Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-11 / 266. szám, szerda

Vezető művészből művészeti vezető lett. Igazgató. Kiss János, a Győri Balett Lisztdíjas magántáncosa Markó Iván távozása után, 1991. szeptember 1-jén, a társulat titkos szavazása eredményeként az együttes élére került. Győri pályafutásának első szakasza: tizenkét év Markó-repertoárja. Ö volt a Nap, az Ősz, a Szerelem madara, a Kiválasztott, a Fehér bohóc, a Halál angyala, ő táncolta Raszputyint, Mephistót, A csodálatos mandarint, Mars hadistent, Keresztelő Jánost és a Verklist. Erejével, szuggesztivitásával minden szerepét emlékezetessé tette, s ha színpadon van, ma is a figyelem középpontja. Kiss János azonban meglehetősen ritkán táncol mostanában. Szervez, tárgyal, irányít. RIPORT - INTERJÚ 1992. NOVEMBER 11 tÚJSZÓi A KÖZÖNSÉG SZERETTEI - Tizenhárom évvel ezelőtt, a Győri Balett megalakulásakor a Nap szeretteiként léptek először színpadra, kilencvenegy tavaszán viszont majdnem ,,kegyvesztettek" lettek. -A Nap kegyvesztettjei... cím, nek remek, de mi továbbra is a közönség szerettei vagyunk. Ezt érezzük lépten-nyomon, akármerre járunk. Markó Iván távozása természetesen nagyon keményen érintett bennünket. Repertoár nélkül maradtunk, hiszen az összes darabját visszavette, megtiltotta, hogy bármelyiket is tovább játsszuk. Ott álltunk műsor nélkül és elölről kellett kezdenünk mindent. Ha nem olyan a Győri Balett közönsége, amilyen, akkor ezt az övön aluli ütést ki sem heverjük, de valóban nagy család a miénk, ez most újra bebizonyosodott. Ennyi küzdelem, ekkora csapás után csak így tudtunk megmaradni. - A traumát tehát kiheverték már. - Igen. És megmondom őszintén: bizonyos szempontból jót is tesz ez az újrakezdés. Nyitottunk, új tagokat vettünk fel, új koreográfusokat hívunk. Tizenkét évig Markó Iván együttese voltunk, s mindenütt csak az ő nevét emlegették. Jelen pillanatban egyetlen név sem cseng, csak a Győri Baletté. Ami a világban továbbra is jelent valamit és jelenteni is fog. Szeretnénk, ha az együttesen belül olyan koreográfusi aktivitás kapna erőre, amely nagymértékben serkentene bennünket, vendégként pedig olyan koreográfusokkal akarunk együttműködni, akik a Győri Balett profiljának, stílusának teljes mértékben megfelelnek. Ez létkérdés számunkra. Ez a fajta nyitás nagyfokú szabadságot is jelent. - Új utakon a Győri Balett? - Mi nem akarjuk Markó Iván stílusát imitálni. Amikor magunkra maradtunk, mindenki azt hitte, sok kis Markó lép majd színre vagy mindannyian öt utánozzuk majd. A válás, az újítás azonban arra kényszerített bennünket, hogy a társulat szellemiségét megtartva frissen, nyitottan menjünk tovább. Új elvárásoknak, több koreográfus igényének kell megfelelnünk a jövőben, s hogy készek vagyunk minderre, azt úgy hiszem, a pozsonyi közönség is észrevette. A Szent Margit legendáját és a Gulliver úr utazásait még önerőből hoztuk létre, de a Rekviem az életért című estünk három egyfelvonásosa közül az egyik a cseh Libor Vaculík koreográfiája. - Markó Ivánt mikor látta legutóbb? - Tavaly a tévében, amikor a távozásáról beszélt. - Mivel búcsúztak egymástól, mi volt az utolsó mondata? -Telefonon arra kért, hogy vigyázzak a feleségére, Gombár Juditra. - És vigyáz rá? , - Judit időközben nyugdíjba vonult, így kevesebb időt tölt velünk, ettől függetlenül figyelek rá, igen. - Markó Iván sok mindent kiteregetett akkoriban, olyan dolgokba is beavatta a nézőt, amelyek talán nem is tartoztak a nyilvánosságra. Az éremnek, persze, két oldala van. Miért hallgatott a másik? - Hosszú előzményei vannak a botránynak, erről ma sem akarok beszélni. Nagyon sokan faggattak már Markó Iván magánéletéről, még a Szabad Európa Rádió munkatársa is megkeresett. Ezeket a kérdéseket kapásból visszautasítottam, s elzárkózom előlük ma is. Sem én, sem a társulat többi tagja nem akarja bemocskolni azt a küzdelmekkel teli, gyönyörű tizenkét évet, amelyet Ivánnal töltöttünk. Cserbenhagyásos gázolás, amit velünk tett, de akkor sem akartunk visszaütni, amikor azt nyilatkozta rólunk, hogy emberileg és művészileg alkalmatlanok vagyunk számára. Egy évvel a történtek után sok mindenről bizonyára ő is másként vélekedik. Egy jeruzsálemi interjújában például azt mondta nemrég: „A Győri Balett megtartja szellemiségét." Gyakran kérdezik tőlem azt is, miért nem játsszuk a régebbi darabokat? Hogy Iván nem engedi? Pereljétek be őt, tanácsolják sokan, biztos, hogy ti nyernétek. Nem perelünk. Sem ma, sem holnap. Drága jelmezek és még drágább díszletek állnak kihasználatlanul, ami óriási kár a Győri Balettnek, de akkor sem perelünk. Új korszakot kezdtünk és hiszem, hogy Iván nélkül is erősek leszünk. - Meglepődne, ha két-három év múlva Iván kopogtatna az ajtaján? Borítsunk fátylat a múltra, mondaná, próbáljuk meg újra. - Nem, ez nem történhet meg. Tizenhat éve ismerem Ivánt, ő nem ilyen ember. Ó borzasztóan konok, ha egyszer elhatároz valamit, azon már nem változtat. - De ha mégis, akkor mit felelne neki? - Nem tudom, igazán nem tudom. Az is lehet, hogy két-három év múlva már másvalaki ül az igazgatói székben. Táncolni szeretnék én magam is... májusban letelik a két év, amelyre bizalmat kaptam, s hogy utána mi lesz? Egyelőre az a dolgom, hogy pénzt hajszoljak, impresszáriókkal tárgyaljak, fellépési leKISS JÁNOS IGAZGATÓVAL A GYŐRI BALETTRŐL hetőségeket biztosítsak, hadd ne soroljam. És nemcsak a táncosokról, a műszaki gárdáról is gondoskodnom kell. - Nulláról indultak. Most hol tartanak? - Könnyebbet kérdezzen. Én akkor leszek majd igazán nyugodt, amikor az ötödik-hatodik balettestünkön is túl leszünk már, addig nem. Addig csak abban reménykedem, hogy jó úton haladunk. - Markó Iván idejében minden próbát és minden előadást azzal kezdtek, hogy kört alkotva egymás kezét fogták. A kör. Ez volt a hit, az erő forrása. Ma is ápolják régi szokásukat? - Nekem az a véleményem: a szeretetet gyakorolni kell. A kör Iván ötlete volt és hittünk is benne mindannyian. Ma a Győri Balettben hiszek, és abban, hogy otthoni és külföldi közönségünknek is rövid időn belül képesek leszünk bebizonyítani: azok vagyunk, akik voltunk. Az érzelmek rabságában című december 11 -i bemutatónkkal is ezt szeretnénk jelezni. Két egyfelvonásost láthatnak majd a nézők. Libor Vaculík Mister Faustját és Demcsák Ottó Korok és dimenziók című koreográfiáját. Már most ki merem mondani: mindkét darab nagy meglepetésnek ígérkezik. SZABÓ G. LÁSZLÓ Horváth Gizella, Markó Iván és Kiss János - nem is olyan régen (Inkey Alice felvétele) NEMCSAK TETŐ KELL A FEJÜNK FÖLÉ... Az elmúlt rendszerben sokszor hallhattuk, hogy az állam (a szocialista) milyen példásan gondoskodik polgárairól, különösen a jövő nemzedékéről, a gyerekekről, az ifjúságról. Nem hagyjuk cserben azokat sem, kiket szüleik félrelöknek, kik árván, egyedül maradnak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Szlovákiában 51 gyermekotthon, 16 nevelőintézet, öt diagnosztikai intézet van, ahol elhagyott gyerekek ezrei találnak menedékre, jutnak ételhez, meleg ágyhoz, jó szóhoz. Hogy mindez csak látszat volt, arra most, két három évvel a rendszerváltás után kezdünk rádöbbeni, miután a nyilvánosság elé kerülnek a valóságot feltáró tények. De milyen körülmények között éltek ezek a gyerekek? Az 51 gyermekotthon közül 20 olyan többszáz éves épületben van, mely nem felel meg a célnak, ráadásul a legtöbb állapota olyan, hogy állandóan javítani, rekonstruálni kell. Ha a közegészségügyi ellenőrök eleget tennének az előírásoknak, bizony nem egyet közülük már rég bezártak volna. Hogy ez mégsem történt meg, annak csupán az az oka, hogy a kapacitást nem lehet csökkenteni, hiszen minden helyre szükség van. Az ellátás sem mindenhol olyan, amilyennek lennie kellene. Egyre gyakraban olvashatunk megdöbbentő riportokat arról, hogy egyes gyermekotthonokban nem működik a fűtés, hogy 20 gyerek alszik egy szobában, hogy a tető beázik, a folyosón telente nincs melegebb 5 foknál (mint pl. Nagyszombatban). Hiába nőttek az árak a duplájára, a gyermekotthonok költségeit nem emelték. Viszont a ruhát, a lábbelit, az élelmet, iskolaszereket ugyanúgy biztosítani kell, mint eddig. Bizony előfordul, hogy némely otthonban a gyerekek csak álmodhatnak a déligyümölcsről, míg esetleg a börtönben ülő szüleik hetente háromszor is kapnak. A tornaijai gyermekotthonban szerencsére nem tapasztaltam ilyen szomorú állapotokat. A kastélyban 1950 óta működik az intézet, ahol jelenleg 26 különböző korú gyerek él. A szépen rendben tartott épületben kellemes meleg fogadja az érkezőt. A tágas játszóteremben a gyerekek vidáman szórakoznak, ki rajzol, ki kézimunkázik, mások a tévészobában videóznak. Öltözetük sem szegényesebb, mint bármelyik „normális" csaíádban élő gyereké. A hálószobák tágasak, tiszták, otthonosak. Bár itt is van, ahol nyolcan szoronganak. De ez legyen a legnagyobb probléma. - Költségvetésünk ugyan nem követte az árak emelkedését, azért ha szerényen is, ki tudunk belőle jönni - mondja az otthon júliusban kinevezett új igazgatónője, Szobonya Magda. - Persze, ahol csak tudunk, takarékoskodunk: a szénnel, a villannyal, a ruhákkal. Szerencsére van saját mosodánk, azért sem kell külön pénzt kiadnunk. Van egy kis kertünk is, ahol megtermeljük a zöldséget, gyümölcsöt. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a mi gyerekeink bőségben élnek. Szívesen vennénk, ha jelentkeznének támogatók, bár tudjuk, a mai világban senki sem adakozik szívesen. Igaz, segítséget mindig kapunk, ha szólunk. Akár füvet kell nyírni, akár kertet trágyázni. Jólesik, ha gondolnak ránk. Most legutóbb például a városi művelődési otthontól kaptunk két jegyet Gergely Róbert koncertjére. A gyerekek nagyon örültek. De olykor azért a pénz is jól jönne. Jó érzés hallani, hogy a gyerekek anyagiakban nem szenvednek hiányt. Ám valóban ez a legfontosabb? Hiszen köztudott, semmilyen otthon, még a legkorszerűbb, a legjobban ellátott sem helyettesítheti a családot, a legodaadóbb, legáldozatkészebb nevelő sem képes pótolni a szülőt. Pedig ezeknek a gyerekeknek ez hiányzik a legjobban. - Túl érzékenyek, bizalmatlanok az idegenekkel szemben, viszont nagyon ragaszkodóak, ha valakit megkedvelnek - jellemzi kis védenceit az otthon igazgatónője. - Ennek ellenére nem nehéz velük, csak szeretni kell őket és megérteni. S ami még nagyon fontos: az őszinteség. Sajnos, az intézetek nem védhetik őket egész életükön keresztül. Mikor kikerülnek az otthonból, bizony sokszor nagyon egyedül érzik magukat. Ráadásul eleve hátrányos helyzetből indulnak; nehezebben jutnak álláshoz, lakáshoz, mint általában. S ha szüleikkel sincsenek kapcsolatban, kihez forduljanak? Az otthonokban elhelyezett gyerekek szempontjából egyértelműen káros volt, ahogy „gondoskodtak" róluk. Önállótlanok, nincsenek felkészülve azokra az élethelyzetekre, amelyek a családban felnövő gyerekek számára természetesek. A kinti világgal való kapcsolatuk általában korlátozott. Szobonyáné meséli, hogy például mindezidáig az otthonban élő gyerekeket itt nem látogathatták meg iskolatársaik, ők sem mehettek el hozzájuk. A járási szociális osztály azt sem engedélyezte, hogy a környékbeli családok egy-egy gyereket magukhoz vegyenek, akár rövid időre is. - Pedig szerintem - mondja —

v nagyon fontos lenne, hogy ezek a gyerekek mégismerjék a családi életet, a szülők és a gyerekek közötti viszonyt, azt, hogy mit jelent ez az együttlét. Szomorúnak tartom ugyanis, hogy csaknem felnőttként kikerülve az otthonból alapvető dolgokkal sincsenek tisztában. Hogyan legyenek képesek családot alapítani, normális életet élni, ha sohasem látták, milyen az?! Ez a felismerés adta az ötletet Szobonyánénak, hogy egy néhány helyen már bevált modellt próbáljon bevezetni. - A lényeg a következő: a gyerekeket (tízet-tizet) két állandó nevelő vezetésével úgy csoportosítanánk, hogy egy családként éljenek. A feltételek adottak. Az épületnek háíom része van, mindegyikben van egy-egy különálló lakás, ebédlővel, hálókkal, konyhával, szociális helyiségekkel. Ezekben helyeznénk el a gyerekeket és a nevelőket, akik egész nap velük lennének, éjszakára persze kisegítő nevelőket is fogadnánk. Együtt laknának, főznének, takarítanának, együtt készítenék a leckét, szóval mindent úgy, ahogy egy családban szokás. Az lenne a legjobb, ha a nevelők házastársak lennének, de anélkül is megoldható. Csak a bérükre tudnánk előteremteni a pénzt. A járási iskolaszéken kedvezően fogadták az ötletet, viszont január 1 -tői a gyermekotthonok már a kerületi iskolaszékhez fognak tartozni, s hogy ők mit szólnak majd, azt nem tudhatjuk. Én mindenesetre azon leszek, hogy az elképzelésemet valóra váltsam. A gyerekek érdekében. Mert nemcsak tető kell a fejük fölé és cipő a lábukra... S. FORGON SZILVIA Méry Gábor illusztrációs felvétele