Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-31 / 307. szám, csütörtök

5 PUBLICISZTIKA 1992. DECEMBER 31. „NEM MEGY EGYMÁS NÉLKÜL..." LADISLAV BALLEK A CSEH ÉS A SZLOVÁK ÍRÁSTUDÓK PRÁGAI TALÁLKOZÓJÁRÓL • A München utáni szomorú napokban, amikor Jozef Tiso már kikiáltotta a Szlovák Köztársaságot, s a prágai Vár előtt német katonák adták a diszőrséget, a Ján Smrek-szerkesztette folyóirat, az Elán fontos esszét közölt. Nem búcsúzunk - hirdette az írás címe, amelyet szerzője már csak - on - jelzettel közölhetett, de mindenki tudta, hogy Ladislav Novomeäký hitvallását olvasták: „A cseh kulturális élet, ameddig szellemében cseh marad, közel fog állni, a legközelebb a szlovák kulturális élethez, ameddig az szellemében szlovák akar maradni." A prágai České slovo hasábjain Josef Hora válaszolt: azok a cseh írók, „akik az elmúlt húsz évben a szlovák irodalommal foglalkoztak, el nem tudták hinni, hogy a szellemi közösség tartósan szellemi idegenséggé, illetve közömbösséggé változhatna közöttük". A szellemi helytállás követendő példája volt ez akkor. Engem azonban az a probléma foglalkoztatott, hogy a szövetségi állam szétválásakor - bárha a politikai körülmények egészen mások - milyen pozíciót foglalnak el a szlovák és a cseh írástudók. Hallgatnak? Belenyugszanak a megváltoztathatatlanba? S vajon megváltoztathatatlan-e az, ami ebben a pillanatban annak látszik? Aztán hallottam a hírt (s érdekes módon, talán nem véletlenül: Budapestről először), hogy a Cseh írók Klubja, illetve a prágai Szlovák Kultúra Háza Nem búcsúzunk 2. címmel találkozót szervezett decemberben, amelyen neves cseh és szlovák írók, filozófusok, történészek vitatták meg a két kultúrát az új szituációban érintő kérdéseket. Lám, néha jó dolog, ha a történelem bizonyos tényei ismétlődnek. Azt már megkérdeztem szlovák íróktól, mit várnak ettől a találkozótól, s ez megjelent lapunk hasábjain. A vitaest után Ladislav Balleket, a Déli posta, A segéd és más művek magyarul is jól ismert szerzőjét, képviselőt kértem: adjon tájékoztatást, voltaképpen mi is történt Prágában. A Novomeský terem ünnepéf \ lyes aktusok színhelye szokott lenni. Most Novomeský gondolatait ismételték el a résztvevők: csöndes tüntetés volt ez összetartozásunk mellett. Igen, a barátság, az emberi és a szellemi rokonság mellett szóltunk. Az érdeklődők sokasága nem fért a terembe, s arról az emelvényről, ahol a helyemet a rendezők kijelölték, nem is láthattam, mennyien szorultak közülük az egyébként tárt ajtókon kívülre. S noha egyszer csak be kellett rekesztenünk a rendezvényt, a megjelent cseh és szlovák értelmiségiek nem tudták abbahagyni a témát, s még késő éjszakáig folytatódott az emlékek idézése, a problémák fontolgatása, a teendők- kijelölése. Emlékeztünk, s korántsem csupán az 1918-től kezdődő közös évekre, hanem nemzeti ébredésünk útkereséseire is. Karel Kosík professzor szerint a múltban kapcsolódásunkat alapvetően két személyiség jelképezte: Štefánik és Masaryk, korunkban pedig Jan Potočka, a filozófus, és Dominik Tatarka, az író lehetnek közösségünk szimbólumai. Persze, megemlékeztünk Novomeský és Hora üzenetváltásáról, hiszen ez ihletett bennünket. Otto Urban és Jirí Kotalík professzorok, Ladislav Fuks és Jirí Záőek írók cseh oldalról idézték a szétszakíthatatlan múltat és mi, szlovákok sem tudtunk hűvös tárgyilagossággal szólni róla. Föl kellett tennünk a kérdést: tehettünk volna-e többet a szétválás ellen éppen mi, akik annyira kötődünk a nyelvhez, nyelveinkhez? Az én válaszom az volt: egyik oldalon sem hagytunk ki egyetlen lehetőséget sem, amikor a csehszlovák államiság mellett kiálthattunk. Viszont arról sem hallgathattam, alighanem mindkét oldalon annyira nem hittük el, hogy bekövetkezik mindaz, ami bekövetkezett, hogy nem kerestünk több és hatásosabb fórumot véleményünk, hitünk kifejezésére, terjesztésére. Az írott sajtóban, a rádióban meg a televízióban a nemzetek lelkiismeretét képviselő kulturális tényezők hangját túlkiabálták azok a technokraták és politikusok, akik a szétválást tartják hasznosnak. \lern a nosztalgia szelleme /V uralta ezt a találkozót, hiszen gyakorlati teendőkről is szót ejtettünk. Fontos intézmény marad, például, a prágai Szlovák Kultúra Háza, melyet majd a cseh kormány tart fenn, a pozsonyi cseh kulturális intézmény támogatója pedig a szlovák fél lesz. Elégtétellel fogadtuk a hírt, hogy késve bár, de végre úgy határoztak - mesebelien egyhangúan szavazva meg -, hogy a Károly Egyetemen szlovák tanszéket létesítenek. Szinte szárnyakat kapott a beszélgetés, amikor fogadalmat tettünk, hogy egyetlen alkalmat sem szalasztunk el, amikor lehetőség nyílik találkozásra, s nem esetleges fenntartásaink a fontosak, hanem az az alapérzés, hogy nem megy egymás nélkül, nem jó külön, mert az, ami megvan az egyik kultúrában, az segít a másiknak is. Mellőztük a korábban szokásos udvarias fordulatokat, s ezért szükségtelen volt (Prikler László felvétele) írásba foglalni egymásrautaltságunkat. "Természetesen akadnak, akik I másként gondolkoznak. Magam is hallottam, például, a Slovenské pohfadyt illető vádaskodást, mintha nem lenne eléggé szlovák. Bármi a véleményem a folyóirat egyes közleményeiről, számomra a Pohľady magától értetődően szlovák, s minden ellenkező vádaskodást elutasítok. Mi más is lehetne a szlovák irodalom, mint szlovák? S ne feledjük: a jelentős irodalmi teljesítmények mögött mindenkor magasfokú befogadási készség is megtalálható. Elképzelhető lenne a római kultúra nagysága az egyiptomi, az ázsiai és a görög műveltség nélkül? Az európai keresztény szellemiségből hiányozhat-e a zsidó tradíció? Ugyanígy töltődött fel a szlovák szellem is más forrásokból; a legközelebbi - hogy találkozónkra utaljak - a cseh volt. Azt sem tudom elképzelni, hogy kirekesszük a szlovák irodalomból azt, amit a magyaroktól kaptunk. Vagy az oroszoktól, a lengyelektől, a németektől, a franciáktól. A kultúra egyetemes és politikai kirekesztő elvek alkalmazása kizárólag a kárára lehet. Fölszabdalni az irodalmat, a műveltséget - barbár dolog. Egy nemzet mindig azt fogadja be, amire szüksége van, ami közel áll hozzá, s ezt nem politikai pártok döntik el. Azt kérdezi, ezen a mostani tanácskozásunkon miért nem voltak jelen a nemzetiségek értelmiségi képviselői. Nem hiszem, hogy bármilyen szándékosság rejtezne e mellőzés mögött, egyszerűen a két rendező szerv azokat hívta meg, akik rendszeres látogatók, vendégek ott. Mégis: jogosnak tartom a kifogást, hogy magyar polgártársainkat nem invitálták meg, az ő véleményük ezért el sem hangozhatott. Pedig hát a kettéválás a magyarokat is érinti, s velük együtt a többi nemzetiséget is, sőt - amennyire én értesülhettem - ezekben a körökben a szorongás még erősebb, mint a csehek és a szlovákok között. Bízom benne, hogy nem ez a mostani találkozó volt az utolsó, s a következőkön már a csehek, a szlovákok mellett ott lesznek a többi érdekeltek is, például a magyar írástudók. r' /

rők, filozófusok, történészek találkoztak Prágában, de őszintén meg kell mondanom, hogy sokan közülük mostanában nem nagyon írnak, inkább politizálnak. Ez rám is vonatkozik, noha azt tartom magamról, hogy nem politikus vagyok, hanem politikába keveredett író. A gyorsan kimondott szavak idejét éljük, s a művészetben más törvények érvényesülnek, mint a közéletben. A művészetben nem az azonnali reakció a lényeges, hanem az alapos, megfontolt, s lehetőleg a véglegesen megtalált szó. Visszatérek-e, s hogy mikor az irodalom világába? Ki tudja? Egyszer Hašek egyik kitűnő cseh ismerőjével beszélgettem arról, hogy egyre kevésbé szeretek irodalmárokkal találkozni, mert eszembe juttatják: nem írok, mire ő azt felelte: az irodalom egy felnyergelt ló, s lehet, hogy éppen nem ülünk rajta, viszont állandóan készenlétben áll, s az ember sohasem tudhatja, mikor pattan fel újra a nyeregbe. így beszélt Ladislav Ballek erről a prágai találkozóról, meg önmagáról. Ezzel is érzékeltetve: személyes ügye volt, amin részt vett. Lehet, hogy mégsem búcsúzunk? BROGYÁNYI JUDIT JAJ CICÁM, A GRÓFNAK PARÓKÁJA VAN! NEMZETI NAGYASSZONYUNK, A CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ Áll a kritikus az aznap érvényes színlap előtt, s egyezteti a szereposztást, amikor háta mögül felzeng egy tekintélytiszteletet parancsoló kocsmai bariton: - Aztán erről jót írni, vagy semmit! A megszólított emberi egyed hátrafordul, hogy erélyesen rendreutasítsa a pártállami cenzorok szokásait magára vevő valakit, de szem fennakad, szó bennragad: előtte áll egy néző. Bocsánat: a Néző. Százhúsz kilós és a felesége verésén edzett izmokkal. így a kritikus jobbnak látja mosolygás közepette hátat fordítani a Nézőnek. A szó eredeti jelentésében és képletesen szólva is. Azóta nyugtatgatja és bátorítja magát a kritikus, nehogy megfutamodjon a magyar arisztrokráciát és az orfeumi csillagocskákat védelmébe vevő csallóközi kultúrtestőr figyelmeztetése elől. Mélyeket lélegez és súlyos vasakat emelget - ha mégis sor kerülne a rendreutasításra, mert újabban divat rendre utasítani a renitenskedő kritikust, aki nem tiszteli a Kárpát-medencében általánosan elterjedt nemzeti ideológia jelszavát: Kicsi, buta, de a miénk! Meg egyébként is, mostanság párduckacagányos múltunk császári, királyi, nagyhercegi, grófi, bárói meg hétszilvafás nemesi eszményeit sem illik bírálni, hiszen mindez - Károlyi Mihály grófot kivéve - haladó, de mindenekelőtt nemzeti, mégha olykor osztrák is volt. Megszépítő messzeség távolából tünedezve elő a demokratává lett arisztokraták, s kiáltják tört magyarsággal katedrálisok magasába legszentebb esküvéseiket. így hát boldog a kritikus, hiszen a mindennapi valóság soha ilyen közel nem kerül ama népiesch arisztokráciához, amely Csárdáskirálynő, Cirkuszhercegnö, Marica grófnő, Lili bárónő és Mágnás Miska képében tartja magát számon, (gy lett mára nagyrealista nemzeti dráma a Csárdáskirálynő is, s benne nemzeti nagyasszonyunkká Cecília, az egykori orfeumlány. Karriertörténete illik a mostanság ismét álmodó nyomor reménykedéseihez. Felejteni lehet a mindennapok hajszáit, felhőtlenül lehet szórakozni Komáromban, a Felvidék peremén, ahol azért még igazi a nagy magyar Duna, amelynek javát feljebb, a most alakulgató operettállamocska terelgeti a saját cipőjébe(?) és a csallóközi magyarokéba. Tocsogósan hát, de annál vidámabban nézünk a közelgő jövő esztendei semmibe. Tekintetünk a távolba mered, s amikor a győri Stázi (nem az endékás titkosszolgálat, hanem a bárónő), a szubrett egyetlen jól irányzott lengőspárgával lesöpri Gróf Kaucsiano Bóni, a táncos-komikus fejéről a parókát, viharos kacagásba törünk ki. Igen, a kritikus is. Nem azért, mintha megfenyegették volna, hanem mert a Győri Nemzeti Színház Komáromban nyolc estén át játszott Csárdáskirálynője abban a percben egy egészséges oldalcsapott nyomán pörögni kezdett. A paróka ugyan a földön maradt, s többé már nem került föl a Bónit játszó Rupnik Károly fejére, de az előadás fettől a véletlen adta színházi pillanattól élni kezdett. Már jött is Miska pincér, alias Tóth Tahi Máté, aki jól poentírozva igazgatni kezdte saját parókáját. Kár, hogy nem Bor József rendező ötlete volt a dolog. Meg hát nem is lehet ilyen ötletekre építeni egy operettelőadást, melynek egyetlen célja a magyar adófizetők pénzén örökzöld melódiák és pedánsan dús műhajú arisztokraták felvonultatása. Hol van már az az idő, amikor jelmeztervezők, rendezők és színészek merték hinni: a kopaszodó gróf is gróf, mert a lényeg a mesében és Kálmán Imre zenéjében van? Nem pedig az új rendiség politikájában DUSZA ISTVÁN A KALAND ÉS A SEREG Napok óta újra és újra visszatérő képek, képsorok merülnek föl az emlékezet titokzatos mélységeiből - akaratom ellenére. Itt vannak előttem, nern tudom miért, s még csak azt sem, hogy mit kezdjek velük. Például megyek az utcán, s egyszer csak megindulnak, akár a felhők magasából alászálló hópelyhek... Szeretném elhessenteni magamtól a kéretlenül előmerészkedő emlékeket-élményeket, de hiába az igyekezet, erősebbek, makacsabbak nálam. Meglehet, azért, mert megpróbáltam őket jó mélyre eltemetni, oly mélységes mélyre, hogy soha ne kerülhessenek napvilágra. De úgy tűnik, amit az ember egyszer megélt, azt nem lehet kitörölni - szándékkal, akarattal - onnan, ahová az idő láthatatlan lézersugara beperzselte. Ha pedig ez így van, akkor elébük felesleges mesterséges gátakat emelni, jobb, ha kimondjuk. Mert az is lehet, hogy a kimondás által madárrá változnak, huss, elröppennek egy mesebeli térbe, amelyben feloldódnak, vagy megbékélnek. Kétféle - azt is mondhatnám: párhuzamos - élménysor kísérget. Az első a gyerekként megélt háború, amelyet ott és akkor egy nagy kalandnak éltem meg, a másik pedig a seregben töltött kemény huszonhét hónap. 1944^5 fordulóján ért hozzánk - a Dunához - a második világháború, s ott is maradt vagy hat hétre. A front „megmerevedett" a haditerminológia szerint. Ám ez a „merevség" csak annyit jelentett, hogy á szomszéd faluban a németek, nálunk pedig az oroszok álltak. Azazhogy nem álltak, mert mindig minden mozgásban volt. Dunamocsról a németek lőtték Búcsot, tőlünk pedig az oroszok a mocsiakat - németestül. Mégpedig módszeresen, nagy mesterségbeli tudást és gyakorlatot mutatván az emberölés korabeli technológiájának teljes felhasználásával. Működtek a harckocsik, a könnyű- és nehézágyúk; a frontvonalhoz közelebb a gyalogsági aknavetők; időnként a rakétavetők, a híres katyusák, s hát a repülőgépek is hullatták mindkét oldalon a „karácsonyi áldást", mivelhogy karácsony havában voltunk. Az egésznek a következménye, hogy pusztult minden élő s élettelen. Szétlőtt házak, csonka fák, felrobbant harckocsik és teherautók, lótetemek között jártunk; és halottak között is. Mert az ember is halandó - ahogy tapasztalhattam úgy hét-nyolc éves koromban. S mindkét oldalon. Mert az „ellenség" már akkor is kettős tartalmú volt: a másik oldalon van, tehát el kell pusztítani. Mondjuk azért, hogy ő ne tudjon elpusztítani minket; vagy teszem azt azért, hogy a győzelem a miénk legyen. Persze akkor eszembe se jutott ilyesmire gondolni. Számomra az az idö a „nagy kaland" ideje volt. A kiégett harckocsik, a szanaszét heverő fegyverek nem rettentettek, sőt, vonzottak, össze is gyűjtöttem belőlük fél szekérre valót. A kilőtt jármüvek körül félig elszenesedett halottak pedig csak kezdetben riasztottak. Hozzászoktunk a halálhoz, a halál hétköznapjaihoz, s így a halottak többé nem riasztottak. Feküdtek furán összerándult tagokkal, a nagy hidegek idején csontkeményre fagyottan, s a szélhordta hó kicsi hegyeket épített köréjük. Aztán minden egyszer csak elmúlt, tegnappá lett, történelemmé. Az a nemzedék, amely ezt a kalandot megélte - és túlélte -, velem együtt felnőtt, s úgy az ötvenes évek végén mi is katonák lettünk. Engem - ilyen a szerencsém - a Šumava hegyei közé vittek, hogy kívül s belül uniformisba szorítsanak. De én nem szerettem már akkor az uniformist semmilyen vonatkozásban. Katona se szerettem lenni. S a Šumava mocsarait se szerettem. Ha a háború - az igazi - kalandot és valamiféle kifejezhetetlen szabadságérzetet adott, ezt a valódi katonáskodást egyenesen rabságnak éreztem. Mint ahogy az is volt. Ami időnként ezt a rabságérzetet feloldotta, az akkor történt meg, ha kint voltunk a terepen, lőgyakorlatok idején. A fegyverekhez valami keveset értettem már akkor is, hiszen apámmal apró kölyök korom óta rendszeresen vadásztam, s nem is eredménytelenül, (gy hát az álló és a mozgó célpontokat viszonylagos biztonsággal lőttem cafatokra a T-34-es fedélzeti fegyvereivel. Dicsért is érte zászlóaljparancsnokom; így kell az ellenséget megsemmisíteni. Ahogy ott álltam az egység előtt, s hallgattam az őrnagyot, az döbbent belém, hogy ez az ember engem ölni tanít. Az a mestersége, azért kapja a havi fizetését. S mennél eredményesebben tanítja a legénységet az ölés tudományára, annál gyorsabban emelkedik a ranglétrán. Vagyis az én sikerem öt emeli. Csakhogy - makacskodott az értelem - azok az emberi alakok, teherkocsik és harckocsimakettek, amelyeket meg kell semmisíteni, ugyanúgy a „másik oldal", ahogy azt alig másfél évtizeddel korábban láttam és megéltem. A közönséges háború közönséges és ismeretlen halottainak a közelében. A lövészetbeli jártasságom nyomán ért dicséret egyszeriben megkeseredett e felismerés által, a keserűség pedig egy makacs nem-mé keményedett bennem. Emberre soha többé! Még ha papírfigura, akkor se! És így is cselekedtem. A fedélzeti fegyverek hol korán, hol későn szólaltak meg. Lőttem fölé, alá, mögé, időnként a felhők irányába, csak nem az „ellenségbe". Számomra többé ellenség nem létezett, mert akit nem ismerek, ott a túloldalon, ellenségem se lehet. S bekövetkezett, hogy az elsőből utolsó lett; pontosabban: lettem. Makacsságomnak persze ára volt: huszonhét hónapos szolgálatom alatt háromszor kaptam szabadságot... S ebben a huszonhét hónapban benne volt a karibi válság, s a berlini fal felépítése is. Van, ami azóta „megoldódott", s van, amit ieomlasztott az idő, de Európa békéje ma is pengeélen táncol. Élnek kicsi gyermekek, akik naponta látják a halált, s vannak, akik felnőtteket tanítanak ölni. Mi változott hát az elmúlt ötven év „békéjében?!" A „kaland" és a „sereg" ikertükrében nem karácsonyi csillagszórók szikrái röpködnek ma sem... GÁL SÁNDOR