Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-23 / 302. szám, szerda

7 KARÁCSONY ÚJ SZÓ* 1992. DECEMBER 23. ELVESZETT SZÜLŐFÖLD - MEGTALÁLT OTTHON A GARAMSZENTGYÖRGYI MOLNÁR CSALÁD BARANYÁBAN Az első levél 1946. április 22-én Léván kelt, amelyben az 1946. február 2-án aláírt lakosságcsere-egyezményre hivatkozva az Oblastná osídlovacia úradovňa — Levice (Területi Telepítési Hivatal — Léva) irodavezetője (aláírás olvashatatlan) a Molnár család „Julius (1904), Estera (1910) és Július (1931)" nevű tagjait értesítif hogy Garamszentgyörgyön őket is a kitelepítendő magyarok közé sorolták. Indoklás nélkül. A történészek a kollektív bűnösség akkor több százezer magyarra fogott vádját emlegetik, de a szlovákiai magyarok ártatlan tömegei ma is értetlenül töprengenek sorsukon. A Szlovákiában maradottakban erősebb lett a szülőföldhöz való ragaszkodás, mint annak előtte bármikor. A csehszlovák és a nagyhatalmi politikai alkuk áldozataivá vált kitelepítettek többsége Békésben, Tolnában, Baranyában, némelyek Zalában és Vasban nevel.tek új kötődéseket adó lelki gyökereket: — Garamszentgyörgyről 1947. április 28-án indultunk. Három nappal előbb kaptuk meg az értesítést'— emlékezik vissza Molnár Gyulánó született Szűcs Eszter. — Harminckét családot raktak vagonba. A szerencsétlenségünkben talán szerencse volt, hogy amit tudtunk, elhozhattuk. Minket Nagypallra, Pécsvárad mellé telepítettek. Nem lett volna talán rossz a helyzetünk, ha jobb állapotban van az a ház, amit a kitelepített svábok után kaptunk meg. Nagyon fájdalmas voít, mégha mindent el is hozhattunk: két ló, két tehén, borjú, paraszti szerszámok. Negyvenhét éves asszony voltam akkor, s a férjem hattal öregebb, ötvenhárom. Ő 1981-ben halt meg. Az első napok borzasztóak voltak. Pécsett állt meg velünk a szerelvény, egy nagy-nagy vonat hozott bennünket. Abban tíz vagonunk volt, és amikor megálltünk, két napig várakoztunk, nem tudtük mi lesz velünk, hová kerülünk. Nekünk mindenünk megvolt, a tizenöt hold földet is megkaptuk, amit otthon hagytunk. Még a szédszedett disznóólat is el tudtuk hozni. Teherautókkal fuvarozták a vagonokból a holminkat Nagypallra. Elsőnek én mentem, hogy lássam az új portát. Odahaza mindent elvetettünk, de ugyanígy az innen kitelepített svábok is ezt tették. Nem tudták, mi lesz velük. Nem gondolta azt senki, hogy ez megtörténhet, Előtte való ősszel templorríból mentünk hazafelé, amikor a tiszteletes úr a férfiakat ottmarasztalta és elmondta nekik, mi áll a fehér papírokon, amit kiosztott. Akkor már magyar állampolgároknak tekintett az ottani törvény. Sokan otthon maradtak. Máig sem tudjuk, hogy mi szerint maradhattak és mi szerint jöttek el az emberek. Nekünk nem maradt rokonunk Garamszentgyörgyön. Ismerősök élnek ott, de minden testvérünket idehoztak. Egy éve magunk is láttuk a filmet a tévében az otthon maradt garamszentgyörgyi magyarokról, akiket Csehországba deportáltak. Nagyon fájt a szívünk és sírtunk. Ők is rendes emberek, s nem tudják a mai napig sem, mivel érdemelték ki ezt a kegyetlen sorsot. Az a falu, ahová kerültünk református volt, fele magyar, fele német. Nagyon rendes embereket ismertünk meg. Még azok is ott laktak a faluban, akiknek a házába mentünk. Egyik a másikát segítette. A hitünket megtartottuk, Nagypallon mi erősítettük meg az ottani református egyházat. Itt Pécs-Kertvárosban a fiamék minden vasárnap mennek templomba. Mennék én is, de már nem bírok nagyon. Otthon még el-eldolgozgatok, de már semmi sem a régi. így ha egyedül vagyok már, csak emlékezek. Nem „Negyvenhét éves asszony voltam akkor." volt nekünk gondunk az emberekkel, mindenkivel kijöttünk. A fiam itt dolgozott a pécsi tej-' üzemben, Nagypallon minden reggel egy hegyet mászott meg a vasútig, mert ide huszonnyolc kilométerre laktunk. így aztán 1961-ben elkezdtük építeni ezt a házat, s egy év múlva ideköltöztünk. Örültünk, hogy a magunk házában vagyunk, mégiscsak más érzésünk volt, ha álomra hajtottuk a fejünket. A fiam református magyar lányt vett el, akit csak áldani lehet. Idősödnek, mégis sokat dolgoznak. Nagypallon is van egy kis földjük, a nászasszonyomét művelik. Boldogok az unokáim is, a dédunokáim is gyakran eljönnek iskola után. Békességben éldegélünk, de hogy mi lesz ezután, nem tudjuk. Közel a szerb háború, így már csak azért könyörgök,,hogy a Jóisten a háborútól őrizzen meg. Az unokámat, az unokavőmet el ne vigyék katonának. Az elűzetés és az otthonra találás története után, jót derülünk Teréz néni tévedésén. Maga is hamiskásan mosolyog, hogy érkezésemkor a fotóstáskámat látva zongorahangolónak nézett. Történt ugyanis, hogy lányunokája, aki tanárnő az egyik pécsi általános iskolában, két lányát zongorázni taníttatja, s a nagyszülőknél van egy régi zongora, amit szeretnének helyreállíttatni. Várták hát a mestert, aki ugyan egész nap nem jött, de született egy vidám történet a „zongorahangoló" felvidéki újságíróról. Mire a „fiatalok" — Molnár Gyula és felesége — megjönnek Pécsről, Eszter néni bizalmasává vált a „táskás mester". — Ha egyedül vagyok, gyakran eszembe jut a múltunk. A fiammal beszélgetünk a régi időkről. A menyem innenvaló, de nagyon közénk tartozik. Megismerkedett a garamszentgyörgyiekkel is, voltak odahaza, s akkor nagyon befogadták őket. Nem lehet nem szeretni őt. Az emlékek nem múlnak elsoha. Megvannak a régi iratok, mért a nagyapja mindent feljegyzett. Múlt télen is, amikor előszedte a fiam ezeket az iratokat, az unokáim ós dédunokáim csak csodálkoztak. Jó azt elolvasni, jó tudni a régiekről. Nekik is, nekem is. Talán így könynyebb élni. Sóhajok fakadnak fel Eszter néni szívéből. A megtalált otthon sem feledteti a szülőföldet, a. falubeliek, a rokonság együvétartozását. A szokások, a megőrzött hagyomány, az elhunytak fel-feltűnő arcai, a lánykodás, a házasság, a család gondjai — a kiűzettetés egy-egy balladája. * * * — Gyermekkorom karácsonyai nagyon szépek voltak — réved vissza a múltba Molnár Gyula. — Református iskolába jártunk, s egész adventben mentünk a templomba. Nagyon jó tanító urunk volt, Tóth Gáspár, aki Pilisborosjenőn él. Nagyon szerettük, mert nemcsak hazafiságra és vallásosságra nevelt bennünket, de jó ember is volt. A szép karácsonyok melengető emlékének sora sajnos 1947-ben megszakadt. Tizenkét évesen kerültem ide. Azt, hogy mi a szülőföld, csak az tudja igazán, aki átélte mindazt, amit mi átéltünk. A szülőföldnek a szeretete bennünk volt, legalábbis bennem örökké. Amikor valahol megláttam egy-egy Madách kiadóban megjelent könyvet, mert tudtam, hogy az a Felvidék kiadója, mindjárt megvettem, Duba Gyulának, Dobos Lászlónak, Mács Józsefnek, s újabban Grendel Lajosnak a regényeit is, nem beszélve a külön az öreg Fábry Zoltán könyveiről, mindet elolvastam. Nagypállba kerülve már kezdtem udvarolgatni ennek-annak, de szüleim csak mondták: vigyázzak, mert ha idevalósi lányt veszek el, esetleg gondok lesznek, ha mégis hazamehetnénk. Mikor, megesküdtünk a feleségemmel, elhatároztuk, ha visszamehetünk, ő is visszajön velünk. Abban az időben még úgy láttuk, hogy van remény. Nehéz volt ám belenyugodni, hogy őseink évszázadok óta ott laktak, s máról holnapra el kellett jönnünk. Nem volt még rádiónk, így jóformán nem is tudtunk róla, mi készül ellenünk. Csak amikor megkaptuk a fehér leveleket. Szétszakították a falut, tönkretették az embereket. Egyformán sérült a lelke a maradóknak és a távozóknak. Édesanyámék hárman voltak testvérek, három felé vitték őket. Édesapámék négyen négy felé mentek. Nem segíthettek egymáson, csak idegenek vették körül őket. Bár parasztcsalád voltunk, a megélhetéshez kellett, hogy üzemben vállaljak munkát. A pécsi tejgyárban dolgoztam, s naponta ingáztam. Akkor még tehenünk is volt, úgy gondoltuk, hogy itt a város szélén telepszünk le. Rokonaink is éltek itt, ezért erre a helyre esett a választás. Ma már Pécs második kerülete lett ez a falu, összeépült a várossal. A feleségem óvodában dolgozott, dajka volt huszonkét évig. A tejiparban harminckét évet dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. Egyre több időm van gondolkodni a sorsunkon. A családén, a magamén, s ahogy idősödik az ember, mindig jobban és jobban előtérbe kerül a szülőföld. Az ember amikor olykor hazament, talán gondolták is, hogy ezek jól élnek, azért jönnek. Csakhát, más volt a helyzet. Azok a gyerekkori élmények, amik velünk megtörténtek ott a Garam folyó mellett, felejthetetlenek. Meghát azért is mentünk a gyerekekkel, hogy megmutassam nekik, hol fürödtünk, hol volt a Garamnak a hídja. Édesanyám a szomszéd faluban, Kissáróban született, ott voltak a nagyapámék, a házuk. Minden, minden annyira szép volt, szinte újjászületünk egy-egy ilyen utazás során... 1962-ben építettük ezt a házunkat, minden gazdasági épület megvan, főállásunk is volt. Gyerekeim is tanulhattak. Lányom pedagógus, fiam a régi vállalatomnál a tejiparban dolgozik. Nincsenek nagyobb gondjaim, mint a többi tíz millió magyarnak ebben a hazában. Mégis húz a szívem a szülőföldemre. Ezért is jó, hogy legalább időnként a Rákóczi Szövetség tart öszszejöveteleket, s találkozunk sorstársaimmal. Egyre kevesebben vagyunk már olyanok, akik majdnem felnőttként éltük meg azt a megaláztatást. Gyermekeinek, unokáinak nem mindenki adta át a megtartó hitet, a szülőföld szavait. Ahányan felvidékiként élünk itt Baranyában annyi félék vagyunk. Mégsem hiszem, hogy bárkiben is élne harag vagy bosszúvágy. Nem vezetne az semmire, hiszen akkor az innen kiűzött németek is követelhetnék vissza mindenüket.' Bennünk inkább az aggódás él, nehogy újra megismétlődjön mindaz, ami bennünket a szélrózsa minden irányába elűzött szülőföldünkről. • * * Mire beesteledik, megérkezik Ibolya és két lánya, Viola és Latícia. Kissé felborul a napirend, mert a kisebbik meghűlt, orvosnál voltak. Most sietni kell a tornaedzésre, máskor a zongoraóra jelent szülői vagy nagyszülői feladatot is. A férj, Bedekovics István egy családi vállalkozás mindenese, szinte percnyi megállás nélkül szállítja a virágot a Komlói üzletbe. Mire megérkezik ifj. Molnár Gyula és családja, már kezdem sejteni, hogy bár véletlen a jelenlétem, a családi látogatások Molnáréknál igencsak rendszeresek. Marasztaló kedves nyíltságuk, adakozó szívük és pillanatok alatt barátságos hangulatot teremtő szavuk leköteleznek. Négy generáció — a dédnagymama, a nagyszülők, az unokák és a dédunokák szoros kapcsolatát keretezi be Molnár Gyula és feleségének kedélyessége. A megpróbáltatások, az újrakezdések edzették családjuk ellenállóképességét. Gyula bácsi és édesanyja, Eszter néni lelkében egy-egy darabja él a Garam mentének, Garamszentgyörgynek. A meny, a feleség és az édesanya egyszemélyben őrzi a családi tűzhely melegét, kapcsolja össze szerelemmel, szeretettel apát és gyermekeit. A sorstársi lét szövi át sűrű hálóval mindennapjaikat. Erős a kötés, mely tartást ad az új otthonokban élőknek, erősek az emlékek, amelyek emberséges élet vágyát szülték meg újra és újra a Molnár családban. Egyáltalán, lehet-e ezek nélkül a kötődések nélkül átvészelni történelmi sorscsapásokat? Lehet-e nélkülük tisztának maradni a hányattatásokban? Lehet-e Gyula bácsi derűje nélkül megbékélni önmagunkkal, a sorsunkkal és a történelemmel? DUSZA ISTVÁN Megpróbáltatások, újrakezdések edzették Molnár Gyulát és feleségét. (A szerző felvételei) Az édesanya egyszemélyben őrzi a családi tűzhely melegét.