Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-19 / 299. szám, szombat

5_ . PUBLICISZTIKA •nonHHBnHna W * 1992. DECEMBER 19. A

téma annyira hosszú, hogy szintén hosszabb műfajt érdemelne. Egy kép van előttem, a nyolcvanas évek második feléből. Pozsonyból Dunaszerdahely felé utaztam, az általam nemes egyszerűséggel, ám mégis bizonyosféle megtiszteltetéssel Kukkóniának becézgetett vasúti jármányon. Ahogy az Nagylégen megállt, sokan leszálltak, így szétláttam az ottmaradt utasok között. Arcát kezei közé temető, megtört, szenvedő férfira lettem figyelmes. Üti fel a fejét, hát látom, Koncsol. Merre, merre László, netántán író-olvasó találkozó...? Ugyan, hadd el, mondja, olyan kínban vagyok, majd szétszakad a fejem. Azok a patkányok addig fúrták, faragták, gáncsolták a könyvem, hogy a végén mégiscsak sikerült nekik. Szabadúszó vagyok, így az utolsó pénzforrástól is elütöttek. Az asszony meg érthetően csak morog, morog, de hát elvégre jogosan, hiszen amúgy egészséges, meglett ember vagyok, nem libeghetek a levegőben. Megpróbálkozom Szerdahelyen,.hátha ott akadna valamiféle lehetőség. Elkísértem hát nehéz útján, az ilyenféle utak legszokványosabb megállóhelyeinek egyikére, az Arany Kalászhoz cimzett sörözőbe. A bések is odaszállingóztak lassan: Barak, Bereck és Bödők szép ábécé sorrendben. Az ezt követő fejleményeket nem írom le részletesen, csak a végeredményt. Segítőkészségüknek az lett az eredménye, hogy Koncsol barátunk Diósförgepatonyra került, aminek azóta konkrét, kézzel fogható eredményei vannak a helytörténeti kutatásban. Mindez szép is, jó is, és nemes lelkületre vall. A meghatározó momentum mégis az előzmény. Az írószövetség székházának dísztermében rendezett irodalmi vita kiélezett hangulatában dőlt el akkor Koncsol sorsa. Azzal tette be maga mögött az ajtót, hogy az irodalmi spiclikkel megspékelt ülésteremben felállt és határozottan kijelentette: - Márpedig én az irodalmi kritika helyett belső, pártközpontí vonalon feljelentésszerű förmedvényeket karmolászókat: patkányoknak tekintem. - Csend volt rá a válasz, de az arcok azért mégiscsak színt vallanak. Itt éltünk és az utazás folytatódik... Az életben ilyesformán meglehetősen kevés az irodalom. 92 októberének második felében a rádióban két hét szabadságot vettem ki. Gondoltam, részben magánügy, hogy a legocsmányabb lűcskos, ködös őszben használom fel a rendelkezésemre álló idő-zsetonokat. Amúgy is meglehetősen balek és könnyelmű ember hírében állok, aki ráadásul még a jó bort is szereti, de az se baj, ha néha borovicska. (Tudom, az álszentek, szcientifisták, ateisták, pietisták és puritánok ezen most megütköznek. Az ő bajuk.) Felvállaltam tehát, hogy egy hétig DélSzlovákia általam jobban ismert tájain végigvezetem Pallai Pétert, a BBC Budapestre kihelyezett tudósítóját. Ő nagyjából Koncsollal egyidős, sokat próbált 56-os magyar emigráns, arigol felesége van, ezért nem csoda, hogy szinte elragadtatással beszél az emberi fajok keveredéséről és annak legközelebbi élményeiről is. Nincs szebb, az biztos. A Brünn és Rimaszombat között közlekedő autóbusz a rövid lévai megállás után Nagykürtösön szusszant valamivel nagyobbat. Péter, szenvedélyes dohányos lévén, kapott az alkalmon, leszállt a hátsó ajtón, és gyorsan rágyújtott. Vele együtt én is. De a sofőr uraknak ennél valamivel sürgősebb volt és már a cigiszünet vége előtt startoltak. A cigit eldobva, barátunk gyorsan felszállt, nekem azonban a hátsó ajtó - minden igyekezetem ellenére hatalmas erővel beszorította gyengébb balkezemet. Nem mondom, hogy nem fájt, mert a nyoma még most is látszik, de hát olyan sok csinos, 16-17 éves diáklány tartott a buszon a losonci középiskolai kollégiumokba (vasárnap este volt), hogy még bizonyos viselkedési normák is átvillantak az agyamon. De hát a nyers erő, az nyers erő. „Akezemkomabaszkinyisdki!" - mondom jól hallhatóan. A leánykák, akik eddig egymás között csak szlovákul beszéltek, magyarul továbbították, hogy hé nyissa ki, mert beszorult az embernek a keze. Meglepő jelenség volt ez még számomra is, nemcsak Pallainak. BETTES ISTVÁN dók. Egy évig próbálgattam itt tanítóként, lehetne-e segíteni? Na, és lehet? - kérdeznek vissza. És ha nem lehet? Akkor majd lőni kell? Fenét. Jó a bor, de ha nincs, a sör és a borovicska is megteszi. A kenyér meg majdcsak megterem. A más földjén vagy a sajátodon, a más hazájában vggy a mi országunkban. Az eljövendőben... Voltunk Tornaiján is. Megyünk abban a bizonyos parkban, Dylan Thomas motoszkál a fejemben. ,,A bölcs, bár végül rendjén lát homályt, Mert nem volt villám-cikázó ajak, - Csöndben nem lép az éjszakába át!" (N. L. ford.) És ha nyitott vagy, mondom, és nem merevülsz valamilyen biztonságot nyújtó zárt formába, bohóckodsz - a szellem légkörét megTERPENTIN A LOPÓTÖKBEN A.z év balekjának feljegyzéseiből Ö ugyanis azt hittte, a buszon csak ő, Zsoldos meg én beszélünk magyarul. A csupán másoknak tréfás esemény úgy feloldotta a hangulatot, hogy a zsúfolt busz utasainak nagyobb része felszabadult, hangos magyar beszédre váltott. így történt aztán, hogy beismerve, már-már magam is gyakran sablonosán látom a kisebbségi létben megszokott jelenségeket, néha kölcsönkértem Péter szemüvegét, hogy egy-egy dologra megpróbáljak úgy nézni, mint közvetlenül megnyilvánuló elementáris valóságra. Mint ez Kassán és a gömöri tájakon a legdöbbenetesebb. Közvetlen környezetemről később. Mert siralmas látványt nyújt manapság egyik legkedvesebb városom. A reménytelenül körülállványozott Dómot említsem, vagy a szétmállott falú óvárosi sikátorokat, ahol az ódon házak csatornáiból száraz kóró meredezik az októbervégi nyirkos délelöttbe...? Vagy az egyik pincér lemondó megnyilatkozását, hogy hagynának végre nyugton, hiszen csak meglennének valahogy már a kassaiak is maguknak. Megtudnának élni önerőből is. A lehangoló látványt csak súlyosbította a dátum: 1992. október 28. Mivel autóval voltunk, viszszafelé, kisebb kitérővel, néhány percre a dereski temetőben is megálltunk. Csúnya, nyúlós köd, szemerkélő eső, rozsdás lajt a három jegenye előtt, mert a temetőben ugyebár nincs víz, mint ahogyan rá egy napra Doborgazon a kocsmában sem volt. Október 28, egy síron reménytelenül matt andezittömbök, a zárójeles (élni kell) felirattal. Azt mondják, Bodakon, Csölösztön, Vajkán, Doborgazon már az asszonyok is isznak. Annyira reménytelen, mint ahogyan azt Weöres Sándor 1945-ben a Fekete versben megírta. 39. évemet töltöm, repülőn még nem ültem, mégis mintha a tenyeremen lenne, úgy látom be a tájat Kassától Pozsonyig. Ám, ha csak kívülről lenne fekete és reménytelen. Akkor talán még... De amennyire az emberi belsőkben reménytelenül sötétté és rendezetlenné vált minden... Azt már csak én látom, Pallai szemüvege itt nem sokat mutat. Hívtam volna a rimaszécsi transzformációs közgyűlésre. Nem reagált rá. Mondom, itt megláthatja, milyen mindennapos kínban vannak az emberek, látnak-e még valamiféle kiutat a lerobbant viszonyokból. Nem tudja, nem tudhatják. Fekete vers. Arrébb Bátyi meg a Fekete város. Cigánygontártandó csipkelődsz, megjegyzéseket teszel, esetleg néha felförmedsz, itt szétszednek diribról darabra, vagy a démonok zúznak szét mint a kutyát. Pozsony felé Zsarnócon álltunk még meg. Erdélyi Géza barátunk, a hanvai lelkész, csak nézett, mint a moziban, milyen hatalmas savas eső zúdult a környezetileg is megviselt kormányközeli tájra. A jelenségeknek azonban a biofizikálison túl, lelki okai is vannak. A savas eső felhői napokon át tornyosultak és csaptak át a lélekhatáron túlra. Úgy tűnik, ezek a savas esők állandósulóban vannak. Útközben megjegyeztem (a londoni szemüveg nélkül), figyeld meg Péter, engem ezért a kalauzolásért onnan (mármint a pozsonyi rádióból) még kidobnak. Civilizáltan rám nézett, azt mondja, hogy fordulhat meg ilyen marhaság a fejedben...? Ismerem, megtapasztaltam, 1984-től vagyok ott, tudom, hogy mennek az ilyen dolgok a mi viszonyaink között. Halottak napján ismét a munkahelyemen. A száraz lélek a legjobb, ahogy kedvenc Hérakleitoszom mondja. Ilyenkor jókedvem van, ha nem iszom, akkor is. Annyira mogorva idő van, hogy mindenki depressziós tőle. „Kriptában csörögnek a halottak, egymás tyúkszemére taposnak... stb." próbálom vidámítgatni a körülöttem lévőket. Reménytelen. Bennük a Halottaknapja is akkor van, amikor a naptárban. Persze, már akinek. Van, akinek ez a születésnapja. Folyjon hát az első irodában a nedv, ha nem is fakad belőle jókedv, netán derű. Ülök a főnökömnél, töltöget is a félszáraz pezsgőből, ne restelld, mondja, húzd meg. De szép vagy Nárcisz, mondom én. Mint amennyire egy költő lánya lehet, akit otthon nem szerettek... Aztán csonkig ég a megszületettek és megholtak jelképes gyertyája, már csak a hang sugárzik, lentről a stúdió bunkeréből. Izgul a vezetés, hogy a rangidős műlesiklás-vezető nyelve meg ne botoljon, be ne görcsöljön, de botrányosabb baki azért nincs. Ma meglehetősen simán vette az akadályokat. Jön fel vígan kacsázva, hú, ebből még lekacsa lesz, gondolom. Á, nem kell öt azért annyira félteni. Spontán felköszöntés. Tarcsa isten, tarcsal Holnap is lesz nap, kell a kiaknázható munkaerő. „Kriptában csörögnek a halottak..." Rá nem egészen egy hétre: A NOSZFFY fiú esete TÓTH LACIVAL. Hogy ferdül a világ sora, söre. Ezt most jól kifogtam. Szolgálatilag. Persze, nem úgy van már, mint volt. Régen. Sehol egy árva vörös csillag, csak a nagy büdös lila köd. Nem csenget rám senki telefonon „Bettes elvtárs, ilyen meg ilyen elvárásaunk lenne munkaszövege fordításával kapcsolatban". Minimum 80 sor. Ilyet józan ésszel, öt sörön alul nem lehetett megcsinálni. De most - mióta tavaly szeptemberben -, szorult helyzetünkben visszarimánkodtak munkaszöveget talicskázni, a láncoskutya sem csörög ide. Köz- és tömegtájékoztatás. Időközönként önszórakoztatás. Mert a telex-gép csak félbetűket ír, hol az alsó, hol a felső felét, a frász se törődik vele. Néha azért egészen jól eltalálom, mit is akar közölni a „sajtosibolya." Csak bírjam pamuttal, cérnával. Kollégám szabadságon. Jön a Fömuff. Most nem elvtárs, csak azt kérdezi, hogy elvállalom-e a szolgálatokat - hiszen a múlt hónapban is kaptam prémiumot. Mint régen. Ismerjük a módszert. Bizony, mondom, méghogy mennyit! Majdnem traumát kaptam, mikor fel kellett emelnem azt a hatalmas bála penyót. Vállalja a súj, ha beleesik! örülök ha egyhúzomban két napig meg tudom fejteni a félbetűket, nem vagyok én szupervájár. Mi is tudjuk ám, hogy megy ez elvtársak, elvállalunk egyet, kettőt, majd hármat és vihetem az egész balhét félingyen, mint valami féleszű. A szakszervezet meg maximum kirándul. Nem is léptem be újra, csak egyszer megszabadulhattam attól a nagy egyenirányítón félingyenességtől . Egyet azért aztán mégis elvállaltam. Győzött az erőszak. Nyögöm a nyűgét, terhét, jön rám lassan a gyengeség. Holnap van a Nagy Gyenge Nap. Támogass, János, mert így nem számolunk el 17-ig sem, nem 44-ig. 16-a van. Nagy örömünnep! Hétvégén a kormány megszavazta, mindazok a spiclik pedig nem is voltanak - akikre még a komcsiknak is olyan jó volt nagy kárörvendetesen mutogatni. Főmuffunk úgy éled, mint rossz tojú a napon. No, azt mondja - még mindig nem B. elvtárs! - véleményünk szerint ön a múlt héten, pénteken, 13-án netán-talán boros állapotban is lehetett, nemdebár? Én-e, sose, csak a babot nyomattam meg egy félhosszú lépéssel. Kértem volna még ugyan egy nyeletnyit abból a begre piros borból, mellyel főnökömuram korzózott a szomszédos uradákban de nem adatott meg nekem. Pimasz! Na, akkor holnap, azaz 92. november tizenhetedikén, kedden a koradélelőtti órákban, pontosan 11 órai kezdettel, a Nagy Gyengeség 3. Megfordulóünnepén ön bejön Legnagyobb Bizottságunk elejébe és megrovásba lesz majd részesülése. Gyanánt! Persze, mormolom neki. Én, mármint Pityu... Persze. Gondoltam volna 3 éve, megboldogult ellenzékieskedésem idejében, hogy a Bizottság majdnem a Nagy Megforduló alkalmából engem szemel ki ünnnepi tortának? Különben mindenre szoktam gondolni, csak meglehetősen fáradalmas. „Utóhang. A terpentin visszaköszön:" • első köztársaságban volt még ez. Szegény, megboldogult * apám, jankeszbohóc életében emlegette. Ugyancsak talpraesett kocsmárosa volt az idő tájt Csobánkának. Árvából telepítettek ide újhonos népességet a jó magyar földre. Ormótlan ákombákomjaival az orávkai csapos ezt a táblát függesztette a mulatószék füstös falára: MEGHALSZ, HA ISZOLSZ... MEGHALSZ, ha NEM ISZOLSZ... HÁT MÉR NEM ISZOLSZ...? MIT KELL TUDNI ADÓÜGYBEN? Szóltunk már arról, hogy az örökösödési és ajándékokból származó adó, akárcsak az ingatlanátruházási adó a közvetlenül befizetett adók sorába tartozik, és az SZNT 314/1992 Tt. számú törvénye szabályozza. E törvény lényege tulajdonképpen nem újdonság, az államkasszába kerülő bevételeknek e törvény szellemében történő gyarapítása az év végéig hatályos, a jegyzői illetékek fizetését szabályozó törvényt váltja fel. Az új törvény viszont már tükrözi a jegyzőségek privatizálásával összefüggő változásokat is. Az örökösödési, ajándékozási és ingatlanátruházási illetékek fizetése az év végéig tehát még úgy történik, hogy a rokoni viszonytól függően 1,5-től 20 Százalékig terjedő illetéket kell befizetni a kapott vagy átruházott vagyon nagyságára való tekintet nélkül. Az új törvény azonban már ez utóbbi tényezőt is figyelembe veszi, és minél nagyobb értékű lesz az örökösödési, ajándékozási, illetve ingatlanátruházási vagyon értéke, és minél távolabbi rokon tulajdonába kerül az örökölt ház, ajándék stb., annál nagyobb lesz az ezek után fizetett adó. A legkisebb adótétel 100 korona, és fontos tudnivaló, hogy a törvény nem tartalmazza azokat a jegyzői ügyletilletékeket, amelyeket a jelenleg hatályos törvény szabályoz. Ezek a jegyzők jövedelmét képezik majd, és igazgatási illetékek formájában fizetjük majd. Az adófizetőknek e törvény értelmében három csoportját különböztetjük meg. • Az első csoportba a gyermekek és leszármazottaik, a szülők tartoznak, illetve a többi egyeneságú rokon tartozik, valamint a házastársak. • A második csoportba tartoznak a testvérek, a férj gyermekei, a férj egyeneságú rokonai, valamint azok a személyek, akik az ingatlanátruházóval, az ajándékozóval vagy az örökhagyóval legalább egy évet közös háztartásban éltek és gondoskodtak a közös háztartás vezetéséről, vagy rá voltak utalva eltartási szempontból az átruházóra, ajándékozóra vagy örökhagyóra; továbbá a saját és a többi gyermek házastársa, a szülők házastársa, unokaöcscsök, unokahugok, nagybácsik és nagynénik. • A harmadik csoportba a többi jogi és természetes személy tartozik. Az adózónak az adókötelezettség keletkezését követően 30 napon belül kell adóbevallást tennie. Az adót pedig az adóhivatal veti majd ki, s a kivetésről szóló értesítés kézbesítésétől számítva 30 napon kell azt befizetni. örökösödési adót természetes és jogi személy egyaránt fizet, amennyiben örököl, vagy jogerős döntés alapján örökrészhez jut. Ha kiskorú gyermek az örökös, akkor törvényes képviselőjére száll az adózással kapcsolatos valamennyi jog és kötelezettség. Ennek a személyéről a bíróság határoz. Ha több örökösről van szó, akkor az örökrész után valamennyi adóköteles lesz. Az adó tárgyát az ingó és ingatlan vagyon képezi. Amennyiben hazai ingatlan vagyonról van szó, az örökhagyó állampolgárságára való tekintet nélkül idehaza adóztatják meg. Az ingatlan vagyont külföldön nem adóztatják meg. Az említetteken kívül az adó tárgyát képezik a hazai és külföldi fizetőeszközök, az értékpapírok és követelések stb. is. Adót abból az összegből fizet az örökös, amely a törvény által megengedett tételek leszámítása után marad (leszámítható pl. az adósság, a temetési költség stb.). Az ajándékokból befizetendő adót és az ingatlanátruházási adót következő (keddi) fejezetünkben részletezzük még az örökösödési adóhoz hasonlóan, és táblázat formájában ismertetjük majd a fenti adókra vonatkozó legfontosabb adótételeket is. -pg-