Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-23 / 302. szám, szerda

KARÁCSONY 1992. DECEMBER 23. IÚJSZÓT KOLOZSVÁRI SZONETT GAL EVA EMESE KOLTOI KALAUZO LAS AVAL gyobb jelképeiként a megemlékezésnek. Ám ez még csak az ünnep külsősége. Fölösleges lenne díszeivel, csipkéivel babrálni. Ha így tennénk, beismerném, ez az ünnep teste, s ott ragyog leginkább, ahol több gyertyára, több sallangra futja. A mi áhítatunkat emeljük magasabbra. Az ünnep lelkében, az ünnep vivisectiójában bízva, abban, hogy hiába lenne az egyetlen ünnep a történelmi karácsony mementója, ha annak visszfénye nem hullna mindennapjainkra. Hiába tisztelnénk karácsonyban a karácsonyt, ha kicsi lenne hitünk ahhoz, hogy hétköznapjainkat is karácsonnyá változtathatja egyetlen Szív melege. Mert az ün- f nepnek lehetnek bármi látványos kulisszái, egyedül bennünk él az, ha teremtő alázattal, teremtő bátorsággal közeledünk hozzá. Ez az alázat, ez a bátorság tudja, minden szív egymagában jászol is, didergő Jézus is, betakarni tudó és takaróra vágyakozó. Nem angyalsuhogás hiteti el ezt velünk, hanem az ember árvasága, amely egyúttal vigaszra is talált, amikor kitalálta önző pólyának a szeretet önzetlenségét. Századunk apokalipszisei, s az azelőtti századok apokalip- Š szisei arra tanítanak, a remény kategóriáját végérvényesen szétzúzni nem lehet, ennek az összezúzhatatlan reménynek a í magva maga az ünnep. A mindig megismétlődő, a percenként :j újra születő. Ebben a meggyőződésemben kívánok mindannyi- ' unknak jó karácsonyt. J MONOSZLÓY DEZSŐ, Bécs Ontja a mennybolt a csillagok vérét... Éjszaka közepén bárhova érkezni jó. Fölragyog a kopottas szállodaszoba, ünnep a meleg víz, áhítat a vetett ágy. Kincses Kolozsvár! Egykedvű dolmányosvarjú gubbaszt a Szamos-part korlátján. Decemberi verőfény, hidegen szikrázik a sár, a földet lassan ellepi az ég, minden sáros, a házak, az utcák, az emberek. A kopott, málló, piszkos képben minden repedést fölnagyít a fény, fejbe kólint az óváros nyomorúságon áttörő ragyogása, szíven üt a forgatagból kicsendülő sok magyar szó, nyakon harap a kántáló cigányasszony éneke. Kis lánykával kéreget a tömegben, lábukon nincs cipő, amott tovább a koldusfiúnak nincs lába sem, hát négykézláb koldul, magasra emelt fejjel, belenéz mindenki szemébe, s helyben kavargó sok fényévnyi kétség, hullik hát papírdobozába az adomány. Kincses Kolozsvár! Fantomváros, mert sehol egy magyar fölirat. Azazhogy a tábla Mátyás szülőházán, tudjuk, polgármester úr, ahol a románt megszülte Szilágyi Erzsébet, az is I. Ferenc József apostoli királyt üdvözli ittjárta alkalmából. Erdélyi város, magyar feliratok nélkül, polgármester úr, funar, azaz kötélverőgyuri, örvényeibe hull a messzeség, ahol a magyar lapszerkesztő is koldul, ahelyett hogy írna, nincs több életed Szendy Ilka, hullottál, mint kő apadó kútba. Egykét galaxis még noésdit játszva tákol papírbárkát, elfogyott egy nemzedék, ki elment, felszívódott, ki alkoholba menekült vagy az anyaországba, s aki marad, úgy tesz, mintha volna irodalom, mert nem lehetett büntetlenül végigcsinálni az utolsó húsz esztendőt, avarhajót, de átmenteni nincs milyen világba, mégis muszáj, ha tengődve is, túlélni, nem megszűnni. A Hét kényszerszünetel, a Művelődés is, a Látó még megjelenik, a kolozsvári (kincses) Helikon szerkesztőségi ablakait beverik folyton, de a lapba nem szólnak bele, csak éppen pénzt nem adnak, se életef se csillagot, se szót. Pénzváltáskor reszket a kezünk, ekkora köteg bankót még soha nem számoltunk, harpagoni tüzek gyúlnak szemünkben, és nincs mi hulljon, és nincs hová essen. Csak elsőosztályú helyre merünk beülni, az Opera étterem is első, csak éppen nem fűtenek ós egyetlen körte világít, pedig, kincses Kolozsvár! A kisebbségkutató lakása európai sziget, kérdései pontosak, egyre mégsem tudunk válaszolni, s ez így hangzik: és mit szól a bősi erőműhöz a ti csallóközi magyar szakemberetek? A mélység elsüllyed a felszínekben, alighanem mi csodálkozunk már csupán, mikor a román állam opera épülete mögött a széles sugárútra a sűrű forgalomban fegyelmezetten kanyarodik ki a villanegyed felől a birkanyáj. A színházjegy nagyon olcsó, a román társulat klasszikusokat játszik, meg angol sikerdarabot, a magyar színházban szerdánként van csupán előadás, most picit tobzódtak, kétszázéves a kolozsvári színjátszás, jöttek a vendégegyüttesek, szólt a szép szó, sok nyelven is. A nemzetállam szükségességéről értekezik az idős gondolkodó, az egyszemélyes intézmény, az író-" publicista, a Duna-táji népek örökös összeterelgetője. Emlékezik: a gyerekkor Pozsonya, az ifjúkor Prágája, sarlós-társak tetemrehívása, börtön, kincses Kolozsvár. Minden örvény, sodrás irányt veszít, az együttélést kell megoldani, legyen minden magyarnak egy szlovák barátja, legalább egy, szól az üzenet az egykori hazába. Nemrégen még a strada Rákóczin lakott, ma, polgármester úr, general Grigorescu utcája ez. S egyszer csak, mikor már semmi nincsen, visszanézünk, s torkunkban fölcsap a keserű ujjongás: a kukák, végig az összesen odamázolva az utcanév, a kukák hirdetik Rákóczit, nekik ez még a nagyságos fejedelem utcája, polgármester úr! Karácsonyra készül kincses Kolozsvár, a túlélésre rendezkedik be mégis, sokadszor. S közben pusztul csöndben, mert hideg van, sötét és sár. A koldusok is énekelnek, a méltóságukban arculütöttek is, templomban, főtéren égig hatol az ének. Karácsonyi fohászok, népek fohászai az Úr fülét keresik. S talán végre észbe kap, letérdepel maga elé az Isten, meggyónni s föloldozni bűneit. BROGYÁNYI JUDIT \ak egy ruháscsoI, mert ezt vesszük idig a Télapó jár? i m én lettem volna Ita volna a karái megalkuvó képsonyfát hoz szil-. hogy ez nem az a tlő nősen bensőséni kéne. Pedig én tam, mint a vizet, a i, magyarázat nél<nek az estének ez l- vagy névnapjuk gel, hogy most az ilban, sőt keresztre zudtuk tőlük a Mintőlük, a Hitet, n izgulunk, űgyJzillanatát, ahogyan val. Nem lesznek dékokat, és utána >bb unalmas színkasztos templomi 3tt Gyermek olcsó agy akárcsak öhISTVÁN, Újvidék j nyu, honnan jön a Jézuska? Honnan, zíhonnan, hát a mennyországból! Tu| dod, az imában is az áll: ott ül az Atyaisten | jobbja felőL Hol van a mennyország? Hát ) fönt az égben. Dehát hogyan lehetne fönt, 5 amikor a fönt, a levegőből van? Ott nincsef nek házak, s ha lennének is, leesnének a földre! Szegény Jézuska, hogyan léphetne ki a házából? A háznak padlója van, a ház előtt pedig nincs padló, s akkor a Jézuska leesne és megütné magát! Szegény, szegény Jézuska! Aztán hogy lehet az, hogy megölték, és mégis él? Most keresztre feszítették, vagy élni hagyták? Nem lehet egyszerre élni is, meghalva lenni is... Igaz, egyszer én is majdnem meghaltam. A szobában ültünk, odakint sűrűn havazott, a sarokban duruzsolt a kályha, s a pattogó fahasábok fénye csodálatos rajzokat írt a falra. Egyszer csak elkezdtem félni. Hiába ült ott édesanyám, édesapám, nagymama, a testvérem, ott voltak, tudtam, és mégsem voltak ott. Magamra hagytak, a nagy semmiben, ami az imént még a szoba volt és rajzok a falon és a havazás és karácsonyfa. Ereztem, megfogok halni, s ők nem segítenek nekem. Keservesen sírtam. Hiszen én veletek akarok maradni! De mintha nem is hallották volna, mintha nem is érdekelte volna őket, csak ültek, idegenül, mint a sóbálványok, s tudtam, hiába szeretem őket, az ember egyedül van a világon, egyedül, szemben a semmivel, ami a halál. Csak amikor elért hozzájuk a sírás, akkor jött oda édesanyám, s kezdett csitítgatni, kérdezgetni, mi bajom, miért sírok Beteg vagyok talán? Fáj valami? Nem tudtam elmondani. A halált és az életet nem lehet elmondani. Csak a fájdalmas szemrehányást éreztem, s furcsamód szégyent is egyben, mert értené, talán furcsának találná, hogy egy férfiember csak úgy elpityeredik, talán le is nézné, asszonydolog a sírás. Meg a gyerekeké. Hát itt van a kutya elásva. A gyengéké és a kiszolgáltatottaké, amilyen a védelemre szoruló nő és a gyermek Utóbbi még romlatlan, akár megkeresztelték, akár nem, hisz öntudatlan. S erről mindig eszembe jut KeHonnan jön a Jézuska? valahol sejtettem, én is cserben hagytam őket, mert lemondtam a szeretetükről, eltaszítottam őket magamtól, mert olyan édes volt az önsajnálat, és oly jó volt sírni. Aztán minden helyrebillent, s az akkor szipogó kiskölyök sok-sok évvel ezután olvasta valahol egy Móra Ferenc nevű írónál, hogyan írta le egyetlenegy, mondatnak is alig nevezhető szösszenetben a világ egyik legnagyobb misztériumát: elfakadt benne a jóság. Istenem, hát ilyen egyszerű lenne? Hogy fájdalom és öröm, egymásra találás és idegenség az emberi lét értelme és értelmetlensége, a kereszténység üzenete és a barbárságfélelme egyetlen vacak kis mondatba beleférjen? Beszéltem egyszer egy szobrásszal, aki bevallotta: olykor-olykor sírni szokott, igaz, titokban, sosem a felesége előtt. Talán nem resztelő Szent János, aki felnőttekre, férfiakra, nőkre, öregekre csorgatja a vizet. S eszembe jut Sigmund Freud, az istentelen zsidó, aki azt mondta valahol: a keresztények antiszemitizmusában a saját kereszténységük elleni lázadás nyilvánul meg mert erőszakkal, rosszul lettek megkeresztelve. S hogy valahol a lékünk mélyén barbárok maradtunk, hisz Salamon, Jákob, Izrael istene a keresztények istene is. Valóban barbárok maradtunk volna? Mi, akik az ötvenes évek kommunista relikviái közt estünk át a keresztségen, s első áldozókból lettünk akarva-akaratlanul marxistává, titkos hívővé, kommunistává, vagy csak egyszerűen: kemény és kérges szívű felnőtté, minden esélyt megkaptunk arra, hogy barbárok maradjunk vagy azokká váljunk Ha .így szebben hangzik: hitetlenek Annál Gábor felvételei KÖVESDI KÁROLY n — nap ji róálista :erint >, fiúit, jányáIsten foglincs y jáyéb, dö•nind mtasony :téri-visszatetszőbb látni, hányan lettek egyszeriben hívőkké röpke három év alatt, mennyit papolnak Istenről, holott két-három évvel ezelőtt eszükbe sem jutott volna. Hogy veszik a szájukra Isten nevét, meggyőződésükkel, belső énjükkel meghasonulva, hiszen a jóságot öt-tíz-húsz évvel ezelőtt sem kérte, számon rajtuk senki. Valami furcsa kettősség alakult ki körülöttünk• ahogyan megszaporodott a hirtelenében hívőkké vált emberek száma, úgy lettek egyre többen türelmetlenebbek, agresszívebbek más jogaira ácsingózók, mást eltaposni készülők Úgy tűnik, beszélhetünk rendszerekről és izmusokról, ideológiákról és ellenideológiákról, kiszolgálókról és kiszolgáltatottakról, az emberi világban csak egyetlen rendszer létezik: a jóság s ami ezen túl van, a gonoszság. Ezért jut eszembe gyakran az a szipogó kisgyerek, aki, tudatán kívül, talán válaszúthoz érkezett akkor. Istenem: rossz korban születtünk mondhatnánk egykedvűen. Csakhát a dolog nem ilyen egyszerű. A jóság a türelem, a szeretet valamennyiünk számára elérhető'. S e tekintetben (egy hitetlen szájából talán nem hangzik furcsán) nem is az a lényeges, honnan érkezik a Jézuska, s Quo vadis, Domine. A SZÍV JÁSZOL IS urnáról szeretnék beszélni, arról a misztériumról, amely karácsonnyal tudta és tudja megajándékozni önmagát. Még akkor is, ha saját egyéni karácsonyaimra gondolva,' el kell fogadjam, hogy azoknak lelőhelye sokféle minőségű volt, voltam szeretteim körében, orosz fogságban, börtönben, rabkórházban, bőségben és nélkülözésben. •Azt már említettem, hogy annak idején a Nap legyőzhetetlen erejét ünnepelték a rómaiak. Úgy látszik azonban, időközben egyre hidegebb lett a világban, egyre több földönfutó kisded szorult a jászol puhájára, barmok melegére, s akkor vélt, valód vagy vágyott angyalok megüzenték, nem elég már a nap heve minden egyes emberi szív melegére szükség van, különben elhagyott, hideg istállóvá válik a földkerekség. Annyi bizonyos, az ünnep közeledik, készülődésre figyelhet a tekintet, itt, a ti közeletekben, a szlovákiai magyar tájakon, s a m közelünkben is, ahol már áll a bécsiek nagy karácsonyfájaa városháza közelében, Dél-Tirol valamelyik bércéről cipelték oda. Máshol is zöldellnek szerte a városban ilyen fák, ha kivágott állapotukban nem rejt ellentmondást ez a kifejezés, kisebb-na-