Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-21 / 8. szám
Gondolatok egy emlékülés kapcsán Váratlan eseménynek számított, hogy a budapesti Politikatörténeti Intézet a Népszava 1941-es karácsonyi antifasiszta számára emlékezve, az ötvenedik évforduló alkalmából a mai tanulságok levonásába a kisebbségi magyar szellemi élet képviselőit is igyekezett bevonni. Sajnos, a környező országokból csak Balogh Edgár tett eleget a meghívásnak. Üzenetnek szánt, az emlékülésen felolvasott levélben méltatta az esemény történelmi jelentőségét. Személyében persze az egyik korabeli résztvevő szólt a mához. Nem kétséges, hogy a többiek távolmaradásában kifejezetten gyakorlati természetű okok is közrejátszottak. Alighanem az év végi teendők torlódása akadályozta meg őket abban, hogy az ülésen végül is megjelenjenek. Persze, kár lenne elhallgatni, hogy a baloldali értékek körüli, válsággal terhes bizonytalanság sem kedvezett a kisebbségi közegből elvárt érdeklődés jelentkezésének. Mindazonáltal már maga a magyarázatkeresés önkéntelenül is mélyebb, kérdésfeltevésre ösztönző összefüggéseket sejtet. Vajon nem arról van-e szó, hogy kisebbségünk múltszemléletében a szóban forgó esemény eleve nem játszik különösebb szerepet? S ha ez így van - amit talán nem is lenne nehéz bizonyítani -, akkor a kisebbségi távolmaradással kapcsolatos előbbi feltételezéseknek úgymond nem is lenne különösebb értelmük, hisz nem jelentenek többet, mint egy meglevő értékrend természetes lélektani kivetülését. Nos, az ilyetén okfejtés végül is nem lenne több a puszta látleletnél. Márpedig itt valójában a kisebbségi és a nemzeti tudat közötti eltolódás mutatkozik, mégpedig a második világháború időszakából fakadó sorskérdések iránti közösségi viszonyulásban. S ez már önmagában nyugtalanságot keltő, elgondolkodásra késztető fejlemény. Felmerül a gyanú: az értékelés eltérő rezgéshullámai vajon nem az anyanemzet és a kisebbség közötti kapcsolatok torzulásainak tudhatok be? Roppant, szinte feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokkal terhelték ugyanis a második világháború utáni évtizedek politikai korlátái a kisebbségi lét és az egyetemes magyar együvétartozás összhangba hozását. A csehszlovákiai magyarság helyzetének alakulására rányomta bélyegét a Horthy-Magyarország háborús szerepének megítélése és a kollektív felelösségre- vonás szörnyűsége. Az ítélkezés szemléleti alapja pedig a magyar kisebbség háború utáni üldöztetése után is lényegében megmaradt. A háborús időszakról szóló történeti munkákban a Magyarországgal szembeni mérce továbbra is az volt, hogy az antifasiszta ellenállás nem volt képes kikényszeríteni a Hitlerrel való fegyveres szembefordulást. Ha elhalványodó körvonalakkal is, de a „vesztes ország, bűnös nép'' mítosza továbbra is tartotta magát. Ugyanakkor az a vád, hogy a csehszlovákiai magyarság a köztársaság ellen árulást követett el, a szélesebb cseh és szlovák közgondolkodásban is gyökeret eresztett. Kettős szorításba, szabályszerű harapófogóba került a szlovákiai magyar kisebbségnek bárminemű arra irányuló igyekezete, hogy a haladás, az antifasizmus vonalán megragadhassa a Horthy-Magyarország részeként megélt háborús időszakba visszanyúló szellemi szálakat. Ez irányú kapaszkodót csupán Schönherz Zoltán mártírhalála és a szlovák nemzeti felkelésben részt vett magyar partizánok fegyverténye jelentett, de persze megfosztva azokat a felvidéki magyarság sorsproblémáihoz kötődő összefüggésektől, egy absztrakt internacionalizmus jegyében. Szóba sem kerülhetett, hogy a visszacsatolt területek antifasiszta szellemű értelmiségére vonzerőt gyakorolhatott az akkori államkeret - ugyan illúziónak bizonyult - demokratikus átalakításának perspektívája. A szlovákiai magyarságnak utólagosan tulajdonítható antifasiszta érdemként legfeljebb olyan cselekedet minősült, amely kifejezetten a Csehszlovák Köztársaság felújítására irányult Éppen ezért számít a múlt tehertételeitől megszabadulni akaró igyekezetnek az a törekvés, hogy a háború alatti magyarországi antifasiszta szellemiség egyetemes magyar- a magyar kisebbségeket is megillető- örökséggé váljék. A Népszava 1941-es decemberi száma a munkásmozgalmi baloldal, valamint a nemzeti függetlenség és a demokrácia iránt elkötelezett polgárság együttműködése a mai Magyarországon- Pozsgay Imre szerint - egy nemzeti konszenzus „újragondolásához'' szolgáltat ösztönzést. A szlovákiai magyar kisebbség számára viszont talán a tágabb középeurópai összefüggések teremthetnek az ötven évvel ezelőtti színrelépéssel áramkört. S lehet, hogy nem is magának a tettnek vélt vagy valós nagyságával. Egyébként az egyik előadó, Borsányi György történész felvetette referátumában a verbalitás szintjén maradt tiltakozással kapcsolatban, hogy „az adott keretek között nagyjából ez volt a maximum, amit Magyarországon tenni lehetett“. S hogy miért? Nem gyávaságból és tehetetlenségből. Többek között azért, hogy a környező országokhoz képest az idő tájt a magyarországi viszonyok a korlátozott parlameti rendszerrel s a térség egyedüli legális szociáldemokrata pártjával - illúziókat is tápláltak. A szélső jobboldal Magyar- országon, mint ismeretes, csak 1944-ben került hatalomra. A hátország viszonylagos békében élt. Sokak számára úgy tűnt, hogy a háború így is átvészelhető. A közép-európai térség országainak és népeinek szerepét azonban a háborús végkifejlet alapján Ítélték meg. A háború teljes képe, e térség egész területére kiterjedve viszont összetettebb és ellentmondásosabb volt. Hozzátartoztak például a Tiso-féle Szlovákia később elhalványult, majd szinte elfelejtett bűnei is. Nekünk, magyaroknak, az illúziókkal, másoknak viszont alighanem a ma fölöttébb kellemetlen csúsztatásokkal s a győztes szerepében elkövetett háború utáni fennhéjázással kell elkerülhetetlenül szembenézniük. A Népszava 1941-es karácsonyi száma szlovákiai látószögből ma végül is az európai értékrend senkit sem kímélő kényszerűségére figyelmeztet. Kiss József *g^ERDÉLYI ÜZENET TÖRTÉNELMI ISMÉTLÉSBEN ötven évvel ama karácsonyi Népszava-ankét után, melyben először körvonalazódott egy antifasiszta nemzeti összefogás, úgy érzem, még mindig időszerű erdélyi bekapcsolódásunk egykori hangsúlyának kiemelése. Ha már életben maradtam a megszólalók közül, ne maradjon megismétlés nélkül az a kisebbségi körülmények közt kialakult önvédelmi szolidaritás és néptestvéri humánum, amellyel akkoriban Jordáky Lajos az erdélyi történelem közös magyar-román tanulságaira hivatkozott, jómagam pedig Bem ugyancsak erdélyi testvérszózatával egészítettem ki a Népszava körképét. A haladó magyar népi erők összefogására ma is szükség van bármely szélsőséggel szemben, de ez ma sem épülhet beltenyészetre egyetemes emberi s konkrétan dunavölgyi nyitás és karolás nélkül. Bizonyára ma sem hiányozhat a megemlékezésből az erdélyi szó. Megpróbálom visszavarázsolni magunkat 1941-be. Tart még a Bécsben trójai falóként ajándékba kapott Észak-Erdély mámora, de Re- ményik Sándor már írogatja akkoriban közölhetet- len Korszerűtlen Verseit, éledezik az Erdélyi Helikon humanista írógárdájának fenntartása a fajvédő jelszavakkal szemben, s a Vásárhelyi Találkozó hagyományait őrző demokraták antifasiszta támaszt keresnek egy békés szomszédságra alapozó hazafiságban... A Budapestre látogató erdélyiek jó ideig nem találnak ott kellő fogódzót. Végletektől ugyanis a romániai tapasztalatok közt az erdélyi magyar értelmiség szükségképpen távolmaradt, kikapcsolódva bármely türelmetlenségből vagy uralmi játékból. Napi életharcában nem vállalhatott olyan nacionalizmust, amely vasgárdista alakjában létét fenyegette, de nem osztozhatott olyan akár világpolgárt közönyben, akár balos türelmetlenségben sem, ami elvonta volna a magyar nyelvért, művelődésért, nemzeti azonosságért vívott küzdelmétől. Ismeretlen volt erdélyiek számára a meddő népi-urbánus vita is. Budapestre látogatva érthetetlen ellentmondásokba ütköztünk, a nacionalista elvadulásnak nem volt határozott ellensúlya, nem alakult még ki közös arcvonal a világháborúba sodort magyarságot tragédiával fenyegető nagynémet hatalmi törekvéssel szemben. A közös veszély árnyékában egymással marakodtak egy történelmi ellenállás lehetséges felei. Ebben a visszás helyzetben segítette elő a tisztázódást mindaz, amit a maga sajátos útján szerzett mondandójával az erdélyi rész az anyanemzet egészének nyújthatott. Csak a szabatos történelemkutatás derítheti fel mindazon személyi kapcsolatok, viták, tárgyalások és egyeztetések szövevényét, amelyből végül is a Népszava gyújtópontjában villant fel a reális hazafiság fénye. Itt találhattak egymásra különféle csoportosulásokhoz, oldalakhoz, irányzatokhoz tartozó értelmiségiek, túlemelkedve jobb- és baloldalíságon, osztályérdekeken, múltbeli kizárólagosságokon a közös katasztrófa szakadéka előtt. Szakasits Árpádtól Szekfű Gyuláig, Bajcsy-Zsilinszky Endrétől Darvas Józsefig most forrhatott egybe példamutatón mindaz a nemzeti erő, amely nyitottságában élő nemzetköziséget is jelenthetett a közös dunai balsorssai szemben. A történelmi tárgyilagosság kedvéért érdemes az egykorú erdélyi előzmények pontosabb megvilágítása. Szentimrei Jenő költő-katonatiszt kezdeményezésére már 1941 elején felújította Sándor József, az EMKE agg vezére, a régi Március 15-i Állandó Bizottságot, s ennek első nyilvános rendezvényén került sor az első háborúellenes tüntetésre. Következőleg indult meg Erdélyben az 1848-as forradalom és szabadságharc ereklyéinek és emlékeinek jelképes gyűjtése, s erre figyeltek fel Budapesten is, példát találva a nemzeti önállóság és függetlenség gondolatának a nép- szabadság és szociális haladás eszméitől elválaszthatatlan népszolgálatára. A Népszava karácsonyi ankétja már ezt kiáltotta meg, s hamarosan ki is bővült a felvonuló gárda. Elkezdődött a 48-as kultusz most már Magyar- ország szívében is. Első lépésként a 48-as Emlékbizottság tömörítette a magyar szellemi élet legjobbjait, akik különböző társadalmi, osztály- és politikai nézeteken túlemelkedve el tudtak jutni a világháborús kalandorsághoz fűződő hiedelmeken és felkészültek az igazi honvédelemre. Ez lett a magja egy átfogó nemzeti szervezkedésnek, amely Történelmi Emlékbizottság névvel irta be magát további sorsalakításunkba. Ekkor már Erdélyből - az előzmények után érthetően - többek közt Szentimrei Jenő és Sándor József is ott szerepelt a magyar társadalomhoz intézett felhívás 41 aláírója között, Dessewffy Gyula és Erdei Ferenc. Kodály Zoltán és Illyés Gyula, Kovács Imre és Szentgyörgyi Albert, Veres Péter és Vesselényi Miklós meg a többiek sorában. Ebből folytatódott a német megszállás ellen küzdő Magyar Front éppen úgy, mint Erdélyben a vérbosz- szús gárdistákkal szembeszálló Magyar Népi Szövetség. Érdemes felvillantanunk ebben a történelmi menetben az 1943-as Szárszói Értekezlet emlékét is, ahol a magyar ellenállás szellemi képviselői Németh Lászlótól Nagy Istvánig, Kodolányi Jánostól Asztalos Istvánig, Püski Sándortól Bözödi Györgyig, tehát újra magyarországi és erdélyi egymásra találásban keresték a népi-nemzeti szabadság és a reális nemzetközi beilleszkedés lehetőségeit. E sorok írója akkor nem vehetett részt személyesen az összefogásban, mert Nagy Jenő, a későbbi nyilas terror áldozatául esett vértanú tiszti növendékeként nem hagyhatta el a dési kaszárnyát. Csak levélben küldhettem el üzenetemet, újra az erdélyi tanulságokból eredően szóba hozva, hogy a magyar demokrácia ..... megint csak elvont képlet marad, ha kacsalábon forgó várnak képzeljük el a magyar életet, s megfeledkezünk a környező világról Szabadsághoz független ország kell, függetlenek pedig csak akkor maradhatunk, ha az alá- és fölérendeltségi viszonyok egymást váltó riadalmaival és ábrándjaival szemben éppen úgy, mint a közös sorsunkba ütköző idegen szándékokkal szemben is felvértezzük magunkat a dunai testvériség kossuthi elgondolásával." Bocsáttassák meg az öreg publicistának, hogy igazát idézi, de fél század múltával maguk a helyzetek és feladatok is ismétlődnek, s merje mondani valaki, hogy akár az elidegenedéstől, akár a beltenyészet vágyálmaitól, no meg közérdekeket szem elöl tévesztő parttalan szabadosságtól ma sem kell semmit sem tartanunk. Lelki önrevíziónkban éppen ügy, mint szükségszerű önössze- szedésünkben újra meg újra meg keli találnunk megmaradásunk és fejlődésünk reális törvényeit. református templom Lakszakállas csaknem színtiszta magyar község, a Komáromi járás nyugati végében fekszik. A község közepe táján (a régebben Túriszakállasnak nevezett részben) található az egymással mindig jó viszonyban élő két felekezet temploma, közöttük a hősök szobrával, velük szemben pedig a volt református iskolával és a papiakkal. A műemlékké nyilvánított református templom a késő gótikus építészet egyik figyelemre méltó maradványa hazánkban. Még a gótika magyarországi elterjedésének időszakában, tehát a 13. században építették. Átépítésére, mégpedig késő gót stílusban, a 14-15. században került sor. Akkor, de még inkább a török pusztítások idején emelhették külső védőfalát is, amely a mellette levő temető bekerítésén kívül bizonyára védelmi célokat szolgált. A téglából épített templomot kétszer tagozott külső oldaltá- mnk veszik körül. Mint általában a kisebb gótikus templomok, a lakszakállasi is egyhajós. Hajóját, a gyülekezet helyiségét a szentélytől diadalív választja el. A két oldallal záródó szentély boltozata félkörív alakú, nyomott csúcsívben végződik. A gerincek, illetve bordák körózsás, vagy megcsonkított torzfejes vállköveken nyugszanak. A szentély északi oldalfalát korai reneszánsz stílusú pasztofóríum, azaz torony alakú szentségház díszíti, amely szépségében a Dunaszerdahelyi járás Egyházgelle nevű község templomának szentségházához hasonlítható. Az 1825. évi tempomjavitáskor a belső falakon még olvashatók voltak a régebbi feliratok (EXC N/DMHAMAR AD 1284) stb. A boltozatokon pedig még 1899 körül is láthatóak voltak a régi freskók (falfestmények) színei. A mészkéreggel bevont, homokkőből készült műrészletek, mint a boltozat geríncszerkezete. a pasztofóríum. váll kövek és az ablakdísz-művek napjainkig meglehetősen jó állapotban megmaradtak. Az ősi templom az idők folyamán természetesen nagyon sokat vesztett eredetiségéből. Kívülről már csak a több keskeny mezőre felosztott, csúcsíves ablakai árulják el a gótikus jelleget. A templomhoz 1936-ban a késő gótikus építészetre nem jellemző, új tornyot építettek, ami a többi átépítgetéssel együtt még kevesebbet hagyott meg eredeti szépsésehoi Tok Béla A lakszakállasi
