Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-19 / 273. szám, csütörtök

1992, NOVEMBER 19. A PÉNZ BESZÉL... Most kell venni! Mit? Hát mindent, amire az embernek jövőre, meg egynéhány év múlva szüksége lesz, mert - és ez nem rémhír - januártól felkúsznak az árak, 17 százalékos inflációval kell számolni. Hogy ki mit von meg önmagától és a családjától, az magánügy, sajnos az is, hogy ki mit, miből tud nyújtani szeretteinek. Szóval, fő az emberek feje, miből is fognak megélni, hiszen már ma a családi jövedelem kilencven százaléka a kosztra megy el, és a lakosság egyharmada nem fizet lakbért. Egyre többen járnak kopott kabátban, kimaradnak az üzemi étkezdéből, nem utazgatnak, nem leveleznek, az asszonyok lemondanak a fodrászról, a férfiak... lehet, hogy már ők is lemondanak a sörről... Ám van a dolognak egy másik, sokkal súlyosabb vetülete is. A pénztelenség nemcsak az életszínvonal csökkenését vonja maga után, hanem mégviseli az idegrendszert, kihat hangulatra, munkabírásra, a családi harmóniára. Ezt mondta a minap pszichológus ismerősöm. És hogy elhiggyem állítását, csak úgy öntötte magából a példákat. - Máriának három gyereke van, a legkisebb tipegő. Még a kicsi születése előtt elhagyta a férje, akkor ő még dolgozott. De most? Otthon van a gyerekekkel, közülük az egyik nagyon beteg, rendszeresen szakorvoshoz kell vele járni, oda pedig több mint százötven kilométert kell utazniuk. Mivel Mária munkahelyét megszüntették, munkanélküli segélyt kap, de azt kap a volt férje is, így a gyerekekre csak négyszáz koronát fizet. Fordult ő már fűhözfához, a járási hivatal szociális osztályához, a bírósághoz, pénzhez nem jutott, viszont kioktatták: ossza be azt, ami van. Utoljára azt panaszolta, hogy elsős fiának képtelen cipőt venni, és ha leesik a hó, akkor a gyerek nem mehet iskolába. Idegileg teljesen tönkrement, hiába biztatgatom, hiába látom el orvosságokkal. Imádja a gyerekeit, és retteg a jövőtől. Számára a gyógyír a biztos anyagi támasz lehetne. Fel tudja mérni kilátástalan helyzetét, és ezért romlik olyan rohamosan az idegállapota. - Vagy ott van Sándor bácsi. A szomszédja hozta el hozzám, öngyilkos akart lenni, szerencsére nem kísérelte meg, csupán megosztotta gondolatait a szomszédjával. A legalacsonyabb nyugdíjat kapja, több mint ezer koronát fizet belvárosi lakásáért, takarítónőjének kétszázat havonta - felesége már rég meghalt, gyerekük meg nem volt -, jó, ha marad ötszáz koronája kosztra, meg miegymásra. Sándor bácsi már nem akar élni, mert beteg és szegény. -Judit és Róbert válnak. Hónapok óta csak a pénzen vitatkoznak. Judit Róbert szemére veti, hogy keveset keres, ő meg azzal vág vissza, hogy a felesége nem tudja beosztani a pénzt. Mindkettőjükkel elbeszélgettem, s végül Juditnak kellett igazat adnom, mert hiába keres a férje hatezer koronát, amikor a lakbérért nyolcszázat fizetnek, a felvett kölcsön törlesztése kétezer, a mamának havonta háromszázat küldenek, az óvodába 120 koronát kell befizetni, a két villamosbérletért háromhavonként ötszázat, és még felsorolt néhány tételt. Bizony a kosztra és az öltözködésre alig marad valami. A pénz miatti civakodás annyira elrontotta kettőjük kapcsolatát, hogy szerintem már rendbe se lehet hozni. Felsorolásomban én csak hármat ragadtam ki példái közül. Pedig elmondhatnék még néhányat-. Minek? Csak szaporítanám a szót. Valamennyinek az a lényege, hogy a pénztelenség megmérgezi az életet, az emberek közti viszonyt. Nem a dúsgazdagságot preferálom, csupán az anyagi biztonság fontosságát, hogy egý anyának se fájjon, hogy gyermekétől meg kell vonnia a betevő falatot, hogy a munkával eltöltött élet után egy öregnek se kélljen sóvárognia a halált, hogy a fiatalok ne a pénzhiány miatt fordítsanak egymásnak hátat. És tiltakozom az ellen, hogy bárki is azzal érveljen, hogy nagyszüleink milyen ínségben éltek, meg a „Hét krajcárral", és a takarékosság szükségességével, mert ahol nincs, ott spórolni sincs miből. (ozo) RIPORT TÚJSZÓM A szemét nem szárnyakon érkezik - mondja Száraz József polgármester Találomra kopogtattunk néhány ház kapuján, ám hétköznap lévén, csak kevesen tartózkodtak otthonaikban. Gašparík Mária tüsszögve, köhögve fogadott, nem zárkózott el a beszélgetés elöl. - A tarthatatlan helyzet nyártól van. Egy napon, amikor kitártam az ablakokat, szemétkupacok tarkították a házak előtti „senki" földjét. Eleinte az éj leple alatt szállították ide a szemetet, később már a nappal sem zavarta őket. - Kiket? Meg tudja nevezni őket? - Ez az, amit pontosan nem tudok. Az ablakomból csak a fékező autók, az utánfutók tartalmát, a talicskákat ürítő emberek körvonalait látom. Ilyenkor kiabálni kezdek, de közelebb menni, mi tagadás, nem merek. Persze, gyakran ismerősöket fedezek fel. Azoknak is szólok, de nincs benne köszönet. Legorombítanak .. A szél gyakran elviselhetetlen bűzt sodor a lakóházak felé, s hiába panaszkodnak néhányan a községházán, javulásról nem beszélSZEMÉTSÉG hétnek, s a szemétdomb egyre csak nő. Igaz, hogy ha a szemetesek ki is ürítik a nagy konténert, vannak, akik a hulladékot mellé szórják. Bűzlött itt már kutya-, macskatetem, rothadó zöldség és egyebek. Az vigasztal csupán, hogy amióta hűvösre fordult az idő, a kellemetlen szagok nem terjednek. Száraz József az 5139 lakosú Udvard polgármestere nem tagadta, hogy tud a „vad" szemétlerakatról. Sőt, felvilágosított, hogy van a községben még egy, igaz, az nincs annyira szem előtt. - A szemét nem szárnyakon érkezik a lerakatra. A tettest csak akkor lehet megbüntetni, ha felfedik kilétét, ha a környékbeliek megneveznék azokat, akiket rajtacsípnek a szemét kihordásán. Sajnos, aki tudja, az sem „köpi be" a falubelijét -, majd feltárta Udvard szemétgondjainak egyéb vonatkozásait is. Beszélt arról, bár faluszerte - az egyéni kukák mellett - 29 nagy űrtartalmú konténerbe gyűjtik össze a hulladékot, vannak, akik mások rovására szabadulnak meg a szeméttől. - Hetente egyszer gyűjtjük össze és vitetjük el a hivatalos szeméttelepre a háztartási hulladékot, s főleg ősszel, a kerti munkák idején, ugyanilyen tempóban igyekszünk kiüríteni a konténereket. Tény, ez nem mindig sikerül. Sajnos, többet nem tehetünk, költségvetésünkből nem futja. így is évi 420-460 ezer koronát fizetünk a szállításért. Nem akarjuk szépíteni a helyzetet. Tervbe vettünk egy konténer-szállító emelőszerkezet megvásárlását. Jelenleg nincs rá pénzünk - 235 ezer koronába kerül - ám ha a testület jóváhagyja, jövőre megvesszük, s megszűnnek a szemét-gondok. - Nem segítene, ha tiltó táblákkal figyelmeztetnék a lakosokat arra, hogy zsebük bánja a rendetlenkedést? - Erre nincs lehetőségünk. A rendőrök pedig naphosszat nem őrizhetik a szemétdombot. A lakosok feladata volna a megszegők bejelentése. Volt rá eset, hogy elkaptunk egy-két szeméttől megszabaduló urat, meg is büntettük, de mi ez a néhány eset a szeméthalmazhoz képest? - Mi tehát a megoldás, s egyáltalán van-e? Vagy csak a jótékony hótakaróban bízhatnak a ,,szemétdomb-tér" lakói? A polgármester a község vezetőivel a napokban döntött úgy, hogy a mai szemétlerakat helyén házhelyeket mérnek ki. Megszűnik a szemétdomb! A beszélgetést követően visszamentünk a telepre, megörökiteni a látványt. A fotós kolléga kénytelen volt a szemétkupacok közé gázolni, míg én csak tisztes távolból figyeltem ügyködését. Néhány perc műlva levegő után kapkodva menekült vissza az útra. - A hideg ellenére rothad, bomlik, s elviselhetetlenül büdös ott minden! Meddig, tisztelt udvardiak? PÉTERFI SZONYA (Prikler László felvételei) ÉJFÉLKOR MARKÓVAL Markó Iván, a Győri Balett egykori mágusa, aki most már hosszabb ideje Jeruzsálemben folytatja koreográfusi munkáját, éjfélkor kezdett el dolgozni a minap a Szlovák Nemzeti ' Színház próbatermében. Titokban Pozsonyban? Aligha. Meghívót kapott a januári tokiói nemzetközi balettversenyre a színház két fiatal táncosa. Júliát, Carment, Kaméliás hölgyet, OdetteOdiliát és Giselle-t táncolt már a lány, Siegfriedet, Albert herceget, Colas-t, Pepe el Romanót és Escamillót a fiú. A verseny első fordulója klasszikus pas de deux. Ez a feladat egyiküknek sem okozott fejtörést. A második körben azonban, feltéve persze, hogy eljutnak odáig, modern számmal kell színpadra lépniük. Nora Galloviőová és Jozef Dolinský, mert róluk van szó, ez ügyben voltak tanácstalanok. Kihez forduljanak és milyen koreográfiát válasszanak, töprengtek napokon át. Közben, ahogy azt később bevallptták egymásnak, mindketten ugyanarra a valakire gondoltak. A nevet végül is Emil Bartko balettigazgató mondta ki. Próbálják meg Markot. A Trisztán és Izoldánál szebb táncművet amúgy sem kívánhatnának maguknak. Markó, Győri Balett, A nap szerettei, Bolero... micsoda esték, micsoda előadások voltak azok! Egymásra néz a két táncos, aztán egyszerre mondják, szinte ázó szerint ugyanazt: azóta várták, hogy egyszer, legalább egyetlenegyszer együtt dolgozhassanak. Hogy tanulhassanak tőle, hogy közelebbi kapcsolatba kerülhessenek, hogy tőle kapjanak egész pályájukat meghatározó . instrukciókat. Szerepek jöttek, szerepek mentek, de a találkozás egyre csak váratott magára. Aztán megtudták, hogy Markó Iván és a Győri Balett már nem ugyanazt TRISZTÁN ÉS IZOLDA TOKIÓBA KÉSZÜL Nora Galloviőová és Jozef Dolinský jelenti, és le is tettek mindketten a tervről. Erre itt a nagy lehetőség, a Trisztán és Izolda, de Markó vajon mit szól a dologhoz? Adja, nem adja? S ha igen, a betanítást is vállalja? Vállalta. Egészen véletlenül épp Pesten tartózkodott, amikor telefonon nyomoztak utána. Igen, szívesen segít, üzente, rövid ideig lesz csak itthon, de azalatt többször is találkozhatnak. Napi két-két és fél óra ke^nény munka Pesten, csaknem két héten át, aztán egy éjszakai próba Pozsonyban, ráadásnak pedig a másnap délelőtt. Trisztán és Izolda Győr után Pozsonyban kel új életre. Jozef Dolinský visszafogott hangon beszél dupla öröméről: „Iván természetesen látni akart bennünket, még mielőtt dolgozni kezdtünk volna. Eljött egy Gisellepróbára, de nemcsak a színpadon, a balettrúd mellett is megnézte, mit (Mér

y Gábor felvétele) tudunk. A végső döntést, hogy vállalja a koreográfia betanítását, csak ezután mondta ki. Az első próbákon, Pesten még tolmácsunk volt, később már egyedül is boldogultunk, mert a szavak egyre inkább másodlagossá váltak. A kiindulópont az volt, hogy minden gesztusunk, arcrezzenésünk tiszta és őszinte legyen. Hogy a mozdulatok valós érzelmekhez kötődjenek. Ilyen munka során persze nemcsak a táncos, bizonyos mértékig a koreográfus is megnyílik. Ivánban az a csoda, hogy a stílusával együtt a lelkét is átadja. Keményen, megszállottan dolgozik és tőlünk is ugyanezt kívánta. Iszonyú nagy belső fegyelmet és erőt, rengeteg erőt. Szavak helyett is inkább tekintetek, arckifejezések maradtak meg bennem, és ez az, amivel nagyon megfogott. Úgy engedett közel magához, mintha réges-régi táncosa lettem volna. A másik örömöm maga a koreográfia. Életre kel egy szobor, Trisztán és Izolda között szerelem születik. Két testből egy lélek lesz, amelyen még a halál sem tud kifogni. Tizenkét perc Wagner zenéjével; a tokiói verseny után itthon, a Nemzeti színpadán is szeretnénk bemutatni Iván alkotását. Megérdemli. Gyönyörű." A Markó Ivánnal töltött órák Nora Galloviőová számára is meghatározóak maradnak. „Rögtön, az első perctől fogva partnerként kezelt bennünket. A legtöbb koreográfus, nekem legalábbis ilyenek a tapasztalataim, inkább csak anyagnak tekinti a táncost. Anyagnak, amelyet kénye-kedve szerint forgat. Iván a lelkét adja a próbán, s ezért kéri cserébe az enyémet. Fantasztikus nagy élmény vele dolgozni; markírozásról, hamis érzelmekről szó sem lehet nála. Még mielőtt találkoztunk volna, megnéztük újra a táncmű videofelvételét. Fel akartunk készülni minden lépésre, de rájöttünk: Iván stílusát ilyen módon egyszerűen lehetetlen teljes mértékben elsajátítani. Egy klasszikus szerep, például a Csipkerózsika betanulásánál hallatlan nagy segítség a videó, de egy Markó-koreográfiánál jóval kisebb a szerepe. A kar, a kéz, a fej, a törzs Iván darabjaiban sokkal többet kell hogy elmondjon, mint bármelyik más klasszikus műben. Gondom még-sem ezzel volt, hanem a mozdulatok érzelmi töltésével. Iván még a lépéseimben is a lelkemet akarta látni, s ennyit még senki, egyetlen koreográfus sem kívánt tőlem. Késő éjszakai próbánkat is ezzel tette emlékezetessé... úgy dolgozott velünk, olyan odaadással és akkora elvárásokkal, mintha csak fényes nappal gyakoroltunk volna. Egyetlen percig sem lazítottunk, a tökéletességre törekedve táncoltunk pontosan fél kettőig. Nem tudom, sikerül-e még egyszer találkoznuk a verseny előtt... ha nem, akkor is köszönöm a sorsnak, hogy összehozott vele." SZABÓ G. LÁSZLÓ Még nem hagytuk el a községet, amikor az elénk táruló látványtól elakadt a szavunk. Ugyanis nem túl gyakori, hogy park, esetleg játszótér helyett az emberek szemétlerakatot létesítenek, tűrnek el házaik közvetlen közelében. Márpedig Udvardon tűrik is, gyarapítják is a kicsinek nem mondható „magán" szemétdomb• jukat. Hogy kik? Azt kutattuk mi is. Játszótér helyett - szemétlerakat