biztosan látható eredménye lesz a mun­kánknak. A tenni akaró polgármester a negy­venhét éves Drubits László Ö is Nánán született. Jól ismeri a helyi viszonyokat, a lakosságot, a katasztert, amit az Együtt­élésben az előnyére írtak.- A nulla pontról indultunk, nehéz volt a kezdet - mondja a polgármester. - Könnyebb lett volna, ha harmincévi együttélés után valamit kaptunk volna Párkánytól. De csak a gondokkal ajándé­koztak meg bennünket. A Hviezdoslav utcát nem hozták rendbe. A csatornázás és a víz végleges bevezetése ránk ma­radt, a tervdokumentációkra 386 ezret költöttünk. De a megvalósítás már aka­dályba ütközik. A Hviezdoslav utca 157 telektulajdonosa az utca tulajdonosa is: telkük az utca közepéig húzódik. A Jókai utcában is harminchét telektulajdonosnak kell lemondania telkének utcai részéről. Amit a városi hatóság hosszú évek során nem intézett el, nekünk kell kijárnunk, hogy a telek utcai részét köztulajdonnak minősítsék, mert csak így kaphatjuk meg az építkezési engedélyt. A polgármester elmondja azt is, hogy az önállósulással megnyithatták a két tan­erős négyosztályos iskolát. A kisnyugdíja­soknak tavaly 96 ezer koronát osztottak szét, a templom tetőszerkezetének meg­javítására 30 ezret adományoztak. A vizet még 64 családi házba kell bevezetniük, ami 750 ezer koronájukba kerül, a Hviez­doslav utca csatornázása 250 ezerbe. Malmot is akarnak építeni sütődével, eb­be „beszáll" a falu is. Végre megoldják a művelődési ház fűtését, és megrendelik a gáz bevezetéséhez szükséges tervraj­zokat is. Lesz erre pénzük?- A város évente 300-400 ezret költött a „nánai" városrészre“. A falu bevétele ennek ötszöröse - feleli a polgármester.- Ez az összeg most nálunk marad. Ha saját költségvetésünkből évente csupán fél utcát hozunk rendbe (állami támogatás nélkül is, ami jelenleg nincs), öt év múlva akkor is a végére érünk. Életemben elő­ször tavaly készítettem községi költség- vetést. Hetedik érzékemmel eltaláltam a bevétel-kiadás mérlegét. Hétszázezer koronánk megmaradt, amit az idén fel­használunk. A helyi illetékekből és a jövő­beli adókból újra szép összeg gyarapítja majd a számlánkat. Az idei fő gondunk a csatornázás és a víz bevezetése. Ha marad pénzünk, ismét megsegítjük a rá­szoruló nyugdíjasokat. Remélhetőleg lesz esketötermünk és postahivatalunk is. Ta­valy a művelődési házat úgy kihasználtuk, mint soha azelőtt. Az újjáalakult nőszer­vezet hetente varrótanfolyamot rendez, péntek esténként a fiatalok táncolni tanul­nak, szombatonként bált rendezünk, és kiállításunk is volt, Megtartó örökség cím­mel. Dánielné szervezte meg...-Nána korán elpolgárosodott. Gon­doltam, megkeresem a falu arculatát, múltját, kiállítjuk őseink használati eszkö­zeit - fűzi hozzá szerényen Dánielné.- Több mint háromszáz tárgy gyűlt össze. Amint találunk alkalmas házacskát, állan­dó néprajzi kiállítást nyitunk. A polgármester jelzi, hogy ez nehéz lesz: - Nána különválása előtt 37 üres lakás volt a faluban, mára alig van belő­lük, az elszakadt nánaiak sorra visszaköl­töznek. S már nemcsak kisvállalkozóink vannak. Matus Imre nem kis befektetés­sel új pékséget nyitott. A Matuska fivérek nem is műhelyt, hanem asztalosüzemet létesítettek, főleg kivitelre épületajtókat és ablakokat készítenek. Már tizennégy em­bert alkalmaznak. De még ennél is többet 1992. II. 2

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents