Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-03 / 259. szám, kedd

5 KULTÚRA ÚJ szól 1992. NOVEMBER 3. PIROS ILDIKÓ ÉS HUSZTI PÉTER KETTEN HÁROM FŐSZEREPBEN Ez esetben minden rendhagyó. A színpad — ezen belül Molnár Ferenc — nem ismer lehetetlent. A budapesti Madách Színház legújabb bemutatóján — mert így kívánja a szerző—, a Piros Ildikó— Huszti Péter művészpár három főszerepet alakít. Az öltöző parányi és szűk, de legalább kettő van belőle kettejüknek: az egyik Piros Ifdikóé, a másik Huszti Péteré. Két szomszédvár. Egy cikk ügyében persze két interjú készül, ugyanazokkal a kérdésekkel. A téma: Molnár Ferenc most bemutatott Testőr című színműve és a színészek. — Kedves Piros Ildikó, mikor találkozott először Molnár Ferenccel? — Azt hiszem 1975/76ban Doktor ú/ként „fogadott" először. Ugyanis a négy főiskolai év alatt nem akadtunk össze. A Doktor urat, az Ördög és az Üvegcipő követte, majd a Csendélet három-négy pódiumelőadása, de ezt nem számítom. Számomra most a Testőr a negyedik Molnár-szerep. Talán a leghálásabb, legnagyobb ós legnehezebb. A felsorolás nem véletlen. A színésznő fiatal lányalakokkal kezdi, ha szerencsés, eljut Shakespeare Júliájáig, azután különböző karakterszerepekkel folytatja, és eljut, ameddig eljut, úgyhogy az azonos stílusú szerepek mindig egymásra épülnek, mintegy egymás folytatásai. Ha így nézi a pályát az ember — és én így nézem —, akkor most Molnár-hősnőként feltétlenül az egyik csúcsra jutottam. Azt hiszem, a Testőr kínálja a „legmolnáribb" nőszerepet, melyet egyszerűen boldogság eljátszani. És mert a premiereknek is megvan a maguk sajátos sorsa, úgy érzem, ez a mostani Testőr-premier szerencsés csillagzat alatt született. Vámos László több mint tizennyolc évi szünet után ezzel a darabbal tér vissza a Madáchba, köröttünk minN

emigen akad entellektüel, akinek gondolkodását Sigmund Freud a vonzás-taszítás síkján meg ne reformálta volna. Kedvelői megint lecsaphatnak a Kossuth Könyvkiadó áltál 1992-ben kiadott nagyon egyszerű kivitel kezésű művére, a Rossz közérzet a kultúrában című kötetre. A kiadás alapja a tfz évvel ezelőtti Esszék című gyűjtemény (Gondolat, Budapest). Freud zsenialitása — vitatva ós vitathatatlanul — olvasva és újraolvasva ismerszik. A fent említett könyv, úgy vélem, a ma emberének még inkább szól, mint a kortárs olvasónak. Ugyanis az emberi kultúra odáig jutott a természet fölötti uralmában, hogy nehézség nélkül ki tudja irtani az emberiséget, az élővilágot. Freud a pszichoanalitikus rálátásával szégyenít meg bennünket infantilis, valóságidegen felfogásaink, hiedelmeink miatt. Nem ad megnyugtató információkat az emberi élet értelmének felismerésére, a boldogságkeresés, az örömelv program megvalósítására sem. Boldogságunk lehetősége szerinte három irányból veszélyeztetett: „a saját test felől, mely pusztulásra és felbomlásra ítélt, sőt mint figyelmeztető jeldenki maximálisan profi volt, én magam Vámos tanítványa voltam a főiskolán, és ezzel a kör bezárult. A darabban vakon bízhattunk: Molnár Ferenc mindent tudott az emberek magatartásáról és mindennél többet tudott a nőkről, a színészekről és főképp a színésznőkről. A színésznői pálya arról is szól, hogy vannak szerepek, amelyekbe bele kellett öregedni. Nos, a Testőr női főszerepe is ilyen, bár a színpadon szerepem szerint színész férjemmel szemben is vállalnom kell, hogy huszonkilenc éves vagyok, noha ő tudja, hogy elmúltam harminc. Ez csak egy villanásnyi epizód a darabból, de saját önálló utóélete van, a legkülönbözőbb formákban. Lehet, hogy tévedek, de úgy sejtem, Marlene Dietrich is Molnártól kölcsönözte híres aforizmáját, mely szerint „Egy színésznő legkritikusabb életkora a 29. és 30. Születésnapja közötti évtized." És nem véletlen, hogy számos mai, divatos szerzőnél Neil Simontól Sam Shepardig is el-eljátszanak a „színésznő és igazi életkora" problémával. Jó volt, hogy hosszan próbálhattuk a darabot, az első próbákat még tavasszal kezdtük, a vége felé már tíz-tizenkét órákat dolgoztunk, de nagyon megérte. Mindig új színekre, zést, a fájdalmat és szorongást sem nélkülözheti: a külvilág felől, mely túl erős, könyörtelen, romboló erőkkel támad: és végül a más emberekhez való kapcsolataink felől." Csak az igénytelenebb valóságelv tűri el, hogy szerencsének tartja már azt is, ha a bajt elkerülte. Tanulságos a libidóháztartás, a kínkerülés, az örömnyerés, a tudomány és művészet öszszefüggéseinek vizsgálata. „Aki a művészet iránt fogékony, nem is tudja kellően értékelni, hogy ez számára milyen örömforrás és vigasz. De az az enyhe narkózis, amihez a művészet juttat bennünket, csak futólagos megszabadulást biztosít a gondoktól, és nem elég erős ahhoz, hogy elfeledtesse a reális nyomort." Madách-féle tanácsot ad, „ember küzdj..." mondja, csak így juthatunk közelebb az örömelv-program megoldásához, amely teljességében nem érhető el. Miért nem érezzük jól magunkat mai kultúránkban? — teszi fel a kérúj ízekre jöttünk rá és a próbák előtti szerepel képzelésem, nagy próbakanyarok után majdnem oda jutott el, ahonnan elindultunk. A Molnár-darabokat eddig mindig négy-öt szezonon keresztül játszottuk. Úgy érzem, a Testőrrel sem lesz másképpen. Én nem vagyok premierszínésznő. Szeretem „belakni" a szerepeket hogy teljesen „otthonosan" érezzem magamat bennük. Ezért nekem nincs „első este", csak „minden este". A szomszéd öltözőben Huszti Pétertől is ugyanezt kérdezem: mikor találkozott először Molnár Ferenccel? — Szerencsém volt, Liliomot játszottam a főiskolás évek alatt, meg Ibolyát Várkonyi Zoltán keze alatt. Azután a Magyar Televízióban főszerepet kaptam A farkas tévéváltozatában. Ezt követte az Ördög, az Üvegcipő a Madách Színházban és most a Testőr. Ez tehát a negyedik találkozásom Molnárral, és talán a legörömtelibb. Bár eleddig ez a legmunkaigényesebb Molnár-szerepem. Kevesen tudják, a Testőr Színésze több szöveget mond, mint Shakespeare Hamletje és Rostand Cyránója. Dé micsoda szöveget mond! Nincs benne egyetlen felesleges pillanat. Minden mondat segíti a színészt az alakítás felépítésében, örök értékű, aforizmaként is terjedő igazságok csendülnek fel sorozatban. Megtörténik a csoda: egy este két főszerepet játszik az ember. A Színészt és a Testőrt, mindkettőnek önálló élete van, mely a csoda csúcsaként, a végső kibontakozásban, valahol mégis egybeolvad. Talán dóst egy fejezettel odébb —, holott már mesés eredményeink vannak a kultúrateremtésben: hajó, repülő, szemüveg, telefon, hanglemez stb. döntöget korlátokat; erősít, korrigál érzékelést és emlékezetet: Vizsgálódik a szerző a haszon, szépség, tisztaság és rend táján; az intellektuális, tudományos ós művészi teljesítmények eszméi közt; szól az egyén ós közösség hatalmáról. „Nem tűnik úgy, hogy az embert valamiféle befolyásolással-rá lehetne bírni, hogy természete a termeszévé alakuljon. Egyéni szabadságigényét a tömeggel szemben mindig védeni fogja." A kultúrtársadalmak legmeglepőbb igényét: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" kérdéssorozattal (Miért kellene ezt tennünk?, Mit segíthet rajtunk?, Hogyan valósítsuk meg? stb.) vizsgálva jut el a gondolatig: Credo, quia absurdum (Hiszem, mert képtelenség). A kommunisták a magántulajdonban látták minden rossz gyökecsak Shakespeare tud olyan színész lehetőséget kínálni az embernek, mint Molnár. Nehogy azt higyje, hogy ez pillanatnyi elfogultság. Persze nagyon sok nagy és jó szerep van a drámairodalomban, de az emberi lélek ilyen mélységéig, mint Molnár Ferenc nem sokan jutnak el. Jellemképlete annyira tiszta, hogy az ember természetes logikája segítségével könnyen képes megtanulni szövegeit. — Mit jelent a magánéletében, hogy a Színész házaspárt egy szl

T nészházaspár alakítja? — Annak ellenére, hogy a közös bemutatók előtti kapcsolatunk már az idők folyamán kialakult, a végső próbák és a bemutató előtti időszak rendkívül kritikus magánéletünkben. Éppen ezért, nem sokat foglalkozunk egymás szerepeivel, mindenki a maga módján dolgozik. Ez részben önvédelem is. De azért mindig lappang közöttünk valami feszültség, ha ez nem is tör felszínre, a gyerekeink már úgy-ahogy megszokták. Ennek ellenére élvezzük is a közös munkát kölcsönösen örülünk ha a másik beletalál, vagy kidolgoz magának egy jó, hálás gesztust, pózt sikeresen old meg ós jut túl egy-egy jeleneten. — Van-e még olyan Molnár-mű, melyet okvetlenül el szeretne játszani? — Molnárt mindig szívesen játszik az ember. Régóta olvasom, újra olvasom és megint csak újra olvasom az Egy, kettő, három című darabot is, mely ugyancsak bravúros darab — ezt nagyon-nagyon szeretném eljátszani. — Mi vár még önre ebben az évadban? — Rendezni fogok. Két választásom van, de dönteni még nem döntöttem; vagy Lengyel Menyhért Tánfunját, vagy Rostand Sasfiókját rendezem a Madách Kamaraszínházban. Nekem mindkét feladat kedves. FENYVES GYÖRGY rét. „A magántulajdon megszüntetésével az emberi agresszió indítékainak egyik... eszközét vonják meg. A hatalom és befolyás eltérő lehetőségei, melyekhez az agressziót egyesek céljuk érdekében felhasználják, változatlanul megmaradnak, sőt maga az agresszió is."„Nyilvánvaló, hogy nem lesz könnyű az embernek erről az agresszív hajlamáról lemondani: akkor nem érezné magát jól. Nem lebecsülendő egy kisebb kultúrkörnek az előnye, hogy az ösztönnek szabad folyást enged az idegenekkel szembeni ellenségeskedésre. Mindig könnyebb nagyobb tömeget szeretetben egymáshoz fűzni, ha maradnak mások az agressziójuk kiélésére." „Freud a legnyitottabb zsenik egyike: rámutat, súlypontoz, megvilágít, megdöbbent, elkeserít, felemel, felháborít, vonz. Semmi vigaszt nem nyújt, pedig ezt várnánk tőle mindannyian, hívők és hitetlenek egyaránt. Bevallása szerint elfogulatlan,, és nagyon keveset tud, "megbízhatóan csak azt az egyet, hogy az emberek értékítéletét okvetlenül boldogságvágyuk vezérli". LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT KLS NYELVŐR KIT NEVEZHETÜNK EGYETEMI TANÁRNAK? Minden tanárt, aki egyetemen tanít — gondolják többen jóhiszeműen. Ezért fordul elő nemegyszer, hogy egy-egy személy foglakozását még a sajtóban is ezzel a kifejezéssel nevezik meg -.egyetemi tanár. Ha az illető csakugyan egyetemi tanár, azaz megvan az egyetemi tanári címe, a dolog rendben van; de legtöbbször olyanok neve mellett szerepel ez a cím, akiket esetleg csak az egyetemi adjunktus vagy az egyetemi docens titulus illet meg, s itt már a sajtó illetékes munkatársa joggal vádolható tájékozatlansággal. S az effajta nemkívánatos előléptetés általában az érintett személyben is kellemetlen érzéseket ébreszt hiszen nem érezheti magát megtisztelve egy olyan címmel, amely nem jár neki. Nemrég, a választások előtt tapasztalhattuk, hogy bizonyos pártok az adjunktusi státusban működő képviselőjelöltjeiket az egyetemi tanár címmel ruházták fel, amikor a lapokban a választóknak bemutatták őket, ugyanakkor a docensi címmel rendelkező képviselőjelöltnek — helyesen — az egyetemni docens cím állt a neve mellett. Ezzel a kampány szervezői akaratlanul is a docens fölé emelték az egyetemi tanárként bemutatott adjunktusokat. Mi az oka ennek a tájékozatlanságnak? Az, hogy bizonyos egyetemekre, főiskolákra — különösen a tanárképzést végzőkre — középiskolai tanári oklevéllel kerülnek a pedagógusok. A tájékozatlanabb emberek tehát azt hiszik, hogy aki egyetemen tanít, az egyetemi tanár. Magunk között tréfásan azt szoktuk az illetővel kapcsolatban mondani: nem egyetemi tanár, hanem csak „egyetemen tanár". Az egyetemi tanár kifejezés ugyanis a magyar nyelvben és az egyetemi életben cím is: az egyetemi hierarchiában a legmagasabb oktatói fokozatot elért személynek a címe. Ezeket a személyeket professzoroknak is szokták titulálni, s a megszólításuk is: professzor úr. Talán ez a körülmény is megtévesztőig hat az emberekre, mert úgy gondolják: ha ez a személy professzor, az alacsonyabb beosztásban levők nyilván „csak" egyetemi tanárok, ugyanis azokat tanár úrnak szokás szólítani. Nézzük rneg a kérdést szaknyelvi szempontból, a hivatalos egyetemi nyelvhasználat szempontjából is! Az egyetemi tanár kifejezésről már elmondtuk, hogy az nem foglalkozásnév, hanem oktatói fokozat neve. Foglalkozásnévként az oktató szó használatos a felsőoktatási intézményekben. Mindenki oktató, aki tanít, függetlenül a beosztásától. A szlovákban a vysokoškolský učiteľ használatos általános megnevezésként. A magyarban még az oktató szóhoz jelzőt is szokás tenni az intézmény jellegének megjelölésére, tehát van egyetemi oktató és főiskolai oktató. Ezek bizonyos oktatói státusokban végzik tevékenységüket, amelyekbe rendszerint a megszerzett tudományos fokozatok, publikálási tevékenységük, oktatási eredmények alapján kerülnek. A kezdő oktató az egyetemen az egyetemi tanársegédi fokozatba kerül. (Szlovákul: asistent). Bizonyos idő eltelte ós eredmények elérése után az egyetemi adjunktus fokozatba lép. (Szlovákul: odborný asistent.) A következő fokozat az egyetemi docensi (Szlovákul: docent.) S ezután következhet az egyetemi tanári. (Szlovákul: profesor.) A magyarban a professzor csak köznapi megnevezésként és a megszólításban használatos. Az egyetemi professzor kifejezés hivatalos megnevezésként nem fordul elő nyelvünkben, csak az egyetemi tanár. S' mivel ez a legmagasabb egyetemi fokozatot elért személy címe, nem helyes, ha mindenkit ezzel nevezünk meg, aki egyetemen tanít. Erre a célra ez a kifejezés való: egyetemi oktató. JAKAB ISTVÁN „A KEPZELET KOCKAZATA" SYLVIA PLATH (1932—1963) Reggel még pongyolája selyemzsinóijával próbálkozik. A test ellenszegül az akaratnak, keze minduntalan megmenti. Délután már a tengerben fürödve erőlködik, lefelé fúija magát, merül, a víz présként szorítja dobhártyáját, szívét, ám mindannyiszor visszadobja. Megbabonázva nézi a nagy sziklát, amely mentőbólya-kőnnyűséggel himbálózik a víz felszínén. Feladja. Kiúszik a partra. Később beszed egy marék gyógyszert, s elterül a padlón, miközben figyeli utolsó gondolatait. Visszahozzák. Nehéz meghalni, ha az ember nagyon akarja. Az alig pár lapnyi történés Sylvia Plath Az üvegbura című regényében olvasható. A könyv 1971 -ben jelent meg magyarul, nyolc éwel a költő halála után, majd rövidesen, 1977-ben újra kiadják az Európa Zsebkönyvek sorozatában. A kötet önéletrajzi ihletésű, só't, par excellence äutobiográfiai mű, amelynek elején egy fiatal lány sikeresnek induló pályája sejlik föl. A felszín alatt azonban dráma dúl: a furcsa, fülledt nyárban, az önfeledten zsibongó társak között, a sikerorientált társadalomban, egy neurotikus élet vergődik. A lány végül, többszöri öngyilkossági kísérlet után, elektrosokkos kezelésen átesve, feladja a próbálkozást, hogy átjusson a „túloldalra". Az élet azonban nem azonos a regénnyel, a végkifejlet másképp alakul: Sylvia Plath, az amerikai—angol költészet nagy tehetsége fiatalon, harmincegy éves korában magára nyitja a gázcsapot. Két kisgyerek marad utána s egy zaklatott, különös, önelemző' ( költészet, amelyet nehéz lenne iskolákba, irányzatokba skatulyázni. Életéről, művéről szűkszavúan tudósítanak a lexikonok. Ami fontos élete állomásaiból: hatvan éve született, három kötetnyi verse jelent meg (A kolosszus, I960, Ariel, 1965; Téli fák, 1973), s a fönt említett az'Üvegbura című prózája. 1955-tól Angliában él, 1956-ban férjez megy Ted HugheS-hoz, házasságuk azonban 1962 őszén széthullik. Londonban él két gyermekével. Utolsó évében eszelős termékenységgel alkot, naponta egy, de inkább két verset ír. Mintha egy „üvegbura" alatt dolgozna, verseit senki sem látja, de érzi, eljutott a végsó' határig, amiről egy levél tanúskodik anyjának. Ebben írja: „Zseniális írónő vagyok... Eletem legjobb verseit írom, híressé tesznek." Egy éwel később véget vet életének. Az élet mégis azonos a regénnyel. Ritka rituáléja a világirodalomnak, hogy valaki megéli a saját halálát, készül rá, miközben pengeéles logikával végez önelemző' merülést. „Látni akarom majd, ha jönnek, / Vájkálva néma ércek közt, a gyökerek. / Már látom is őlcet — sápadt, csillag-távoli arcok, j Most ők még semmik, nem is csecsemők. / Apa-anya nélkül képzelem őket, mint az első isteneket. / Eltűnődhetnek, fontos voltam-e." Sylvia Plath halála óta folyik (vagy hallgat) a vita, amely lényegében felveti a modern amerikai líra fejlődését, só't, magának a költészetnek az értelmét feszegető kérdést. Mi volt fontos, időtálló az ötvenes évek lírájából? Aginsbergi formarombolás? Loweil hagyományosabb költészete? Netalán éppen Sylvia Plath a legmélyebb mélyrétegekig lehatoló pszichoanalitikus lírája? Egyesek szerint Sylvia Plath zseniális, s a legtávolabb jutott el (persze, nem fiziológiai értelemben) kortársai közül, mások (mint például Peter Meinke a Vissza a hagyományokhoz című tanulmányában) a beat-irodalom mellett alakuló csoportok egyikébe (konfesszionalista csoport) sorolják. Persze, az öngyilkosságot mindig belengi egyfajta gyanús báj, ami abból a tévhitből adódik, hogy neurotikus, idegbeteg ember nem alkothat „józan", „értelmes" dolgot. Sylvia Plath a legépületesebb ellenpéldája ennek, s talán éppen az ő lírájára is hatást gyakorló Robert Lowell fogalmazott pontosan, amikor halálhírét véve így írt egy kritikus ismerősének: „ Talán semmitmondó véletlen, hogy megvalósította a halált, amit előre megjósolt... de halála valamiképp része a képzelet kockázatának " Merthát a halál a legemberibb dolog. A fentebb említett Peter Meinke írta a beat-költészetról: „... már alig lehetett megkülönböztetni a jó verset egy-egy idegösszeomlás, narkománia, válás, vágy valamilyen szexuális hajlam elképesztően őszinte leírásától. " Az idegösszemolást, válást, a gyerekkori poklot egyaránt megélt Sylvia Plath nem törekedett „elképesztően" nárcisztikus magamutogatásra. Az „üvöltő" generáció mellett élt egy fiatal nő, aki úgy gondolta, hogy „a személyes tapasztalat nem lehet kulcsra zárt páncélszekrény, sem a saját énnel megtöltött nárcisztikus tükör. Hiszem, hogy általános érvényű lehet az olyan dolgok megértésében, mint például Hirosima, Dachau". Végül is, a költészet mindig arról szól, amiről akar, de talán leghitelesebb, ha a legjobban ismert „terepen", az „én" egyetemessé tágításán munkálkodik. Sylvia Plath sem tett mást. (kövesdi) FREUDOT OLVASVA