Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-27 / 280. szám, péntek

MOZAIK ÍÚJSZÓM 1992. NOVEMBER 27. NEM VOLT KÖNNYŰ MAGYARNAK LENNI Nyolcvannyolc év. Egy nép, egy nemzet életében nem nagy idö, de egy emberében igen. Főleg, ha olyan történelmi viharokkal terhes században éli meg, mint a huszadik. Oswald István még a „boldog békeidőkben", 1904-ben szülétett Pozsonyban. Ebben a városban élt át két .világháborút, országok, rendszerek bukását és születését, nemzete megannyi megpróbáltatását. Sok emléke maradt. Van mit megosztania velünk, kései utódokkal. Hátha tanulunk és okulunk... - 1904-ben születtem Pozsonyban. Akkor még csönd és béke volt Európában. A népek nem acsarkodtak egymásra, németek, magyarok, szlovákok megértésben éltek. Gyerekkorom idillikus volt, szerényen, de boldogan éltünk. Édesapám egy fatelepen volt telepmester, édesanyám otthon végezte a háziasszonyi teendőit. Az elemi iskolát a Csáky iskolában kezdtem, majd a Magyar Királyi Katolikus Főgimnázium tanulója voltam 1918-ig. Miután a csehek bejöttek, a gimnáziumból reálgimnázium lett, ott érettségiztem 1923ban. Diákéveim egyetlen nagy emléke az 1914-ben kitört háború. Az iskolánkttan hadikórházat rendeztek be. A sebesülteket a tornateremben helyezték el, a bejárattal szemben állt egy kis oltár, ott ministráltam 1914-től- 1917-ig. Mai napig nem felejtem el azokat a beteg, szenvedő katonákat; soknak az ágyára ültem, levelet írtam a nevükben, elbeszélgettem yelük, hoztam nekik ezt-azt. A háborúnak ugyan 1918-ban vége lett, a béke azonban nem tért vissza városunkba. Miután a csehek bevonultak Pozsonyba, sok magyart kiutasítottak, a magyar alkalmazottakat a hivatalokból, üzletekből elbocsátották, bezárták a magyar iskolákat. A gimnáziumban is csak 1919 novemberében folytatódott a tanítás, féléves szünet után. A kiutasított magyarok vagonokban álltak a határon Mosonmagyaróvárnál, Rajkánál. Ott éltek-haltak hónapokon át, mert a megcsonkított anyaország nem volt képes egyszerre befogadni a rengeteg menekültet. Nem volt számukra se lakás, se munka. Nem sok szép emlékem maradt abból az időből. Pozsonyban feszült hangulat uralkodott. Rengeteg szlovák telepedett a városba, s megkezdődött a korábban ismeretlen nemzetiségi torzsalkodás. A betelepült szlovákok magyarellenességüket lépten-nycmon megmutatták. Ledöntötték az összes magyar vonatkozású szobrot, többek között Mária Terézia lovasszobrát és Dévényben a mileneumi Árpád-szobrot. Nem volt könnyű akkor magyarnak lenni. Miután 1923-ban leérettségiztem, a bécsi Világkereskedelmi Főiskolán folytattam tanulmányaimat. Tagja, később könyvtárosa lettem a bécsi diákok szervezetének, az úgynevezett Bécsi Magyar Akadémikusok Egyesületének. Ebben a tisztségemben elődöm József Attila volt. Őt dr. Lábán Antal a bécsi egyetem magyar tanszékének lektora mutatta be nekünk az egyesület egyik közgyűAttila elment Párizsba, én vettem át tőle a könyvtárat. Meg kell mondani, nagy rendetlenséget hagyott maga után, nem vezetett leltárt, sem kölcsönzési ívet. Ezt mind nekem kellett pótolnom. A főiskolát 1928-ban végeztem el és rögtön hazajöttem. Meg sem fordult a fejemben, hogy Bécsben maradjak, a szívem visszahúzott szeretett városomba, kedves szüleimhez. Könyvelő lettem a Dél-kárpáti Kőolajfinomító Vállalatnál. Beléptem a Magyar Keresztényszocialista Pártba, s vezetője lettem a Keresztény Kultúrkörnek. Körülbelül 300 tagja volt és különböző színi előadásokat, kulturális rendezvényeket lésén. Emlékszem, fekete nadrágot és pepita zakót viselt. Kérésünkre elszavalta néhány versét, nagyon félszegen és bátortalanul. Egy alkalommal négyszemközt is elbeszélgettünk. József Attila nagy Ady-rajongó volt, sok versét tudta idézni. Kértem, mondjon már magáról is valamit, mire elővette egyik kötetét (Nem én kiáltok volt a címe) és a következő dedikációt írta bele: ,, Oswald István barátomnak, utódomnak a könyvtáros tisztségében, hogy a sok nyomtatott lim-lom között legyen már valami, amit nyugodt lélekkel ajánlhat a kultúrszomjas kollégáknak. Baráti kézszorítással József Attila, Bécs, 1926. június 10." A kötetet a mai napig őrzöm, benne az autogramot is, amelyet a névjegyemre adott. Miután József szerveztünk. Pozsonyban akkoriban még a Toldi Kör, a Cserkészek és a Vasasok Kultúregyesülete működött. A magyarók összetartottak, támogatták egymást és a kulturális élet is élénk volt, annak ellenére, hogy a politikai helyzet nekünk nem kedvezett. A német nemzetiségűeket mindig előnyben részesítették a magyarokkal szemben, ezért a két nemzetek vezetője Karmazin lett. 1938-ban, mikor Hitler elfoglalta Ausztriát és Ligetfalut, Pozsonyban falragaszokon olvashattuk: „Pozsony kéri a csatlakozást." A magyarok ugyanakkor abban reménykedtek, hogy Pozsony visszakerül Magyarországhoz. Nem így történt. A hatalmat Tiso vette át, a magyarok helyzete pedig még rosszabb lett. Emlékszem, a színházban kulturális estet tartottunk, melyen jelen volt gróf Esterházy János is, a színház épülete előtt pedig a tömeg a bécsi döntés ellen tüntetett. Szónoklataik, gyalázkodásuk behallatszott a terembe. Bizony akkor mindannyian féltünk egy kicsit. A második világháborút Pozsonyban éltem át. Szerencsére nem kellett bevonulnom, mert stratégiai fontosságú üzemben dolgoztam. A frontot „megúsztam", ám a háborút követő magyarüldözést nem. 1945 májusában kezdődött. A németeket a szudéta területekre deportálták, a magyarokat kitelepítették Ligetfaluba. Engem is kivittek, de szerencsére másnap sikerült megszöknöm. A családommal együtt Vereknyén bujkáltam egy özvegyasszonynál, albérletben. Tüzelőnk, élelmünk nem volt. Pedig negyvenöt tele nagyon kemény volt. Éjszakánként tüzelni való fát loptunk. Nehéz időket éltünk... A magyarokat Csehországba deportálták, megfosztották őket állásuktól, nyugdíjuktól, vagyonuktól. Bezárták az iskolákat, betiltották az újságokat. Magyarul meg sem szólalhattunk. Ez az állapot 1948-ig tartott. A februári fordulat után enyhült a helyzet, a magyarok is kaphattak munkát. Én a Meopta üzemben lettem segédmunkás. Ött dolgoztam 1953-ig, mikoris a szemem miatt leszázalékoltak, rokkantsági nyugdíjat adtak. Az új politikai helyzetet kihasználva dr. PrenghyÁrpádügyvéddel, Farkas Józseffel és még néhány lelkes szülővel azon gondolkodtunk, miként lehetne Pozsonyban újból megnyitni a magyar iskolát. Sokat kilincseltünk a hivatalokban, nagyon szomorú, hogy a Csemadok akkori vezetősége nem állt mellénk. Erőfeszítésünk nem volt hiábavaló. 1950. szeptember elsején a Kalinóiak utcában megkezdődhetett a magyar, nyelvű oktatás. Ez és az 1951-ben megnyílt úgynevezett belvárosi iskola lett a mai pozsonyi magyar alapiskola és a gimnázium elődje. Ez az időszak volt életem egyik legszebb fejezete. A mai fiatalok nem is sejtik, menyi harcba, küzdelembe került, amíg sikerült kiharcolnunk az anyanyelven való tanulás jogát. Hosszú életem során sokat megéltem, egyetlen változás sem hozott jót a magyaroknak. Magyarnak lenni soha nem volt könnyű, ezért félek most is a jövőtől, az önálló Szlovákiától. Mégis remélem, hogy az emberek végre megtalálják az egymáshoz vezető utat. S. FORGON SZILVIA BETEGES KÉPZELODÉS, SZOMSZÉDVISZÁLV MEGVERI MAGUKAT AZ ISTEN... Az utóbbi hónapokban egyre több olvasónk gondjainak orvoslását a szerkesztőségtől reméli. Főleg a korosabbak, a betegek, a magányosak ragadnak tollat, s közlik sérelmüket. Lehetőségeinkhez mérten segítünk, s ha fáradozásunk nem is jár mindig sikerrel, a hozzánk forduló jó érzéssel nyugtázza igyekezetünket. A múlt héten egy rejtélyes levél nyomába eredtünk. Bár a bajukkal egyedül küszködő emberek gyakran kérik nevük titokban tartását, csak ritkán figyelmeztetnek arra, hogy inkognitóban érkezzünk. Kissé furcsáltuk ugyan, de arra gondoltunk, hogy a mozgássérült levélíró biztos okkal óvatos. Mert mint írta, idős édesanyjával nehéz körülmények között élve, félelemben telnek napjaik, éjszakáik. S mert gyengék és betegek, „könyörögnek" segítsünk rajtuk, hiszen hiába fordulnak bárhová, elutasításban van részük. Fűtetlen házban, piszokban A házhoz érve nyugtalanság vett rajtunk erőt, hiszen az első pillanatban úgy tűnt, hogy lakatlan. Az udvaron kutyák csaholtak, neki neki ugrottak a kapunak, a kopott ajtónak. Nemsokára egy autó fékezett le mellettünk. A járműből a levélíró szállt ki. A házba tessékelt, egy fűtetlen helyiségbe, amelyre csak a piszok volt a jellemző. - A kegyetlen szomszédoktól szenvedünk. Betörik ablakainkat, megmérgezik állatainkat, lopnak a kertünkből, összevágják a fóliánkat. Húsz éve tart a viszály. Most a vagyonomból akarnak kiforgatni - sorolta sérelmeit, majd a belépő hétrét görnyedt édesanyjától azt követelte, mondja el ő is hogy bánnak velük a szomszédok. Az idős aszszonyból a határtalan düh szólt. Átkokat, szitkokat szórt a környéken lakókra, gazdag szótárából nem hiányoztak a trágár szavak sem. Majd hirtelen váltott, és azt panaszolta, hogy mennyire beteg a veséje. - Miért nem fűtenek? Miért élnek ilyen piszokban? Miért nem kérnek szociális segélyt? - próbáltunk kérdezősködni amikor láttuk, hogy a bajok egyedüli forrása a szomszédviszály, a beteges képzelgés. - Nincs szükségünk pénzre. Van miből élnünk. Sajnos egyedül nem győzöm a háztartás vezetését, a kert művelését, az állatok tartását. A szomszédviszály felőrli idegeimet. A bátyámmal hét és fél hektár földünk van, szerintem a szomszédokkal együtt az én részem kell nekik. Jól tudom, az életünkre törnek, de a falu elöljárói sem fogják a mi pártunkat. Szegény nyomorékok ellen könnyű ugrálni - váltott érzelgős hangnemre az egyébként nagyon is erélyes, szókimondó asszony. S hogy hitelesebbé tegye saját betegségét (is), előkerített egy fűzőt, amit gerincbántalmai miatt kell(ene) viselnie. - Ha olyan nagy vagyonról van szó, ha van elegendő pénzük, miért nem hozatja rendbe a házat, miért nem takaríttat ki, miért nem fűt be beteg édesanyjának? - próbálkoztunk újra, de eredménytelenül. Választ nem .kaptunk. Az udvaron meg kellett viszont néznünk, hogy a szomszédok illetve azok gyerekei honnan lövik ki (csúzlival) az ablakokat, majd invitáltak a kertbe, az ólba, hogy lássuk a pusztítást. Nem mentünk, viszont bekopogtunk a szomszédokhoz, a „bajok okozóihoz". Nem akarunk tudni róluk Barátságosan fogadtak, s nem győzték csodálkozni az ismételt vádakon. Bár bevallották, megszokták már, hogy a kertszomszédjuk bepanaszolja nemcsak őket, hanem gyermekeiket is. Azt is, aki rég nem él a szülői házban. - A rágalmak ellen eleinte nem tudtunk védekezni. A szomszédaszszony hetente jelentett fel. Jött a rendőr, kihallgatott s a vizsgálatot lezárta. Ma már hiába panaszkodnak ránk, nem hisz nekik senki. A rokonságuk sem tartja velük a kapcsolatot. - Tényleg nem fordult elő, hogy fiai parittyával kilőtték a szomszédok verandája ablakait? - próbáltuk tudakolni. Beszélgetőtársaink csodálkozva, majd mosolyogva közölték: - Csak nem gondolják, hogy a 27 és a 22 éves fiaink ezzel múlatják az időt?! Sajnos a szomszédoknak be teges ötleteik vannak. De hát, ezt úgy látszik, tűrnünk kell... A községházára menet, találomra érdeklődtünk a levélíró személyét illetően. - Emiatt kár volt ide jönniük, hiszen szinte az egész faluval haragban vannak. Az idős mamát tulajdonképpen sajnálom, de a lánya megéri a pénzét. Adja a szegényt, a szerencsétlent, de közben kapzsi és irigy. Még az anyját is megüti... Minduntalan követelőzik, bírósággal fenyeget - mondták sokan, elhallgatva nevüket. A polgármester is csak legyintett. - Nehéz eset. Én is csak az idős mamát sajnálom. Többször jártam náluk, láttam, nem emberhez méltón élnek. A két asszony furcsán viselkedik, nem érintkeznek közvetlen családtagjaikkal sem. Nem tehetünk semmit... Amikor visszatértünk az autóhoz, a levélírónk és idős édesanyja már vártak ránk. - Na, mit tudtak meg? Remélem intézkedni fognak, s kapunk házat, hogy végre nyugodtan élhessünk. Hogy ne kelljen rettegnünk a szomszédoktól. Ha pedig nem segítenek belátható időn belül, megveri magukat az Isten! - kiabálták felénk. Sajnos, levélírónknak nem tudunk segíteni. Problémáját csak önmaga oldhatja meg. Úgy, hogy megpróbál kigyógyulni a beteges gyanúsítgatásból. S ha önerőből nem képes rá, segítségért szakorvoshoz fordul. Bár lehet, ha tisztára sikálná a padlót, lemosná a piszoktól ragadó ajtókat, ablakokat, kitakarítaná a gazos, koszos udvart, s fűtött szobában tiszta ágyneműbe fektetné vesebajos, reumás édesanyját, szebbnek látná a világot, jobbnak az embereket. S nem félne... PÉTERFI SZONYA VLADIMÍR MEČIAR SVITBEN Tegnap Svitbe látogatott Vladimír Mečiar szlovák kormányfő, aki gazdasági, szociális és környezetvédelmi kérdésekről, valamint a Chemosvit állami vállalat privatizálásának formáiról tárgyalt vendéglátóival. A főként műanyagfóliát gyártó vállalat igazgatója gazdasági eredményeikről, törekvéseikről, külföldi kapcsolataikról tájékoztatta Vladimír Mečiart, külön kiemelve, hogy szüntelenül figyelmet szentelnek a környezetvédelemnek. A miniszterelnök elmondta, egyebek között, hogy jövőre mintegy 10 ezer szakembert küldenek külföldre tanulni, hogy hazatérve felkészült menedzserekként, közgazdászokként és kereskedőkként állhassanak a gazdaság szolgálatába. Hangsúlyozta, hogy a privatizálás folyamatának mostanában tapasztalható lelassulása nem politikai okokra vezethető vissza, hanem gazdaságiakra. Megemlítette: ha a privatizálás folyamatába csak a piaci módszerek szerint lépnének, vagyis aszerint, hogy ki ad többet, akkor abban az esetben nagyon hamar kimerülnének a banktartalékok, melyek a fejlesztési programok finanszírozásához szükségesek. LASSÚ APADÁS A DUNÁN Tegnap a Pozsony alatti szakaszon már fokozatosan csökkent a Duna vízszintje, és a Szlovák Hidrometeorológiai Intézet előrejelzése szerint az éjszaka folyamán az árhullámnak Komáromnál (520 centiméter) és Párkánynál (480 centi-. méter) kellett volna tetőznie. Jozef Obložinský, a Vízgazdálkodási Beruházó Vállalat igazgatóhelyettese elmondása szerint annak ellenére, hogy a vízhozam csak nagyon lassan csökken, a bősi vízlépcső munkaterületén már megkezdték a károk felszámolását. Már szerda este folytatták a jobboldali duzzasztómű acél zárószerkezeteinek építését, illetve a baloldali, gútori duzzasztómű alvízcsatornájának kövekkel és betonelemekkel történő megerősítését. A gútai duzzasztóművet jelenleg zárva tartják, mert előteréből a közeljövőben kiemelik a múlt héten elsüllyedt kőszállító uszályt. A vízlépcső egyéb részein az állagmegóvási munkákon kívül minden egyéb tevékenységet felfüggesztettek. Végezetül az igazgatóhelyettes feltételezte, hogy csütörtök folyamán megindul a forgalom a bősi hajókamrákon keresztül is. Amint az tegnapi bősi terepszemlénken kiderült, korainak bizonyult Obložinský úrnak a Szlovák Sajtóiroda tudósítójának kifejtett optimizmusa. A hajók továbbra is tétlenül várakoztak. A baloldali hajózsilip hetekig rossz felső kapuját nyilvánvalóan sikerült rendbehozni, mivel ezen már leengedett helyzetben teljes erővel ömlött át a felvízcsatorna vize. Ezúttal azonban az eddig működő jobboldali zsilip volt lezárva, felső kapuján szorgos helyreállítási munkák folytak. -tlMAGYARORSZÁGNAK NINCS ELLENSÉGKÉPE Katonai szempontból csak a Magyar Köztársaság határain belül élő lakosságot tekintjük „nemzetnek" - mondotta a tegnapi budapesti tudományos konferencián Raffay Ernő magyar honvédelmi államtitkár. Hangsúlyozta továbbá, Magyarország egyetlen országot sem tekint ellenségének, még akkor sem, ha más államok ellenségnek tekintik Magyarországot. A szomszédos országoknak legitim biztonsági érdekeik vannak. Magyarország figyelembe veszi ezeket, és nem tesz semmi olyat, ami veszélyeztetné a térség biztonságát, hangsúlyozta Raffay.