Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-21 / 8. szám
ilasarnap A 72 ÉVES LELESZI DOBOS JÁNOS VALLOMÁSA ELHURCOLÁSÁRÓL ÉS A TÖBBÉVES KÉNYSZERMUNKÁRÓL Édesapja a leleszi premontrei rend erdésze volt, a testvérbátyja is ezt a szakmát választotta, de ő a szabómesterséget tanulta ki. Sohasem kívánt a mesebeli szabólegény módjára világgá menni, mégis rákényszerítették. Persze ez inkább pokoljárás volt. Leleszről vele együtt 170 embernek volt benne része. Hírmondóként csak néhányan kerültek haza, noha beszélni még most is alig akar közülük valaki. A 72 éves Dobos János végül rászánta magát.- Ahogy elnézem jó tartású, szikár termetét, pirospozsgás arcát, úgy látom, hogy az egészséggel nincs különösebb problémája. Rám hunyorít, a szája kesernyés mosolyba rándul: ♦ - A látszat néha csal. Több, mint negyven éve alig múlt el nap, hogy ne fájt volna a fejem. Vagy négyszer feküdtem a kassai idegosztályon. Az orvosok szerint a hátgerincből mennek fel valami idegszálak az agyba. Ezek fázhattak meg olyannyira, hogy a következményeit viselnem kell. Műteni nem lehet, mert az egyenlő lenne a halállal. Tudom, hogy a Kárpátokban, az Uzsoki-hágón kezdődött és a dombaszi szénmedencében pecsételődött meg... Még hogy én egészséges vagyok! Infarktusom is volt! Ha megnézné a gyógyszerkészletemet, megijedne.- Katona volt?-1940. október 1-jén rukkoltam be Nyíregyházára, a Rákóczi Ferenc 12. honvéd gyalogezredbe. Negyvenkettő őszén, egy szerdai napon kellett volna leszerelnünk, de hétfőn jött a parancs, hogy visznek a frontra. A közelebb lakók 24 órás eltávozást kaptak, hogy hazavihessék a civil ruhát és elköszönjenek. Kurszkban vagoníroztunk ki, ahol kemény páncélos csaták zajlottak le. Szerencsére mint szabómester nem kerültem az első vonalba. A konyhával együtt a hátvonalban tartózkodtam. Tizenhárom hónapig voltam a fronton, amikor végre a harmadéveseket leszereltették. Két hónapig sem voltam otthon, amikor megérkezett a SAS-behívó. Újabb négy hónap a fronton, de ez inkább csak visszavonulás volt. 1944-ben már Csaphoz értünk. Itt aztán egyszer azt mondja a hadnagyom: „Úgy tudom, Jani, hogy valahol itt laksz a közelben. Este hazaviszlek kocsival. Valamit elárulok: rövidesen elvisz- nek bennünket Németországba. Bújj el valahol, az oroszok pár nap múlva itt lesznek.“ így lett. Átöltöztem és a premontrei rend erdejében bújkáltam, esténként onnan jártam haza.- Titokban tudták tartani otthon tartózkodását?- Nem egészen, mert az egyik este a kommunista Zsigmond Józsi is beállított hozzánk. Mondta, hogy csak napok kérdése és itt lesznek a szovjetek, zászlójuk meg nincs, mert félelmükben elégették. Kért, hogy varrják nekik egy ötméteres nagy zászlót. Nem akartam ráállni, mert a falu tele volt németekkel, de nem tágított. Nem volt mit tenni, a nővéremet kiküldtem a kapuba őrködni, én meg a varrógéphez ültem. Mikor elkészült, kivittem a kukoricagóréba. Reggel újra eljött Zsigmond, megveregette a vállamat és azt mondta: „Ne félj, Janikám, ha bejönnek az oroszok, nem feledjük el neked!“ Negyvennégy november 26-án be is jöttek. Ekkor Ilko bácsi, a másik kommunista jött el, hogy fel kell állítani a milíciát, és engem is bevesznek. 5 1992. II. 21. „Járőrködni kell éjjel-nappal, nehogy valaki garázdálkodjon, hiszen az elhagyott zsidó házak csábítóereje is nagy“. Ráálltam, velük mentem. Adtak puskát és vörös karszalagot. 1944. december 1-jén reggel álltam szolgálatba. Egyszer csak hallom, hogy Tiffan Lajos bácsi, a kisbíró kidobolja: 18-tól 50 éves korig minden férfi köteles háromnapos munkára jelentkezni, Csapra kell menni hidat építeni. A gyülekező a moziteremben volt. Éppen arra tartottam, amikor lóháton megérkezett három ferde szemű kirgiz katona.- Igyi szuda! - kiáltottak rám. Oda mentem, azt hittem, hogy kérdezni akarnak valamit. Hát nem! Az egyik leugrott a lóról, elvette a puskámat, letépte a karszalagomat, és betuszkolt a moziterembe. Akkor már elég sokan voltunk. Szerencsére a sógorommal nekem is küldtek valami ennivalót az útra. Délután három óra körül elindultunk. Százhetvenen.- Egyenest Csapra indultak?- Azt mondták, hogy Királyhelmecre megyünk, onnan már járművel visznek. De ezt csak mondták! A városba be sem mentünk, még előtte keletnek fordítottak, és irány Csap!-A falu kommunistái is mentek a csoporttal?- Otthon Zsigmond Józsi, Lengyel Gyula, Varga Feri is igen forgolódott az oroszok körül, de Csapra csak Ilko bácsi jött velünk Ő beszélt oroszul. Még az első világháborúban, a fogságban tanult meg. Ott lett kommunistává is.- O miért ment magukkal?- Féltette a vejét, aki szintén velünk volt.- Szökni nem próbáltak?- Rengeteg őr, katona vigyázott ránk. Éjszaka fertőtlenítettek, hajnalban pedig átvitték Munkácsra. Valami sörgyárféleségben már vagy kétezer-ötszázán voltunk, mind magy- rok. Innen hajnalban Szolyvára hajtottak. A Latorcán kellett átmenni, de mivel a hidat a németek felrobbantották, két vastag deszkát tettek egymás mellé és egy drótot húztak ki, amibe fogódzkodni lehetett. így mentünk át, de volt aki már annyira legyengült, hogy beleesett a jeges folyóba. Nem törődtek velük, elsodorta őket a víz. Szolyván juhakolba tereltek be. Jött egy termetes orosz tiszt és kegyetlenül káromkodni kezdett. Gyorsan felsorakoztattak és indítottak gyalog a Kárpátoknak, fel az Uzsoki-hágón. Észrevettem, hogy az egyik orosz igen figyel engem. Mikor pihenőt tartottunk, odalovagolt hozzám. Csaknem új, hegyi bakancs volt rajtam. Tudtam, hogy ettől már elbúcsúzhatok. Le is húzatta velem, és a hátizsákjából olyan csizmát dobott, aminek nem volt talpa. Jóformán mezítláb mentem a nagy hóban. Szóltak, hogy tépjem le a kabátom ujját, azzal csavarjam be a lábam. Megtettem, de már késő volt. Nem is éreztem a lábam. Az első faluba, Turkába a bajtársaim szinte az utolsó erejükkel húztak be. Ezt soha nem felejtem el nekik, mert aki összerogyva lemaradt, abba az oroszok beleeresztettek egy sorozatot. Turkából a nagy gyűjtőtáborba, Zamborba azokat vitték, akik még nem voltak betegek. Mi, a nyomorultabbak, egészen december végéig maradtunk ebben a faluban, de sorainkat a hastífusz ritkította. Zámborban január 18-ig voltam, tehát jó két hétig, aztán megvizsgáltak. Anyaszült meztelenre kellett vetkőzni, és odalépni a komisszió elé, amelynek tagjait csak hússzakértőknek neveztük, mert meg kellett fordulni előttük és belemarkoltak a fenekünkbe. Ennyi volt a tudományuk. Akin volt még mit megmarkolni, azt nehezebb munkára irányították. Egy napon vagy kétezer-ötszázunkat felraktak egy vonatszerelvényre. 80-90 embert préseltek be egy-egy marhavagonba, aminek az alján szalma sem volt. Lekuporodni hely hiányában csak felváltva lehetett. Ekkor már olyan -27, -30 fokos hideg volt. A kilélegezett párából vastag jég keletkezett a vagon falán. Jó is volt, hiszen víz helyett ezt nyalogattuk. Be is lázasodtunk. Csak 2-3 nap után nyitották ránk a vagon ajtaját. Ilyenkor az első kérdés az volt: van-e halott? A halottakat mi már oda készítettük az ajtóhoz, és szótlanul kidobtuk a sínek melletti hókupacba. Ilyenkor adtak be ennivalót, ha egyáltalán annak lehet nevezni azt a sós kotyvalékot. Két hétnél tovább tartott a rettenetes út. Ott az emberi mivoltából mindenki kivetkőzött. Az út Sztalinovban, a dombaszi szénmedence központjában ért véget. Olyan lágerbe kerültem, ahol ötezren voltunk. Zömében magyarok, de voltak németek és románok is. Volt ott hadifogoly, elhurcolt, elfogott szökevény, mindenféle. Mikor a lágerkórházban a német orvosok egy kicsit felerősítettek, bányában 800-1200 méter mélyen a föld alatt dolgoztunk. Huszonkét emberhez adtak egy öreg orosz bányászt, aki ügyelt ránk, és irányított. Ott lent legalább nem kellett fagyoskodni, ingujjban dolgozhattunk, míg fent 35 fokos dermesztő hideg volt.- Meddig volt ott?- Több, mint négy évig... De csak négy év után engedték meg, hogy hírt adjunk magunkról. Nem írhattuk meg, hogy hol vagyunk. Csak annyit, hogy élünk, lehet hogy hamarosan hazamegyünk.- Ez utóbbiban hittek?-1948 nyarán már hallottunk olyasmit, hogy a foglyoknak ősszel haza kell menniük, mert van valamilyen szerződés, de ebben mi nem hittünk. Olyannyira nem, hogy amikor egyszer a bányaigazgató elénk állt és azt mondta: „No fiúk, ti már ledolgoztátok a büntetésieket, 2-3 nap múlva hazamentek!“ - belőlünk kitört a nevetés. Nem hittük. Mondták máskor is, de addig csak az egyik bányából a másikba telepítettek át. Akkor kezdtünk hinni, mikor meg kellett borotválkoznunk, és búcsúztatásunkra a vonatszerelvény mellett a rezesbanda is felsorakozott.- Milyen volt az út hazafelé?- Ez már rövidebb volt és teljesen más. A szerelvényhez konyha is tartozott. Leginkább halat és kenyeret kaptunk. 2550-en érkeztünk meg Máramarosszigetre. Mind magyarok. Szlovákiába 550-en jöttünk, de nekünk még egy hetet ott kellett vesztegelnünk, mert a szlovák konzul nem jött el értünk. Végül mégiscsak megértük, hogy a vonatunk begördült Kassára. Csendes novemberi este volt. Szépen felsorakozva, a parkon keresztül nótázva mentünk ki a Fő utcára, az ismert katonadalokat lelkesen fújva. 1948-at írtak már akkor. A járókelők szinte földbe gyökerezett lábbal bámultak, nem tudták, mi történt. - „Mi az, megint bejöttek a magyarok? De miért orosz katonaruhában?“ — kérdezgették egymástól. Mi csak mentünk és daloltunk tiszta szívből. XXX Dobos János húszéves korában ment el katonának, s pokoljárása nyolc évig tartott. Édesanyja temetésén 1944-ben még nem lehetett otthon. Alig egy éve volt odahaza, amikor az édesapját is el kellett temetnie. Az állami szabóságnál 32 és fél évet dolgozott, 58 éves korában havi 780 koronával rokkantnyugdíjba küldték. A nyugdíja most is csak 1630 korona. Egyedüli öröme, hogy a lánya tavaly befejezte tanulmányait a pozsonyi Komensky Egyetem bölcsészkarán és a Budapestre került szociológus fia a Rákóczi Szövetség megbízásából elvállalta, hogy dokumentumkönyvet ír a Bodrogközből és az Ung-vidékről a Szovjetunióba elhurcoltakról. Szaszák György Feró Spécii felvétele
