Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-27 / 280. szám, péntek

1992. NOVEMBER 27. ÚJ szól PUBLICISZTIKA 6 LAPSZÉLEN HA VALAMIM. Történt néhány éwel ezelőtt Budapesten, az ország első színházában, első számú nemzeti drámánk középiskolásoknak tadott előadása közben, hogy a nézőtéren némely srácok egyszer csak elkezdtek kacarászni, majd egyre hangosabban nevetgélni, majd a legdrámaibb pillanatokban is bejeröhögtek az előadásba, méghozzá úgy, hogy hangjuk felért a színpadig. Bizonyos idő eltelte után, az ország egyik vezető színészében, akinek éppen jelenése volt a színpadon, eldőlt a borjú, megállította az előadást, és kerekített nyomban egy másikat, egy egyszemélyest, ott a színpadon, rendre utasítva, azután, ha jól emlékszem, még a színházteremből is kiutasítva a renitens, az első számú nemzeti drámánkat, a szent érzelmeket és gondolatokat nem tisztelő, sőt neveletlen viselkedésével meggyalázó csoportot. Megvallom, először a — különben általam szintén nagyrabecsült—színész pártjára álltam, színházban, moziban magam is átélve nézőként -hasonlót, finoman szólva, zavaró nézőtéri mozzanatokat. Aztán eszembe jutott: azokban a srácokban volt-e a hiba? Vajon nem az előadásban, mely nem tudott olyan lenni, hogyle.kösse a figyelmüket? Mert hiába a legszentebb érzelem, a legszentebb gondolat, ha az úgy jelenik meg a színpadon, hogy sehogy, azaz, hogy nem képes hatni, nem képes megfogni az embert. Azok a srácok, a nézőtéren ülők zömével ellentétben, voltak bátrak hangot adni véleményüknek — nemtetszésüknek. Persze, az is lehet, hogy kitűnő volt az előadás, csak éppen a „neveletlenjei, huligánjai"más „kultúrán"nevelkedtek, mely helyett, vagy mellé, ugyanakkor sem a család, sem az iskola nem tudott olyan értékeket nyújtani nekik, elfogadtatni és megszerettetni velük, amilyeneket, mondjuk, első számú nemzeti drámánk tartalmaz, és akkor egyszer csak — tetszik, nem tetszik — színházba cipelik őket, lehetőleg gruppéban, mert így vagyon előírva. Mindettől függetlenül, meggyőződésem, ha jó egy előadás, csend van á nézőtéren, végig, vagy éppen nevetés hullámzik, ha vígjáték a darab. Gyermekszínházi előadásokon is megtapasztaltam ezt, számtalanszor. Mindig akkor zajongott a nézőtér — mindig akkor kellett fegyelmezni a gyerekeket, mert azt, ugye, kell, hisz ők a rosszak, dehogy is az előadás —, ha nem volt mit látni, nem volt mit hallani, röviden: ha nem történt semmi a színpadon. Jutott mindez eszembe a minap, amikor egy autóbusznyi kisvárosi felső tagozatos alapiskolás hazatért Komáromból, ahol a Jókai Színházban A padlás című félig mesét—félig musicalt tekintették meg, és az őket kísérő egyik pedagógus elmondta: nagyon tetszett a gyerekeknek az előadás, érdeklődéssel nézték, élvezték, nem kellett őket fegyelmezni. Az elején azt hitték, mesélte tovább, zűrösebb lesz az egész, mert máshonnan is érkeztek ifjú nézők, középiskolások, szakmunkásképzősök, „inasok", akik mindenféle, nem éppen teátrumba illő (?) szerelésben, hangoskodva, egymást lökdösve vonultak be a színházterembe. De nem. Őket is lekötötte A padlás, az első perctől kezdve. Az élet más területeire is gondolva végezetül, például az oktatásra, politikára, gyermeknevelésre, közigazgatásra, kereskedelemre: egyáltalán nem biztos, hogy a befogadóban, a „közönségben" van a hiba. Hanem magában a tettben, melynek a megcselekvője, persze, nehezen ismeri ezt be, inkább másra mutogat, sőt a bírálni merészelőt, a nemtetszésének hangot adót rendre utasítja, vagy ki... m • - * (bodnár) NYELVGYŰLÖLET TEGNAP ÉS MA Érdekes, hogy a világ nyelveiben nem nagyon gyökeresedett meg a nyelvgyűlölet és a nyelvüldözés szó, pedig a nyelvekkel szembeni ellenszenv és erőszakos fellépés semmivel sem ritkább jelenség, mint édestestvére, a fajgyűlölet és fajüldözés. A kisebbségi nyelvek és oktatás egyik legismertebb szakértőjének, Tove Skutnabb-Kangas-nak a véleménye szerint az egyik testvér épp most lép a másik helyébe, miután amaz a világ legtöbb országában „szalonképtelenné" vált: a biológiailag meghatározott fajgyűlöletet a rasszizmus finomabb változatai váltják föl, az ún. etnicizmus és lingvicízmus. Ezek lényege, hogy az etnikai csoportokat, kultúrákat, nyelveket a hatalmi elit rangsorolja: egyeseket értékesnek, védelemre méltónak tekint (többnyire a saját nyelvét), másokat viszont kihalásra, sőt kiirtásra ítél. Azt, hogy valamelyik faj alkalmasabb volna mondjuk az államszervezésre vagy magasabb műveltség megszerzésére, mint a másik, ma már hivatalosan nemigen meri állítani senki. Ugyanez azonban gyakran hallható az egyes etnikai csoportokról, kultúrákról és nyelvekről; a példáért nem kell messze mennünk, elég, ha a velünk együtt élő cigányságra gondolunk. Az etnikumok ilyen megítélése azután alapul szolgál a kisebbségek beolvasztását célzó intézkedésekhez, így pl. az anyanyelvi oktatáshoz való jog megvonásához. Q "7 lovákiában csupán a ciOZ. gányokkal kapcsolatosan hallhatók ilyen vélemények: a magyarság kultúrájának lenézése, netán a magyar nyelv alkalmatlanságának nyílt hangoztatása — az 1100 éves magyar államiság árnyékában — elképzelhetetlen. Sajátos módon, nálunk inkább az ellenkező kényszerképzettel találkozunk: eszerint nem a magyar, hanem a szlovák nyelv van veszélyben Szlovákiában, elsősorban annak déli részein, s ezért ezt, vagyis a többség nyelvét kell védelmezni a kisebbség nyelvével szemben. A „veszélyeztetett" többségi nyelv védelmének pedig változatos formái vannak, a kisebbségi személynévhasználat korlátozásától egészen a magyar nyelvű helységnévtábláknak hatóságilag kezdeményezett kibulldózereztetéséig. Más jellegű érv a szlovák nyelv integráló szerepére való hivatkozás, amely ürügyet szolgáltat az anyanyelvi oktatás elleni támadásokra, a szlovák nyelvi (és nyelvű) órák számának növelésére. Az érintettek—vagyis mi, szlovákiai magyarok — gyakran hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a velünk szemben tanúsított ellenséges magatartás valamiféle kelet-közép-európai sajátosság; vagy éppen szlovák jellemvonás. Az emberek nagy csodálattal tekintenek az olyan külföldi példákra, mint a finnországi svéd vagy a dél-tiroli német nyelvű kisebbség irigylésre méltó helyzete. Kevesen tudatosítják, hogy ezek az esetek meglehetősen egyediek, és sajnos távolról sem mondhatók jellemzőnek. Ahhoz, hogy helyzetünket reálisabban szemlélhessük, nem árt, ha néhány ellenpéldával is megismerkedünk a hozzáférhető kétnyelvűség — irodalom, valamint a Kisebbségi Jogok Csoportjának nemrégiben Londonban kiadott, Nyelv, műveltség és a kisebbségek című jelentése alapján. H

a az előző évszázadok nyelvgyűlölő gyakorlatát a maival vetjük össze, azt látjuk, hogy az alaptörekvés — a kisebbségi nyelvek és kultúrák megsemmisítése — változatlan ugyan, a módszerek azonban sok helyütt megváltoztak: finomodtak, „civilizálódtak". Régebben a kisebbségi gyermekekkel szemben gyakori volt a nyílt erőszak alkalmazása, a szüleiktől való kényszerű elválasztás, az anyanyelven való megszólalás büntetése. Az intézkedések célja az elnemzetlenítés ós a nyelvcsere kierőszakolása volt, amint ezt annak idején nem is nagyon rejtették véka alá. A szülőktől és a kisebbségi közösségtől való erőszakos elválasztás a beolvasztásnak már évszázadok óta az egyik legkedveltebb és leghatékonyabb módszere. Az első ismertebb példája annak, hogy a törvényhozás egy nyelv és kultúra kiirtását tűzte ki célul, a skóciai lona 1609-ből származó statútuma, melynek nyíltan vallott célja volt, hogy a felföldi gyermekeket elidegenítse gael nyelvű és kultúrájú környezetüktől. A törvény a felföldi diákoknak az alföldön, angol etnikai területen történő taníttatásáról rendelkezik, annak érdekében, hogy a gyermekek „megtanuljanak szüksé§bs mértékben beszélni, olvasni és írni angolul" (idézi Suzanne Romaine, a kisebbségek kétnyelvűségének egy másik kiváló kutatója). Az ilyen intézkedések — úgy látszik—nem maradtak hatástalanok, hiszen az öt-hat millió skót túlnyomó többsége ma már angol anyanyelvű: a kelta nyelvek közé tartozó gael beszélőinek száma a százezret sem éri el. Skutnabb-Kangas egy másik munkájában több olyan jelenkori svédországi bírósági esetről számol be, melyekben bevándorló szülőktől erőszakkal elszakították gyermekeiket és svéd nyelvű nevelőotthonokba helyezték őket. A látogatások során a szülőknek megtiltották, hogy gyermekeikkel anyanyelvükön beszéljenek. A kisebbségi tanulóknak családjuktól való elszakítás intézményes gyakorlattá vált. A többségi tannyelvű iskolákban a diákok saját kultúrájukról és anyanyelvükről nem tanulnak: ha mégis, abban sincs köszönet. Bár nyíltan ma már nem nagyon mondják ki, hogy az illető kisebbségek kultúrája és nyelve primitív vagy civilizázatlan volna, az oktatás mégis ezt sugallja. Az így felnövő gyermekek legfőbb vágya, hogy megszabaduljanak attól a terhes örökségtől, amit anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk jelent számukra. A _ ilyen fiatalok azonban az MZ elveszített kultúráért és nyelvért nem sokat kapnak cserébe: a többségi beszélők közé ugyanis nem minden esetben tudnak beilleszkedni. Ennek illusztrálására ismerkedjünk meg egy amerikai indián fiatalember megdöbbentő sorsával. A navahó indián Kee gyermekként bentlakásos iskolában tanult. A tanároktól — a szokásos gyakorlatnak megfelelően — büntetést kapott, ha anyanyelvén megszólalt. Mivel csak karácsonykor és nyáron mehetett haza, meglazultak a családjához fűződő kötelékek. Az iskola elvégzése után Kee sem a fehérek, sem a navahók társaságában nem érezte jól magát, s az egyik nyelvben sem érezte magát igazán otthonosan. Kétnyelvűség és kétkultúrájúság helyett senyelvűség és gyökértelenség lett az osztályrésze, sokezer más navahó sorstásához hasonlóan. 16 éves korára alkoholista, depressziós, identitás nélküli ember lett belőle, senyelvűsége képtelennétette atovábbtanulásra. Ez az eset, amely a Kisebbségi Jogok Csoportjának fent említett jelentésében szerepel. D. Piatero szerint inkább tipikusnak számít, mintsem kivételesnek. M

ég nem is olyan régen az olyan fejlett demokráciákban is, mint Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Ausztrália és a skandináv országok, a kétnyelvű gyermekeken fizikai erőszakot követtek el, ha azok az iskolában anyanyelvükön találtak megszólalni. Skutnabb-Kangas írja egyik munkájában, hogy a svédországi Tornedal környékén élő finn anyanyelvű iskolásoknak nehéz fatuskókat kellett büntetésből cipeliük, amiért finnül beszéltek. Egy másik finn lakosságú körzetben, Norrbotten környékén, ha egy gyermek finnül szólalt meg, összes társát felsorakoztatták és egyenként felpofozták őket. Az a nyílt fizikai erőszak, amely még nem is olyan régen szinte minden fejlett ország „oktatási módszerei" közé tartozott, ma már nagyrészt a múlté, bár a kisebbségi gyermekek kínzására még mindig találunk példát. A nyílt erőszak burkolttá változott, ám az alaphelyzet, vagyis az, hogy a kisebbségi gyermekekbe anyanyelvük és kultúrájuk iránt szégyenérzetet, megvetést táplálnak, változatlan maradt. S maradt az üzenet is, mely szerint a kisebbségi jobban teszi, ha „rövid úton" feladja nyelvét, kultúráját, nemzetiségét. Milyen tanulságként szolgálhat számunkra mindez? Ha a régebbi korok nyelvgyűlölő gyakorlatát nézzük, akkor például a múlt századi Magyarországról bátran megállapíthatjuk, hogy az európai vagy akár „világátlaghoz" képest nagyon is méltányosan bánt a területén élő nemzetiségekkel. Ha pedig a mi mai helyzetünket hasonlítjuk össze az általános külföldi gyakorlattal, azt látjuk, hogy a szlovákság részéről tapasztalt türelmetlen megnyilvánulások, elnemzetlenítő törekvések korántsem számítanak kivételnek, inkább szabálynak. (Következésképpen emiatt nem jogos a szlovák népet antidemokratikusabbnak, türelmetlenebbnek vagy primitívebbnek tartani bármely más nemzetnél.) Ami pedig azt a néhány esetet illeti, amelyben a nemzetiségek példamutatóan széles körű jogokat élveznek, nem árt tudatosítani, hogy ezek a jogok ott sem hullottak csak úgy a kisebbségek ölébe, hanem keményen meg kellett értük küzdeni. A polgári demokrácia -—ha a kisebbség passzív marad — éppúgy a „többség megelégedésére" oldja meg a nemzetiségi kérdést, mint a szocialista „demokrácia" (hogy Husák elvtárs egykori találó szójátékát idézzük). Azonban a polgári demokrácia a kisebbségek számára ehhez a harchoz természetesen összehasonlíthatatlanul nagyobb mozgásteret biztosít. A kisebbség mégis — természetes szinten — elsősorban saját magára, saját erejére és elszántságára számíthat. Még akkor is, ha a kisebbségi jogok kérdését nemzetközi viszonylatban egyre kevésbé tekintik belügynek. LANSTYÁK ISTVÁN KALLIGRAM-BIBLIOTÉKA KONCSOL LÁSZLÓ: Kacsa, Kacsa, boszorkány vagy! A levéltárak poros aktacsomói, iratkötegei többnyire elzárva feküszneka nagyközönség kíváncsi tekintete elől. De mire is menne velük az egyszerű halandó? Ha még hozzá is férne a két-háromszázéves periratokhoz, ügyészségi jegyzőkönyvekhez, száraz, élvezhetetlen aktahalmaznak tartaná. A kutató éles szeme és minden apró részletre kiterjedő figyelme azonban meglátja bennük az igazgyöngyöt; a megrázó emberi történeteket, az ősök keserves mindennapjait, babonáit, hiedelmeit, olykor hihetetlenül kalandos Sztorijait, s ha szerencsésen, hozzáértéssel nyitja fel a hétköznapok történelmének üzeneteit, s ha írói vénája elég fantáziával párosul, olyan olvasnivalót tesz elénk, amelyre ritkán képes az irodalom. Koncsol László, akit sokáig irodalomesztétaként, költőként, kritikusként ismertünk, helytörténeti kutatásai során akadt rá a Pozsony megyei Törvényszék irattárára. Az itt fellelhető jegyzőkönyvek, tanúvallomások latinul, magyarul lejegyzett anyagaiban jó érzékkel látta meg a lehetőséget, hogy rendhagyó történelem-könyvecske kerekedjék belőlük. Miről árulkodnak ezek az akták? Kocsmai kardpárbajokról, vallási perpatvarokról, halálra vert cselédről, véletlenül meggyilkolt kisbojtárról, titkos kálvinista tanítók-, ról — a Diósförgepatony és Kisfalud múltját feltáró helytörténeti munka köré rakódó, tizennyolcadik, tizenkilencedik századi Csallóköz szűkebb és tágabb történelméről. Az első pillantásra kriminek tűnő történetek (mert hisz elsősorban bűnügyekről van szó) a szerző szándékának engedelmeskedve így kerekednek élő és élvezhető történelmi olvasókönyvvé, feltárva népszokásokat, helytörténetet, hiedelemvilágot, lélektant, jog- és vallástörténetet. Röviden: mindazt, ami a késői középkor csallóközi magyarságának életéről, szokásairól, létfenntartási küzdelmeiről tanúskodik, azaz őseinkről. A királyi dinasztiákról, háborúkról, nemzetközi baj keverésről, s jég hegy csúcsá ról írott „nagytörténelem" mellett, vagy annak ellenében, az olvasó egy másik történelmet kap kézhez Koncsol László Kacsa, Kacsa, boszorkány vagy! című kötetében, s ez a történelem legalább annyira fontos, mint az előző. Lebilincselő olvasmánnyá a szerző szeretetteljes stílusa és polihisztori háttéranyaga teszi. (Kalligram, 1992) (k-y)