Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-23 / 302. szám, szerda

1992. DECEMBER 23. ÚJSZÓT KARÁCSONY 8 Vajon milyen érzésekkel, gondolatokkal élünk ezekben u napokban? • Ahány ember, annytipio <i vab^ noha bizonyára nem k0i(& bennük a taíálkozasi pont Is. Hogy miért, att^^mt^szleteznO^^m^ most, Az alábbiaké ban négyen válaszolnak arra a kérdésünkre; g mtltt^M Milyen az ön közérzete J$92 Karácsonyán ? Bereck József, író: . Az idei után legszívesebben letagadnám, hogy az ősz az évszakom. Ragyogó egével, reggeli páráival, muslicáival, égett szagával, hosszú esőivel, színes bogyóival, kényelmességével, korai telekkel, fagyokkal... A búcsúra, az elmúlás élvezetére hajlamos lelki beállítottságom talán kapcsolatban áll azzal is, hogy fanyarul füstös történelmi tapasztalataim miatt a jövőről is inkább bizonytalanul baljós sejtéseim vannak, mint erőt adó reményképeim. A csappanó jövőremények számbavételének évszaka az ősz, a veszteségeké. Megfigyeltem: a sokat emlegetett „mezzo del cammin"-t— életutam felét — elérvén, egyre inkább fölerősödnek bennem veszteségélményeim. Azok a veszteségek, melyek mindjárt az indulásnál értek. (Csak így, zárójelben: Kollektív bűnösségben elmarasztalt, s állampolgári jogaitól megfosztott szülők csemetéjeként éltem le életem első éveit. Kétéves koromban gyakorlatilag elvesztettem anyai nagyszülőimet, s velük együtt a szülőfalumból Magyarországra telepített mintegy negyven családban csaknem minden rokonomat. Ráadásul apai nagyszüleimet sosem ismerhettem, édesapám már tizenöt évesen teljesen árva volt.) Akkoriban ezek a veszteségek még nem tudatosultak bennem. Később, felnőtté válva annál inkább. A totalitárius hatalom által irányított iskoláimban nem tanulván róla, szorgalmi házi feladatként már Igy, felnőttkorban kellett megtanulnom azokat az időket, s benne fajtám sorsának alakulását. Bár azt soha pontosan megtudni nem fogom, mennyi nagyszülői mese, simogatás, társas érintkezésben példát mutató pallérozottság, lelki kulturáltság és finomság, rokoni-közösségi élmény, tapintatos magatartás, egyszerű, de fejlett paraszti-földművelői ízlés, szép és pontos beszéd a világ dolgairól telepítődött át Baranyába azokkal, akiknek el kellett menniük. Persze, tisztában vagyok vele, hogy az elmúlt hetek, hónapok lehangoló történései hatására nemcsak ón érzem a három évvel ezelőtti idők tehetetlenségi nyomatékát, amikor is az ember apátiába esve, keserűen tapasztalja, hogy nincs lehetősége hatni az eseményekre. Óriási súllyal nehezedik ránk az ország szétszakadása s az ebből eredő sokfajta bizonytalanság. Ha nyegle és némiképp cinikus akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy a mostanihoz hasonló köz-érzéseimet a magam módján már intellektualizáltam a Tudósítás egy ország elvesztéséről című elbeszélésemben. De most rémült vagyok és félek, hiszen az értelmetlen gyűlölködés veszélye ólálkodik itt körülöttünk újra. S ha nem beszélünk arról, hogy ez nem jó, így marad, állandósul. Magánemberként lehetek pesszimista, de íróként csak abban hihetek, hogy van értelme erről beszélni. Ha úgy tetszik: háborúzni a gyűlölködés, az értelmetlen indulatok ellen. Szkukálek Lajos, festőművész: Végigrohantam az évet. Festettem, amennyit bírtam. Azt hiszem, a legjobb korban vagyok. Talán csak a mérték ós a bölcsesség hiányzik. Persze, ez csupán idő kérdése. Önző vagyok; tudom, mi a dolgom, nem érdekel, más mit csinál. Van néhány ember, akiknek felelősséggel tartozom. Próbálok megfelelni. A világ és benne szűkebb pátriánk sorsa aggaszt, bár nem hiszem, hogy nekem kellene megmentenem. Igen, a világ úgy hülye, ahogy van. Én ném szervezkedem, nem politizálok. Utálok minden hivatalt, hatalmat, hierarchiát, kormányt, szögletes mozdulatot, katonás rendet. Azt hiszem, anarchista vagyok. De lehet, hogy . holnap már'ez sem igaz. Úszni tudok, ám nem eléggé. Lőni pedig nem fogok megtanulni. Talán Új-Zéland lenne ideális. Csak azok a maorik..í Köszönöm, jól vagyok — hangzana a szokványos sabloriválasz a címben feltett kérdésre. Az őszintén érdeklődőt azonban a sablonválasz nem elégíti ki, s a kérdés sokkal összetettebb és bonyolultabb a „köszönöm jól vagyok"-nál. Arra késztet, hogy tükröt tartsak magam elé, mely összegzi a múltat, s legalább nagyvonalakban előrevetíti a jövőt. A gondolat, mely ide tolakszik, számomra is meglepő. Határkőhöz érkeztem volna? Milyen értelemben? Hiszen semmi rendkívüli nincs abban, hogy valaki befejezi a főiskolát, és új közegben próbálja hasznosítani a tanultakat. Az sem ritka eset, hogy valaki nem öt évvel az érettségi után kapja kézhez a diplomát, hanem jóval később. Talán az út, amelyen idáig eljutottam — szokatlan. Óriási vargabetűt kellett végigjárnom, tele a társadalmipolitikai rendszer állította akadályokkal, melyekkel már gyermekként is meg kell küzdenem. A küzdelem erősíti a lelket, megedzi az akaratot, s talán anélkül, hogy az ember tudatosítaná, kialakítja a „csakazértis megmutatom" magatartást. Most végre sikerült. Elégedett vagy? —kérdezem magamtól. Talán igen, de nem a jóllakottság érzésével nyugtázom mindezt. Nem akartam ón karnagy lenni — így hozta a sors, A szürke hétköznapok egymást követő feladatait igyekeztem becsülettel ellátni, amiben — szent meggyőződésem — egy láthatatlan kéz mindig irányított, és remélem továbbra is fog. Az értéket, a rejtett szépséget másokkal is észrevetetni, közös munkával felszínre hozni, csiszolni és hirdetni. Azt hiszem, erre kaptam képesítést — nem a főiskolától, „odaföntről", A rám bízott tálentumokat igyekszem továbbra is szaporítani. A diploma megszerzése feljogosít arSoóky László, költő Ha tükörbe néznék, egy boldog, optimista naiv, megkeseredett ember nézne vissza rám. Nem nézek tükörbe. Állok a karácsonyfa előtt, mintha térben, a hómezőn, veszedelmes bizonytalanságban, Isten közelségét keresve. Pózolok. Túl az ajándékozás dramaturgiailag suta produkcióján, túl az ünnepi istentisztelet békességén, Übü király országában, választott bohócként a tudathasadás küszöbén. Körbejárva a kalodát, kényszerű száműzetéseink helyszíneit, a romhalmazt, ami önbecsülésünkből, . büszkeségünkből, magyarságtudatunkból megmaradt, ünnepivé emelve a szentséggé kikiáltott szennyet, az erénnyé fölkent hazugságot, megénekelve a balkánt, ezt az iszonyú terhet. Ha mindez belefér egyetlen ünnepbe, akkor talán van közérzetem, szerteágazó közérzetem, ünnepem, ünnepeim, s egy piciny tartály benzinem, mely menekülés idején valamettől valameddig elhajtja a Trabantomat. Gyermekeim boldog nemtudása feleségem mindenre kiterjedő aggódása, megfogyatkozott családom, égtájakra szétszóródott barátaim, akikéi most a mindenség szívében van találkozóm. Nekik küldöm a rejtjeles üzenetet, mely beleépíttetett a harangkondulásba. Terveim között szerepel még egy zarándoklat Dúdor Pistához hogy legalább ketten legyünk magányosak ebben a térségben, ahol nekünk nincs helyünk, Útitársam egy csokor jégvirág, mely a felkészülés ünnepéhez hasonlatos. Otthonra lelkünk-e az új hazában? ra, hogy az idei tanévtől kezdődően mindezt azok körében tehetem, akik hivatásként vállalták, hogy továbbadják. Milyen a közérzetem 1992 karácsonyán? Köszönöm, jól vagyok. Talán kissé fáradtabb, mint a korábbi karácsonyok alkalmával. Hál' Istennek minden eddigi karácsonyom — talán közhelynek számít, de nem találok alkalmasabb kifejezést — békés, boldog családi légkörben telt. A karácsony titokzatos varázs számomra. Nemcsak azért, mert a mindennapos hajszát néhány napra a nyugalom, béke, szeretet váltja fel. Sokéves kántori tapasztalatom alapján ítélve, az emberek ezen az ünnepen szeretnek a leginkább énekelni. Felszabadultan, örömmel, mintha baj, betegség, bánat sose járt volna ezen a földön. Ha nekünk, karnagyoknak, zenepedagógusoknak sikerülne minél több embert megtanítani karácsonyi lelkülettel énekelni, mindnyájunk közérzete jobb lenne, és nemcsak az esztendőnek ezen a néhány napján. Megérkeznek az unokák, a nagymama kezébe nyori magot egy kicsit még nedves, mondják, akaszd a szárító fel a Télapó-várásra. Tihozzátok, kérdem tőlük, rnég ŕ, Igen! — válaszolják. Vagyis az, aki a szüleikhez, amikor még kicsik voltak. A kérdésem indulatos, nyers, sőt számonkérő. Mintha' az a személy, aki az unokáim szüleitől eltagadta, elhai csonyi Jézuskát, sőt magát a karácsonyt, és egy felem ződményt kínált fel nekik helyette:: Télapót, aki kari veszterre. Ma a szentestére készülődünk lázasan, de előre tudót szenteste lesz. Nem is lehet az. Sem külsőségeiben, de I gességében nem lehet az. Magát a fogalmat magyari még ezt a fogalma tis — a szenteste fogalmá t — úgy ka kenyeret: eleve tudtam, mi a víz és mi a kenyér, így tudta kül azt is, mi a szenteste. A szentestén ajándékozás lesz, az unokák számára & az egyetlen misztériuma. Ajándékot kapnak, mint születői alkalmából, egy kisautót, egy babát, azzal a különbség ajándékot nem a nagymama, hanem a Télapó hozza. Vagy a Jézuska. Az ő nevét ugyan már hallották, látták is talán őt a jászi feszítve is, de a lényegéről semmit sem tudnak. Mert elha. deh Dolgok lényegét, a Szeretetet.-Az Alapot hazudtuk e. Jaj, mondják, most már nagyon izgulunk. És csakúgy t gulunk, oly eleven izgalommal várják az ajándékozás f ezt csak ők tudják várni. A csodavárás édes izgalmi egészen becsapva, mert megkapják a szokványos ajái talán az éjféli misére is elmegyünk. Nekik ez nem lesz t házi előadásnál, nekünk, számunkra viszont abban a m, csillogásban marad a fájdalmas töprengés: a ma szülei elsinkófálásávai vajon közelebb jutottunk-e a Jóhoz? V magunkhoz. NÉMETIT

örténelmi időszámításunk valamelyik esztendejébe erről történészeink különbözőképpen vélekednek, ; azonban bizonyosnak látszik, mert ekkor ünnepelték a ré maiak a diadalmas égitest, a Nap hatalmát — Máté evanc szerint a Bethlehemben élő Mária, Lukács evangélista s pedig a Názáretben élő Mária útra kelve, Bethlehembe érv gyermeknek adott életet. Mivel máshol nem kapott szállá: szolba fektette a kisdedet. A környéken pásztorok őrizték jukat azon az éjszakán. Egyszer csak megjelent előttük angyala és Isten dicsősége beragyogta őket. Nagy félelen ta el a pásztorokat, de az angyal közölte velük, félelemre okuk, megszületett a Messiás, aki arról ismerhető fel, hoc. szolban fekszik, pólyába takarva. A nagy eseményről ec ként kereszténnyé vált magyar hiedelemvilágunk is hírt ac cögős rímekkel igazoda az evangélisták jelentéséhez. Édes Jézus, ki mennyből leszálltéi Bethlehembe szállást nem találtál Szegény jászol lett a bölcsőd helye Ott dicsőített az angyalsereg. Persze, mindez nagyon régen történt, az angyalok azóta visszaszálltak a mennybe, a pásztorok meghaltak. így sz< núk hiányában hamar elbátortalanodna írásom, ha karác misztikájáról akarnék szólni. Én azonban ma az embár mis ÉJFÉL

K Ml Józsa Mónika, karnagy: