Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-20 / 274. szám, péntek

PUBLICISZTIKA . ÚJszól 1992. NOVEMBER 20. IRODALMI SZÍNHÁZ ILLYÉS GYULA TISZTÁKJA A JÓKAI SZÍNHÁZBAN Amikor egy magyar színház Illyés Gyulának dramaturgiai oldalról nézve talán legellentmondásosabb drámáját műsorra tűzi, szembe kell néznie a huszadik századi színházművészet és az irodalom drámai műnemének egyre nyilvánvalóbbá váló eltávolodásával. Amikor 1969ben Illyés Gyula papírra vetette az első változatot, már bő évtizede működtek Európában azok a színházi társulatok, csoportok, közösségek, amelyek mintegy válaszul az optikai és vegyi (film), valamint az optikai és eletronikus útonijtelevizió, video) leképzett, vizuális meghatározottságú új művészetek kihívására, igen eredményesen keresték az új utakat. Mindez mára már odáig ért, hogy nemcsak a színházművészet, hanem maga az irodalom is a vizualitás felé kezd orientálódni. Miközben egyre inkább erősödik a kép, a művészeti látvány ereje, mindinkább gyengül' a szó, mint a világ teljességének kifejezésére használatos eszköz. Természetesen, ez a vizualitás egy művészeti törekvésben több a világ látványszerü reprodukálásánál. A mi esetünkben mindenekelőtt arra a többletre kell figyelnünk, amit a huszadik század polgári színháza képes a kísérletező avantgárd eredményeiből akár a repertoár-színházak színpadán is használni. Segítségükkel születnek meg (ha megszületnek) azok a színházi előadások, amelyek a századvég modern színházművészeteként jegyeztetnek fel az utókor számára. Bármennyire is tekintélyes és a hagyományos irodalmi alkotói módszereket e század európai modernizmusával ötvöző író volt Illyés Gyula, ugyanerre nem volt képes drámáiban. Azokat többnyire a párbeszédes esszé műfajával jelölhetnénk, ezért színpadra állításuk az erre vállalkozó rendezőtől igencsak invenciózus megközelítést kiván. Más esetben aligha születik színházi élményt nyújtó előadás, legfeljebb díszletek és jelmezek teremtette miliőben történő drámareprodukálás. Olyasmi, mint amit az 1992-1993as évad első bemutatóján láttunk a Komáromi Jókai Színházbán. Bármennyire is felkavaróak Illyés Gyula gondolatai, melyeket egy valláson belüli útkeresés üldöztetését vállaló kis nép önvállalásáról leírt, a Beke Sándor rendezte előadás nem eleven. Nem emeli ezeket a gondolatokat a színházat látványművészetté avató eszközeivel (emberi test, tárgyi miliő), a történelmi drámáknak is modern gyönyörűséget kölcsönző mányrombolásra képes fiatalok - Boldoghy Olivér (Gérard lovag) és Kovács Ildikó (Azalais) - szerelmi szenvedélye is amolyan agglegényes és vénkisasszonyos bávatagságnak látszik. Miért ne tudnánk éppen mi, hogy manapság a történelmi drámák játszásakor egy elvárt nemzeti öntudattal a lelkünkben illik megrendülten könnyezni a nézőtéren? A baj akkor zúdul csőstül ránk, ha két Egy drámai izzású nagyjelenet romantikus beállításban,? Tiszták-ból (Nagy Teodor felvétele) hétköznapiságba. Helyette rámeredhet a néző a ridegre kasírozott papírsziklákra, az egyes esetekben a jelmeztervező évszázadnyi tévedéseiről árulkodó jelmezekre, amely tárgyak között, illetve amely tárgyakat viselve akadémikus türelemmel hallgatják egymást a jobbnál jobb színészek. így várva a végszót, hogy megszólalhassanak az illyési gondolatok igazságához mért fennkölt emelkedettséggel. Ez a fajta színészi modorosság olyannyira áthatja az egész előadást, hogy a máskor igencsak erőteljes hagyotucatnyi komoly színész és egy rendező rendül meg, s fakad történelmi könnyekre - önmaguk művészetétől meghatva. Csorbulna-e nemzeti öntudatunk, ha a színpadi akademizálás helyett az emberi viszonyrendszereket, a test és a lélek mindennapi helyzetekben felkavaró játékát látnánk, s a széles ívű kézlendítések és méltóságteljes járások helyett emberi mozdulatok erősítenék a kimondott szavakat? Ahogyan Boráros Imre pápai legátusként egyszerre tudta érzékeltetni a főpap hatalmát és gyávaságát, kegyetlenségét és esendöségét. Talán kevésbé lenne megrendítő Papp János (Perella) várkapitányt alakító játéka, ha nem egy romantikus szellemiségű színészi stilizálással játszaná el a Cs. Tóth Erzsébet (Corba) megelevenítette asszony iránti érzéseit? Miért másért, ha nem ezért hatott szinte felüdítően eredetinek Bajcsi Lajos (Olivier) játéka, aki a trubadúr szerepben megpróbált mindvégig mai értelemben vett civil maradni? Ez az Illyés-dráma tele van a ma már történelemnek mondott, hétszáz évvel ezelőtti mindennapok kegyetlenségeivel, kicsinyes és nagyszerű magánéletekkel, testiséggel is motivált lelki szerelemmel, kiküzdött vallásos hittel és megszállottsággal, alpárisággal és természetesként születő kisemberi heroizmussal, vér- és izzadtságszaggal, lealacsonyító hatalmaskodással, világi és egyházi alakoskodással. Ehelyett a színpadon a modern színházművészet formai és tartalmi összetevőivel a legtöbb helyen ellenkező színészi játékbeli akadémizmus és irodalmi reprodukálás uralkodott el. Márpedig Illyés Gyula Tisztákba, minden dramaturgiai tévedése (fekete-fehér karakterű hősök, a cselekményhez toldott szájbarágó tanulságmondás) ellenére is, akkor élhet igazán a színpadon, ha a történelemre tekintő távlatosan fennkölt és romantikusan nemzeti megközelítés helyett, az általánosan örök emberi sorsok, jellemek konfliktusait hétköznapi természetességű történetként játsszák el. Máskülönben nincs értelme történelmi drámát bemutatni, s kétszeresen nincs, ha csupán egy, régmúlt idők homályába vesző kis nép romantikus küzdelmeként prezentálják mindazt, ami rólunk és nekünk szól - mai magyaroknak. DUSZA ISTVÁN T7sik. Szürkén, keményen, kitartóan, Ei ősziesen. A növekvő tócsák szétterülnek, összeérnek, kicsi tengerekké egyesülnek, s a rájuk hulló esőcseppek karikákat vetnek, meg-megremegtetik az amúgy is nyugtalan felszínt. Autóbuszra várva nézem ezt az őszi egyhangúságot, ezt a se vége, se hossza égi áldást, mintha Aragon Nagyhét-jének vég nélküli zuhataga árasztaná el Európa hozzánk eső tájait. A ködbe vesző hegyéleket, az utakat, a messzire nyúló síkságokat, s a dombok hajlataiban meghúzódó települések sorát. Ahogy tűnődve már-már megfeledkezve az időről is - várok a „rideg", féltetős autóbusz-megálló ernyője alatt, ebből a ködös őszi félhomályból - mintha dédnagyanyám valamelyik meséjéből jönne - töpörödött, fekete ruhás asszony húzódik be mellém az eső elől. Egyik kezében műanyag táska - fekete, másmilyen hogy is lehetne? a másikban egy csokor virág. Ahogy az arcát nézem - ugyan mitől időtelenek áz idős parasztarcok? - a ráncokat, a fejkendő alól előbukó szürke hajszálakat, az első, alig tudatosuló gondolat, amely felér a másfelé kalandozó értelemig, ennyi: ,, Uramisten, milyen öreg." Tovább azonban nem tűnődhetek ebbéli - alamuszi - állapotomban, mert az öregasszony rám néz, megindul szájából egy olyan szóáradat, amelynek csak az elejét tudhatom, a végét alig. S e hangtól mintha a felettünk lévő pléhtetőt verő esőcseppek kopogása meghalkulna, távolodna. - A temetőben voltam - kezdi, de úgy, mintha legalább tíz éve jó ismerősök volnánk -, itt voltam, mert az édesapám itt van eltemetve; most megyek haza, mert nem itthon mentem férjhez, de á háborút itt éltem át... Másfél hónapig volt itt a front... Az ablakokat szalmazsákokkal tömtük be, mögéjük bújtunk, az ablak alá, ha lőttek. A sebesülteket a csűrbe hordták be a katonák, ott feküdtek a szalmán, meg a rongyokon, ' pokrócokon... Vittünk nekik vizet, élelmet, meg ami volt. A halottakat a templom mögé temették... Szavai nyomán egy pillanat alatt az én háborús emlékeim is megélednek. Az első döbbenet: a kettő közötti hasonlóság. Ágyúzaj, sebesültek, halottak... A halottak többségét nálunk is a templom mögé temették Őszi eső el... Ám mire a további hasonlóságokat egybevetném, a mellettem álló öregasszony szavai már más időbe sietnek a maguk útján... - Férjhez mentem, de az urammal nem sokáig élhettem együtt. Tudja, traktoros volt, harmincéves korában szerencsétlenül járt. Egy lejtőn felborult vele a traktor. Még kijött alóla, de aztán csak elterült a mezőn... Nem lehetett rajta segíteni. így maradtam a lányommal meg a fiammal, két kicsi gyermekkel egyedül... A lányom Csehországba ment férjhez, az unokáim nem is értenek magyarul. Hogy beszélni tudjak velük, megtanultam a nyelvüket; sok mindent tudok én, citerázni, még hegedülni is... De kinek kell az én tudásom? Kinek? A lányom messzi van, a fiamat meg nemrégen temettem el. Még nem volt harminc éves se. És milyen szépen tudott festeni... Azt mondják, ha tanulhatott volna, nagy festő válhatott volna belőle. De egyedül voltam, nem jutott iskolára... Csak dolgoztam, dolgoztam egész életemben mindig csak dolgoztam... Szavai szinte már együtt dobolnak az esőcseppekkel; fekete, szomorú, tragikus mélységeket nyitogatnak. Háború, halál, örökös küszködés. Sors, sorsok - sorsaink! - Harmincötben születtem - hallom a folytatást, amikor újra megszólal -, és ma már nincs senkim... Az esőnek elmondott vallomást az autóbusz érkezése metszi ketté. De valahogy mintha bennem folytatódna tovább. A gondolatok és a kérdések makacs kitartással riadóztatják az őszi szomorúságban szétszórt figyelmet. S a döbbenet! „Harmincötben születtem" hallom vissza utolsó szavait. Vagyis ez az asszony, akit én „öregnek", „kortalannak" néztem, mindössze két évvel járt előttem az időben. Nemzetéktársam tehát, aki velem együtt — velünk együtt! — élte meg e század itteni Európáját. Megvan benne ez a történelem, de megvan — törvényszerűen - a saját történelme is. A maga hétköznapjaival s - ha voltak - ünnepeivel. Meg halottaival. Azokkal a templom mögötti névtelenekkel, meg azokkal, akiknek sírjai között az utat járja két falu között. A velünk s a bennünk lévő történelem mögött pedig ott állnak az évtizedek, amelyek megszürkítik a hajat, ráncokkal rajzolják teli az arcot, elhomályosítják a látást, tompítják a hallást, s csökkentik éberségüket... Amiként velem is megesett ebben a szürke, őszi reménytelenségben. Ezért - visszabillentendő az időt a maga árkába - az autóbuszban mellettem ülő lányomtól megkérdeztem: - Én is ilyen öregnek látszom? - Ha fáradt vagy - jött a tárgyilagos válasz. Vagyis majdnem mindig. S ebben a ,,majdnem mindig"-ben egyre inkább a „mindig" válik hangsúlyosabbá. S nem csupán az egyén, de egy egész nemzedék számára. A távlatok - távlataink, ama időbéliek - valahogy olyként kurtulnak, amiként az őszi napok. Tudomásul kell venni, hogy egyre több a borulat felettünk, s egyre szürkülnek a horizontok... GÁL SÁNDOR A GATT VÁLOGAT(HAT) Védővámok veszélyeztetik a cseh és szlovák kiviteit Napjaink egyik legkomolyabb gazdaságpolitikai fejtörését az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) hat éve húzódó ún. Uruguay-fordulójának kudarca okozza, amelyet az Egyesült Államok és az Európai Közösségek közötti, agrártámogatások ürügyén kipattant éles nézetkülönbségek miatt nem lehet egyelőre lezárni. Az egész világkereskedelmet érintő patthelyzet időszakában sem szabad elfeledkeznünk arról, vajon mi lesz Csehország és Szlovákia sorsa e szervezetben a januári kettéválást követően. Ugyanis nem kevesebbről van szó, mint hogy a GATT-on kívül töltött idő alatt nem kapjuk meg a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt, a magas vámfalak következtében pedig kiszorulunk az eddig megszerzett piacokról, s gyakorlatilag a két új köztársaság külkereskedelme lehetetlen helyzetbe kerülne. Csehszlovákia egyike volt annak a 23 országnak, amely 1947-ben élétrehívta a GATT-ot, ami a szó szoros értelmében nem szervezet, hanem - mint a neve is jelzi - nemzetközi egyezmény. Gyakorlatilag mégis szervezetként működik; a tagállamok időnként összeülnek megvitatni közös dolgaikat, ami az árucsere-forgalom szempontjából fontos, hiszen az egyezményben részt vevő országok bonyolítják le a világkereskedelem 85 százalékát. A GATT szabályai első pillantásra egyszerűek: a részes országok megadják egymásnak a legnagyobb kedvezmény elvét - vagyis mindazt a kedvezményt, amelyet más országoknak megadnak -, a vámokon kívül nem tesznek egymás ellen adminisztratív piacvédő intézkedéseket, s ugyancsak tartózkodnak a dömpingtől. Közös hazánk megszűnésével és a két új ország létrejöttével felmerül a kérdés: mindkét felet, csak az egyiket, vagy egyiket sem illeti meg a legnagyobb kedvezmény. Ha nem szakad meg a jogfolytonosság és Csehország, valamint Szlovákia kötelezi magát, hogy magukénak vallják mindazokat a jogokat és kötelezettségeket, amelyek eddig a kettéváló szövetségi államot illették meg, akkor feltételezhetően gyorsított eljárással megoldódik a két fél GATTtagsága. Előfordulhat, a GATT csupán az egyik köztársaságot ismeri el Csehszlovákia örököseként; ilyen esetben a „privilegizált utód új államjogi helyzete sem okoz fennakadást, míg a másik országnak a felvételét kell kérnie. Viharos válás esetén megtörténhet, hogy a tisztázatlan jogi feltételek, a külkereskedelmet is érintő negatív lépések mindkét leendő államot kizárják a GATT népes családjából, ami egyenlő volna az izolációval, az egykori berlini fal sajátos változatával. Persze, az utóbbi variáns már a katasztrófa-forgatókönyvbe tartozik. Ám nem szabad szem elől téveszteni, ha meg is valósul a működőképes vám- és pénzunió Csehország és Szlovákia között, ez csak megkönnyíti, de nem teszi automatikussá a további tagságot az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezményben. A legizgalmasabb kérdés: mennyi időt vesz igénybe az átállás, az újonnan létrejövő köztársaságok teljes jogú félként való elkönyvelése. Csehország és Szlovákia kölcsönösen korrekt lépésekkel lerövidítheti a közbülső időszakot, igaz, a nemzetközi egyezmény tagjai diktálják ténylegesen a feltételeket és a sebességet. Az export a gazdaság motorja. Ezt szem előtt tartva kell tehát cselekedni a hazai döntéshozóknak. Lépésváltást végrehajtó külkereskedelmünk amúgyis egy sor nem vámjellegű korlátozásnak, különböző lobbyk nyomásának van kitéve (legutóbb a cseh cementkivitel elé gördítettek akadályokat a német termelők), ezért éppen itt volna az ideje, hogy a szövetségi, cseh és szlovák illetékesek végre intenzívebb tárgyalásokat folytassanak a GATT képviselőivel, áthidaló megoldást keresve. . .... (sido)