Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-09 / 239. szám, péntek

7 RIPORT 1992. OKTÓBER 9. Élni, haza menni akarok... SZÍVÜK OTTHON MARADT LÁTOGATÓBAN A BOSZNIAI MENEKÜLTEK BŐSI TÁBORÁBAN A

z öregasszony az ágy szélén ült. Csendesen, megtörten. Csontos, eres kezét az ölében tartotta. Reuma-görbítette ujjait nézegette, talán csak megszokásból, mert látszott, rajta, hogy gondolataiban távol jár. Amikor megszólítottam, elmosolyodott, megigazította borvörös fejkendőjét. Kérdezgettem: hány éves, honnan és miért jött el, hogy érzi magát a Boszniából menekültek bősi táborában, ízlik-e a koszt — meg hasonlókat, amiket az első találkozáskor szokás. Fiatal szobatársa, aki éppen ablakot mosott és akit a néni unokájának véltem, rögvest rám is szólt: „Ne faggassák, elsírja magát!" S valóban. Az öregasszony lebiggyesztette a száját és a ráncai úgy helyezkedtek el az arcán, akár a szépen fodrozott függöny, de könny a szeméből nem csordult. Csak a lelke sírt, könnyforrása már régen kiapadt. Nem kellett noszogatni, beszélt ő magától.' — Nagyon öreg vagyok már, az egyetlen fiamat régen elvitte a rák, nem sokkal később meghalt a menyem is, én az unokámmal, annak feleségével és a dédunokámmal éltem egy fedél alatt. Az unokám harcol, ki tudja hol, a felesége a gyerekkel valamilyen barátnőjéhez ment, úgy mondta, biztonságos helyre és azt is, hogy ő az országot az ura nélkül el nem hagyja. Egyedül maradtam a házban, aztán menekülnöm kellett, hogy mentsem puszta életemet, de kérdem, minek? Most attól félek, hogy külhonban kell meghalnom, pedig nagyon szeretnék haza menni. A néni egyike a hozzánk menekült 524 üldözött, hét hónapig bujdosó boszniai muzulmán közül. Csak azért üldözték el otthonaikból őket, mert nem szerbek, így a horvátokhoz, vették útjukat, akiket barátjaiknak, testvéreiknek tartanak. De a háború könyörtelen — nincs megállás! A horvátok a szerbek azért is „büntetik", mert befogadták, segítették a muszlimokat. Hát odébb álltak. Egy ingben, jobb esetben egy kis batyuval, kevéske pénzzel. Kóboroltak, bújkáltak, összeverődve, akár az űzött vad és csak septiben mertek tüzet gyújtani, hogy egy kis levest főzhessenek — abból, amit a földeken találtak, összelopkodtak. Ez számunkra ma már szinte hihetetlen, mégis igaz. — Sorsuknak átadva magukat, némán, szomorúan szálltak ki az autóbuszokból — mesélte Juraj Tokár, a Humanitárius Központ igazgatója. — Sokan azt hitték, hogy gyűjtőtáborokba, gázkamrákba viszik őket. Akik Bősre kerültek, azok nem önként hagyták el otthonaikat, azokat egyszerűen, akár éjnek idején is, elkergették. Mélyen hívő, a falu határát mindeddig el nem hagyó öregek. Sutykosak voltak, akadt, aki elmondta, hogy hét hónapig egyetlen ruhát viselt, még a vonulás pihenésének időszakában sem merte kimosni, mert attól tartott, tovább kell menni és akkor nem lenne mit felvennie. Valamennyin érződött a füstszag. Hogy valaki annyira örüljön a meleg víznek, mint ezek a menekültek, el sem tudtam képzelni. Egész éjszaka zuhanyoztak, mosakodtak, mostak, annak ellenére, hogy az éhségtől alig álltak a lábukon, nem a kenyér, hanem a víz érdekelte őket. A bősi vízi erőművet építő dolgozók munkásszállásaiban helyezték el a menekülteket. Azok már több mint egy éve üresen álltak, az objektumokkal senki sem törődött, annak ellenére, hogy a műegyetem tulajdonába kerültek. Bár a menekültek befogadásáról már június óta folytak a tárgyalások, csak három nappal érkezésük előtt nevezték ki az igazgatót, akkor kezdték szervezni a „tábor" felszerelését, ellátását, menetét. Ezt az alkalmazottak közül — így csaknem 40 munkahelyet biztosítottak a bősi polgároknak — sokan nehezményezték, de nyomban megfogták a dolog végét, nem számolva a takarításra, beszerzésre fordított időt. — A Dunaszerdahelyi Járási Hivataltól, a kórház igazgatóságától, annak orvosaitól és nővéreitől, Bős polgármesterétől annyi segítséget kaptam — mondja Juraj Tokár —, hogy szinte meghatódtam. De itt „lelkizésre" nincs idő, percenként jönnek az alkalmazottak, a menekültek, valami hiányzik, valami kell — segítségemet kérik. Bármi — egy láda paprika, amit behoz a helybéli lakos, a vöröskereszt ruhaküldeménye, egy diák önkéntes munkavállalása és sorolhatnám— örömet okoz. De leginkább az, hogy a menekültek föllélegeztek, felfogták, segíteni akarunk rajtuk, nem lágerba, hanem egy új otthonba hozták őket, ahol enni kapnak, nyugodtan aludhatnak, tisztálkodhatnak, egymással foglalkozhatnak. Az épületek környéke sivár, elhanyagolt. A hosszú szárazság miatt a fűnek már nyoma sincs, csak a gyom burjánzik (ki tudja miért erőteljesebben, mint a nemesített virág?). Kilépve az igazgató irodájából látom, néhány öregember a közeli fák ágaiból seprűt eszkábolt, tisztogatja a járdákat, mások gyomtalanítanak, az asszonyok ablakokat mosnak. Együtt éltünk, együtt szöktünk, együtt várunk... Egy fiatalasszony lépked velem szemben, s a karján levő „pléd bömböl". Nem is csitítja, csak büszkén megy, arcáról sugárzik a boldogság. — A férjem harcol, nem tudom, él-e vagy sem. Amikor búcsút vett, akkor mondtam neki, hogy terhes vagyok. Egy héttel később jöttek a szerbek és kitoloncoltak a házból, nyomban fel is gyújtották. Futottam, amerre a lábam vitt. Egy takarót és egy kispárnát vittem magammal, semmi mást. A falu végén más menekültekkel találkoztam, hozzájuk verődtem, velük haladtam. Erdőkben lappangtunk, hónapok múltán jutottunk el a gyűjtőtáborba. Még annak ellőtte egy fenyőfa tövében megszültem gyermekemet, idegen asszonyok segítségével, akik a patakból mert vízzel öblítettek le és kislányomat is abba merítették. Akkor azt gondoltam, mindketten meghalunk és a gyerek apja meg se tudja. De élünk és abban reménykedem, hogy viszontlátjuk egymást. A lányom egy hónapos, nevet sem adtam neki, nem kereszteltettem meg, mert nem volt hol és kivel, csak Szívem Közepének szólítgatom. Ő holnap lesz egy hónapos, én meg húsz éves... , Maros Éva és férje Miloš már két éve munkanélküliek. Két kislányukkal Bősön élnek. Most munkához jutottak, a táborban dolgoznak, boldogok, hálásak és a lelküket is odaadnák, nemcsak azért, mert biztos kenyérhez jutottak, hanem azért is, mert sajnálják a menekülteket, az öregeket, a két-három ós többgyermekes anyákat, a rokkantakat és a négy tolókocsis bácsikát. — Tessék elképzelni — mondja Maros Éva — sokuknak papucsuk, törülközőjük, fésűjük sincs. Csendesek és szelídek, semmit sém követelnek, mindent megköszönnek. A bősiek, amikor meghallották, hogy a munkásszállóból tábor lesz, tartottak attól, hogy az idegenek ellepik a falut, garázdálkodni fognak, rendbontók lesznek. Miután megismerkedtem a menekültekkel, mindenkinek azt mondom: ne féljetek tőlük, segítsétek őket. Száműzöttek, elesettek. Kevés a férfi, többnyire öregek, nem kell attól tartani, hogy kocsmázni, garázdálkodni fognak, hiszen ők nem italoznak, tiltja a vallásuk és különben is, örülnek, hogy élnek, ágyat, ételt kapnak. ... és majd napi nyolc korona zsebpénzt —, de azt ki kell érdemelni — fgy mondta Tokár igazgató. — Megérkezésük másnapján ismerettük a házi rendet. Egyelőre, míg nem lesznek meg az orvosi vizsgálatok laboratóriumi eredményei, nem mehetnek be a faluba. Különben szabadon mozoghatnak, látogathatják egymást, sétálhatnak a kijelölt területen belül. Egyetlen kötelességük van: rendet kell tartaniuk szobáikban. Ágyneműjüket mi mosatjuk, fehérneműjüket ők tartják, tisztán. Megválasztják saját önkormányzatukat, az lesz a kapocs köztük és köztünk, a tábor vezetősége, dolgozói között. . — Az első vacsora, azt sohasem fogom elfelejteni — pergette visszafelé az eseményeket Alföldi József konyhavezető. — Három nappal érkezésük előtt se tányérunk, se evőeszközünk, se abroszunk, szóval, semmink se volt. A főzéshez szükséges nyersanyagról nem is beszélve. De mire megjöttek, mindent beszereztünk, a szakácsokat és segítőiket is beleértve. Lecsót, burgonyát, teát, A Szívem Közepe a mamával gyümölcsöt kaptak. Félénken álltak a sorba, nem tudták, mennyi ételt kapnak, de leginkább attól tartottak, hogy sertéshússal etetjük majd őket. Mi tudtuk, hogy a vallásuk ezt tiltja. Egy asszony el is sírta magát, hálálkodott, azt mondta: „Nektek van szívetek, nem akarjátok, hogy azt együk, amit nem szabad." A kenyeret viszont mind elhordták a szobájukra, mintha attól tartottak volna, hogy másnap már nem kapnak enni. Aztán sorban szépen vissza is hozták, somfordálva, szégyenkezve. Azóta csak azt viszik el, amire igazán szükségük van. — Hatalmas, jól felszerelt a konyha, úgy látom, nagy mennyiségekben főznek. — Az ötszáz valamennyi menekültön kívül mi látjuk el a vízi erőművet építőket is, nagyjából plusz hatszáz embert. A boszniaiaknak naponta körülbelül 150 liter levest főzünk, ugyanennyi teát, szirupos vizet korlátlan mennyiségben csapolhatnak, reggelire teát, kávét kakaót ihatnak, péksüteménnyel, vajjal, lekvárral, de kapnak sajtot, tojást, zöldséget, meg miegymást is. Ebédkor és vacsorakor meleg étel várja őket. A kisgyermekes mamák jegyre egy gyerekre naponta egy liter tejet kapnak. Valamennyiük napi fejadagja csaknem negyven korona, ebből meg nagyban elég jól lehet főzni. Azok névsorát, akik a menekültek bősi táborát segítik, hosszasan sorolhatnánk, de jönnek a kistermelők is — nyersanyagból nincs hiány. Ottlétünkkor befutott a vöröskereszt küldeménye is: plédek, ruhanemű, gyógyszer. Az emberek minden szervezés nélkül sorba álltak és szorgosan felhordták a csomagokat. A kisgyerekek, meg az aggastyánok is. Egy néni odament a gépkocsivezetőhöz, megveregette a vállát, mondott valamit horvátul, aztán szájához emelte a kezét és megcsókolta. Az meg szégyenkezve magához ölelte, aztán karjába kapta és futott vele néhány métert. Szívfacsaró jeleneteknek voltunk tanúi. Mindaddig és a mai napig is azon gondolkodom, kinek ártottak ezek a jámbor öregek, kisgyermekes anyák, hogy ilyen barbárul elhajszolták őket szerény otthonaikból? Ők nem csinálták a politikát, fegyvert se, foglak," nem öltek, nem raboltak, nem garázdálkodtak, mégis ők a szenvedő alanyok. A hontala'nok, a másokra utaltak. Úgy érzem, valóban segítenünk kell rajtuk, például azzal is, amit az igazgató úr említett: mosógép, varrógép, televízió, rádió, könyv, mert — amint mondta: életüket eddig is tengették, most hajlékuk és ételük van, de ez az állatoknak is elég, viszont az ember lelki egyensúlyához több kell. — Már többen felkerestek — említette Juraj Tokár —, hogy dolgozni szeretnének. Bármit, bárhol, ingyen. Mert a tétlenség megöli őket. Hálásak, hogy átmeneti otthont nyújtunk nekik, viszonozni szeretnék. M

a Bős arculatához a menekültek tábora is hozzá tartozik. Remélem, gazdagítja majd a falu életvitelét, s azt is, idővel teljesül lakói álma: haza mehetnek, találkozhatnak szeretteikkel, a romokon új otthont építhetnek. Mert bármilyen vendégszeretők is vagyunk, ők túl honba kerültek és a szívük otthon maradt... OZORAI KATALIN Ötven éve házasodtunk, három fiunk a háborúban van, mi meg? Itt, árván... (Fogas Ferenc felvételei)