Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-10 / 240. szám, szombat

1992. OKTÓBER 10. iÚJSZÓi HAZAI KÖRKÉP SZŰK KÖRŰ ÉRDEKEKTŐL MENTESEN ESZMECSERE A MAGYARORSZÁGI SZLOVÁKOKRÓL A közép-európai nemzeti kisebbségek sajátosságainak, eltérő tipológiai jegyeinek lebecsülése alaposan megbosszulja magát. Ilyesfajta benyomás alakulhatott ki azon a háromnapos tudományos értekezleten, amelyet a Matica slovenská rendezett a magyarországi szlovákok múltjáról és jelenéről, önmagáért beszél, hogy a legkevesebb szó épp e kisebbség eredetéről, kialakulásának körülményeiről esett. Jobban mondva szinte csak a magyarországi Anna Divičanová rövidre szabott korreferátuma taglalta azokat a történelmi, településszerkezeti, nyelvi, kulturális és tudati jellemzőket, amelyek alapvetően kihatnak a magyarországi szlovákok mai léthelyzetére. Az ismert magyarországi nemzetiségkutató utalt arra, hogy az alföldi szlovák kisebbség 18-19. századi belső vándorlásokhoz és földesúri településekhez fűződő etnikai tudattal jött létre, s később is, már újkori nemzetiséggé válva azonosságtudata főként a népi élet, a vallási hagyományok és szokások ápolásában merült ki. A szlovákiai résztvevők közül többen is úgy viszonyultak a fenti tényezők szerepéhez, hogy - szerintük - már azok puszta felvetése is egyet jelent a magyar asszimilációs politika súlyos következményeinek elhomályosításával. (gy előadásaik e nemzetiségi politika leleplezésére irányultak, mellőzve az egyéb társadalmi és akarati összetevőket. Különböző forrásokból származó számadatok zúdultak a hallgatóságra már-már szinte követhetetlenül. Ezek hitelességének, illetve bizonytalansági fokának megítélését alighanem csak a konferencia teljes anyagának megjelentetése teszi lehetővé. Mindenesetre rendkívül riasztó az az állomány-zsugorodás, amely a magyarországi szlovákok körében az asszimiláció rendkívül előrehaladott állapotáról tanúskodik. Egyes adatok szerint 1880-tól 1930ig a 213 ezer 249 szlovák közül már csak kevesebb, mint a fele, 104 819 vallotta magát e kisebbséghez tartozónak, ez a szám pedig 1941 -re 74 ezerre csökkent. Ismeretes, hogy az anyanyelv bevallása alapján még a húszas évek elején is valóban több százezren tekinthették magukat szlovák származásúnak. Az okokat a lehető legalaposabban kellene feltárni. Az elnemzetlenítő magyarországi politiká illetve ennek az asszimilációnak a végbemenése egyes szlovák történészek szerint (Ladislav Deák, Ľudovít Haraksim, Ján Bobák) ugyanis kimeríti a népirtás fogalmát. Egyébként a felszólalók számos figyelemre méltó tényt hoztak felszínre a magyarországi szlovákokkal szemben a két háború között alkalmazott elnyomó politika módszereiről, a bátortalanul kibontakozó szlovák nemzeti mozgalom elleni durva hatósági fellépésekről. Természetesen erről és főként az 1938 utáni állapotokról a magyarországi történészek is elítélő véleményt mondtak az elmúlt évtizedekben. De mindez megmaradt tudományos feldolgozások és véleménynyilvánítások keretei között. Talán fel sem vetődött, hogy mindez a magyarországi szlovákság adott helyzetével, perspektíváival is összefüggésbe hozható. Az pedig valószínűtlennek tűnt, hogy a magyarországi nemzetiségek múltjáról kialakuló elnagyolt, árnyaltságot nélkülöző kép egyszer majd összekapcsolódhat a szlovákiai magyarság helyzetének alakulásával. Mert ennek vagyunk napjainkban tanúi. Hazai szlovák politikai és értelmiségi körök (egyes magyarországi szlovákok támogatásával) a reciprocitás elvének olyan mechanikus alkalmazását szorgalmazzák, hogy szavakban ugyan a kölcsönös, törődést vallják, de a valóságban - a számszerűséggel kezdődően - szinte mindenben egyenlőségi jelet igyekszik tenni a két kisebbség közé. így múltbeli hibák és bűnök, illetve jogok megléte és a jogcsorbítás megítélése nem eltérő helyzetek és állapotok függvényében jelenik meg, hanem egy képzeletbeli egyenlőség szemüvegének képtelenségein keresztül. Már az sem feltűnő, hogy múltbeli érvelések kelnek életre például a szlovákiai magyarok háború utáni kitelepítésével kapcsolatban. Egyébként szlovák részről még fel sem merül, hogy a lakosságcserét kierőszakoló akkori politika a magyarországi szlovákokat is sújtotta. Hisz a Csehszlovákiába áttelepült 73 ezer magyarországi szlovák többségében nemzetisége legöntudatosabb tagjai közé tartozott, s ekkora veszteség mindenképpen érvágásnak számított. A viszonosság elvének ilyetén értelmezésére épülő összevetések már önmagukban is azt az állítást sugallják, hogy a magyarországi szlováksággal szembeni magyar politika magatartásában nincsenek lényegesen különböző szakaszok. Többen is kijelentették, hogy a magyarországi szlováksággal szemben máig tudatos felszámolási politika érvényesül. Vladimír Repka felszólalásában hangsúlyozta: már ahnak a puszta gondolata is, hogy Magyarország a népirtás súlyos terhével bekapcsolódhat az integrációs folyamatokba, komoly konfliktusforrássá válik térségünkben. Elgondolkodásra késztető társadalomlélektani mozzanatokra is felfigyelhetett a résztvevő az 1945 utáni időszakkal kapcsolatban. Gregor Papuček például arról is beszélt, hogy a magyarországi szlovákok akkor tájt és pár éwel később mekkora várakozással tekintettek a jövőbe. Talán ösztönösen megérezték, ami mára egyértelmű lett: egy sokrétű, szinte gyógymódszerűen érzékeny pozitív diszkriminációra lett volna szüksége az ottmaradt szlovákoknak. A mindent leegyszerűsítő korabeli szemlélet és gyakorlat megoldottnak vélte a problémát^ azzal, hogy tilos a faji és a nemzetiségi izgatás. Különböző politikai fórumokon pedig lehet, hogy talán az is elhangzott: a szlovákok azokkal a vívmányokkal sem tudnak élni, amelyek birtokába jutottak. De hogy nem jelentkeztek a nemzetiségi öntudat szélesebb körű megnyilvánulásai, nemigen vált vitatémává. Persze jó lenne tudni, hogy milyen méretekben vetődtek fel szlovák részről követelések és mi lett azok sorsa. Figyelmet érdemel, amit Michal Hrivnák mondott a tanácskozáson arról, hogy a magyarországi közgondolkodás nincs felkészülve az ottani szlovákok öntudatra ébredésére és a szlovákok helyzetéről kialakuló valós képre. Szerinte a magyarországi sajtó a határon túli magyarság problémáit tartja felszínen, s értetlenül reagál a magyarországi nemzeti kisebbségek növekvő öntudatára. Nem érdektelen, amit a jövőt illetően még 1990-ben, a Regio harmadik számában Szarka László budapesti történész hangsúlyozott: Szerinte a kedvezőtlen folyamatok megállítására és visszafordítására „kizárólag akkor nyílnék mód, ha mindkét állam együttesen olyan előnyöket kínál a kisebbség tagjainak, amelyek miatt az elfelejtett anyanyelv újratanulása, a nemzetiségi tudat felébresztése a kisebbség számára valóságos szellemi és anyagi gyarapodást és értéktöbbletet jelenthet: nem csupán a különbözés, hanem a kiemelkedés lehetőségét." Ehhez viszont mégiscsak szükség van arra, hogy a magyarországi szlovákok részéről a nemzetiség vállalása, az akarati tényezők szerepe mentesüljön a különféle szűkkörű politikai érdekektől. KISS JÓZSEF AZ ALKOTMÁNY SZLOVÁKIAI FOGADTATÁSA (Folytatás az 1. oldalról) lékra növekedett a Kereszténydemokrata Mozgalom népszerűsége. Figyelmeztető jelzés, hogy 23 százaléka - azaz 5 százalékkal - emelkedett azok száma, akik egyetlen politikai párttal vagy mozgalommal sem szimpatizálnak. A Szlovák Köztársaság Alkotmányát, a közvélemény-kutatás idején a megkérdezettek 37 százaléka egyáltalán nem olvasta, 12 százalékuk viszont alaposan, 51 százalékuk pedig csupán részleteiben ismerte. Az Alkotmányt alaposan vagy legalább részleteiben ismerők 6 százaléka egyáltalán nem ért vele egyet, további 52 százalékuknak pedig fenntartásaik vannak az alaptörvénnyel szemben. Az Alkotmány által létrehozott köztársasági elnöki posztra a válaszadók 16 százaléka Vladimír Meöiart tartja a legmegfelelőbb jelöltnek (augusztusban még csak 9 százalék voksolt mellette). Ezzel az eredménnyel Mečiar megelőzte Alexander Dubčeket, akire augusztusban a megkérdezettek 14 százaléka, szeptemberben pedig 15 százaléka szavazott. Milan Čič és Peter Weiss egyaránt 7 százaléknyi szavazatot kapott. (m) MEGKEZDŐDÖTT A VISSZASZÁMLÁLÁS? Szeptember elsején 114 igenlő szavazattal fogadták el a Szlovák Köztársaság új Alkotmányát, amelynek hangzatos Preambuluma hol a szlovák nemzetet, hol pedig Szlovákia állampolgárait emlegeti, akik „képviselőik révén elfogadták" az ország alaptörvényét. A Szlovák Statisztikai Hivatal ezzel kapcsolatos közvélemény-kutatása érdekes adatokat tár fel. A megkérdezetteknek csupán 63 százaléka tudott véleményt formálni - mégpedig inkább csak foghíjas ismeretek alapján - az Alkotmányról. Kérdés, az ilyen ismeretek milyen súllyal esnek latba. Látni kell, hogy az állampolgárok többsége nem olvas el minden egyes törvényt, hiszen önmagára nézve nem tart minden egyes jogi rendelkezést fontosnak. A lakosság érdeklődésének megoszlásával teljes mértékben összhangban áll az a vizsgálati eredmény, hogy a megkérdezetteknek csupán 12 százaléka tanulmányozta át az egész Alkotmányt. Azaz a környezetvédőt elsősorban a környezetvédelemhez való jogot taglaló cikkelyek, János bácsit pedig a kisebbségi jogokra vonatkozó rendelkezések érdekelték. Nyilván egyiküket sem foglalkoztatta különösebb módon az, milyen mentelmi jogok illetik meg a parlamenti képviselőket, avagy ki és miért emelhet vádat a köztársasági elnök ellen. Annak alapján, amit az Alkotmányban elolvastak, a megkérdezettek hat százaléka teljes mértékben elutasította, további 52 százaléka pedig fenntartásokkal fogadta a mindinkább független Szlovákia alaptörvényét. A szlovákiai közvélemény tehát inkább elutasító véleményt formált a nemzet és az állampolgárok nevében elfogadott Alkotmányról. Történt ez pedig annak ellenére, hogy Vladimír Mečiar és parlamenti hívei unos-untalanul a szlovák-magyar konfliktusként kívánták láttatni az Alkotmány elfogadását. Fontos jelzés egyben az is, hogy csupán az augusztusi és szeptemberi felmérések szerint egy hónap alatt 6 százalékkal esett vissza Mečiar mozgalmának népszerűsége - mégpedig annak ellenére, hogy pont ebben az időszakban fogadták el rendkívül ünnepélyes keretek között az SZK első demokratikus Alkotmányát. A DSZM népszerűségének csökkenése magyarázható persze azzal is, hogy időközben kisebb-nagyobb akadályokkal ugyan, ám folytatódott a föderáció szétválasztása. Igaz, azzal, hogy (legalább Szlovákiában) megtartják majd a ratifikáló (jóvágyó) népszavazást. Az Alkotmány fogadtatásából kiindulva feltételezhető, hogy a népszavazásnak sem kell a várakozásokkal egyező eredményt hoznia. Ugyanakkor viszont az is leszögezhető, hogy bármilyen eredményt hoz a népszavazás, a föderáció felosztásának folyamata immár nem állítható meg. A beígért ratifikáló népszavazás az adott körülmények között tehát fölösleges pazarlás. Ezzel együtt a szlovákiai lakosság középrétegének növekvő kormányellenességével is számolni kell. Mindezt egybevetve talán nem éppen alaptalan az a nézet, hogy a szlovák kormány napjainak visszaszámlálása már elkezdődött. FEKETE MARIAN KOZLEMENYEK Ma, 9 órai kezdettel a deáki művelődési ház nagytermében tartja II. járási konferenciáját az Együttélés PM. A járási konferencián részt vesznek az országos tanács küldöttjei és külföldi vendégek, a Magyarok Világszövetsége, a Rákóczi Szövetség, valamint az RMDSZ és a Horvátországi Magyarok Szövetségének küldöttjei, továbbá a magyarlakta községek polgármesterei. Rózsa Ernő, az EPM Galántai Járási Tanácsának elnöke Á Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom gazdasági bizottsága október 11-én, vasárnap, 15 órai kezdettel Serkén (Rimaszombati járás) a helyi művelődési házban előadást szervez a mezőgazdasági és vagyonjogi kérdésekről, valamint a transzformációs és földtörvényről. Az előadó: Bartakovics István, az MKDM parlamenti képviselője. Ünnepséggel egybekötött szoboravatót tartanak szombaton és vasárnap Alistálban. A Ferdics Gábor által készített emlékmüvet, amely az ősöknek állít emléket, vasárnap délelőtt ökumenikus istentisztelet keretében leplezik le. Ezt megelőzően, szombaton kerámia-kiállítás nyílik, Koncsol László és Rechnitzer János tartanak előadást, majd este Dinynyés József lép fel magyar költők megzenésített verseivel. Vasárnap délelőtt népművészeti kirakodóvásárt, délután pedig népzenei műsort tekinthet meg a közönség. AHOGY ÉN LÁTOM WILLY BRANDT SZÍVE ÉS ESZE A német szociáldemokraták most elhunyt tiszteletbeli elnökének életrajzát olvasva a feledhetetlen francia gondolkodó szellemes intelme jut az eszembe: Aki 20 éves korában nem kommunista, annak nincs szive, és aki 30 évesen még mindig kommunista, annak az agya hiányzik. Brandt a szociáldemokraták ifjúsági szervezetének funkcionáriusaként 16 évesen úgy látta, hogy a munkásmozgalom mérsékeltebbik szárnya túlságosan hajlamos a kompromisszumokra, így átlépett a kommunistákhoz közelálló szocialista munkásifjúsági szervezetbe, de még 19 éves sem volt, amikor már bebizonyította, hogy szíve is a helyén dobog, de az agya is kifogástalanul működik; visszatért a szociáldemokrata pártba. A két háború közötti időszaktól napjainkig tanúja lehetett és meghatározó cselekvő részese volt egy nagy pernek, amely 1917-től tartott, és a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján már az ítélet is „jogerőre" emelkedett; a bolsevizmus megbukott. A szociáldemokrata gondolat kétségbevonhatatlanul bebizonyította fölényét a kaszárnyaszocializmussal szemben. Ő még a szocdemségnek abba az „iskolájába" járt, amelyben adtak arra, hogy a szervezett munkás művelje magát. Arra, hogy a melós józan életvitelű, tehát antialkoholista legyen, szervezett munkásként pedig fegyelmezett. Ilyen munkásmozgalmi poggyásszal feltarisznyázva érettségizett le, majd lett újságíró, 1933-tól pedig - a barna métely hatalomra jutása után - emigráns Norvégiában. Amikor 1937-ben a polgárháborús Spanyolországba küldték, hogy lapját tudósítsa a köztársaságiak antifasiszta harcáról, illetve hogy megszervezze a lakosság számára a humanitárius segítséget, a Szovjetunióból a spanyol frontra küldött katonákkal is találkozott. Itt döbbent rá teljes egészében és először arra, hogy mire képes a totalitarizmus. A harmincas és a negyvenes évek fordulóján számos európai országban járt, és elsősorban az emigráns német szociáldemokrata csoportok összefogásán munkálkodott. A második világháború befejezéséig terjedő időszakban megfogalmazott önmaga számára néhány olyan tételt, amihez később, a nagypolitikába belépve mindig is tartotta magát. Az egyik ilyen felismerése az volt, hogy a szociáldemokrata politika 1947-ben nem folytatható ott, ahol a párt 1933-ban, a fasiszták hatalomra kerülésekor abbahagyta, ugyanakkor a kereszténydemokrata politikai erőktől is differenciálódnia kell. Ez látszólag nyilvánvaló! nincs mit felfedezni rajta. Ha azonban napjainkban a posztkommunista országokban szemügyre vesszük a szociáldemokrata pártok tanácstalanságát, az újrakezdésre való képtelenségét, a szétziláltságát, rádöbbenünk, hogy a háború utáni Németországban milyen fontos szerepük volt azoknak a politikusoknak, akik Brandthoz hasonlóan gondolkodva láttak hozzá a szociáldemokrata párt újjászervezéséhez. E szemléletnek köszönhette Németország, hogy belpolitikai életében kialakult az erőegyensúly, és hogy Adenauer pártjának „elhasználódása" után a szociáldemokraták politikája alternatívát jelentett, tehát reálisan kialakulhatott a politikai váltógazdaság. Oroszlánkörmeit először berlini politikusként mutatta meg. Az 1958as berlini válság idején az emberi szabadságjogok rettenthetetlen harcosaként vált ismertté, és elnyerte minden nyugati országban a megbecsülést. Realista volt, így a politikai élet csúcsára kerülve a nyugat-keleti kapcsolatokban általa vált fogalommá a „kis lépések politikája", illetve a „változtatásokkal a közeledéshez" diplomáciai stílus. A szociáldemokraták és a keresztény pártok 1966-ban kialakított nagykoalíciójának időszakában előbb alkancellár és külügyminiszter. Erre a korszakra esik az „új keleti politika" fogalmának bevezetése. Már Németország miniszterelnöke, amikor megkötik a kapcsolatok normalizálásáról szóló német-szovjet szerződést. Csehszlovákia 1968 augusztusi lerohanása után Brandt olyan új gondolatot fogalmazott meg, amely később új irányt szabott a két tömb közötti kapcsolatoknak; javasolta, az államok mondjanak le az erőszakról és az erővel fenyegetésről. Az is emberi nagyságáról vall, hogy 1974-ben miniszterelnökségének 6: esztendejében lemondott. Lelepleztek a miniszterelnöki hivatalban egy kishivatalnokot, aki kémkedett az NDK javára. Brandt kijelentette: vállalja a felelősséget azért, hogy nem volt elég körültekintő munkatársainak kiválasztásában. Nyugdíjasként, de csorbulatlan tekintéllyel továbbra is az európai közeledésért dolgozott, és nagy megbecsülésnekörvendett. 1976-ban a Szocialista Internacionálé elnökévé választják, és ez új lendületet adott a szociáldemokrata mozgalomnak, amely a korábbi években hanyatlani kezdett. Willy Brandt 79 éves korában meghalt. Sokunknak példát mutatott. TÓTH MIHÁLY 1