Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-31 / 257. szám, szombat

MOZAIK MÚISZÓM 1992. OKTÓBER 31. ÉVFORDULÓ A„SÁTÁN HEGEDŰSE" Akárcsak kortársai, mi is értetlenül állunk szemben Niccolő Paganini rejtélyes, legendákkal övezett alakjával. Pedig kalandos életének még halála előtt számos biográtusa akadt az akkori Európa minden kultúrnyelvén. Ezek azok a torrások, amelyekből Paganini egyéniségét, szertelenségét és visszataszító pénzhajhászását, ám másrészt egyedülálló sikereit, s tömegre és korának zenei nagyságaira gyakorolt szinte démoni hatását egyaránt - legalább részben - magunk elé képzelhetjük. Mert ezek az életrajzi beszámolók éppen oly kevésbé tárgyilagosak és egyöntetűek, mint amennyire hősük maga is titokzatos és kiismerhetetlen. Ez a zárkózott, majdnem hozzáférhetetlen különc alig árult el valamit önmagáról, még legközvetlenebb környezete előtt sem. A 210 éve született Niccolő Paganini genovai családból származott, zenekedvelő apja maga tanította hegedülni, és a fiú, aki sohasem folytatott rendszeres zenei tanulmányokat, hamarosan maga fejlesztette ki azt a technikát, amely a hangszer merőben új lehetőségeit aknázza ki. Paganini sikert sikerre halmozva, egész Európát beutazta. Mivel nem talált magának kora zeneirodalmában megfelelő zeneműveket, szükségképpen komponált is. Ám szerzői tevékenységének csak elenyésző töredékei maradtak ránk, s ezek közül sem tartozik valamennyi az értékesebbekhez. Inkább a hatásvadászó technikai fogásoknak minden elképzelhető változatát mutatják. Ennek ellenére pedagógiai értékük vitathatatlan, fontos szerepet töltenek be a mai hegedü-oktatásban. Míg Bach szólószonátái a tanulótól elmélyült muzikalitást kívánnak meg, a Paganini-capricciók fölényes hangszertudást és csalhatatlan technikai készséget követelnek. Hatása egy évszázadon keresztül nemcsak Liszt Ferenc zenei ambícióinak volt egész életre kiható rúgója, hanem a XIX. század fokozott zenei termékenységének is áldásos „kovásza" maradt. Paganini hegedűtechnikája a zongora virtuóz lehetőségeinek kihasználásához is példaként szolgált, ezért nem véletlen, hogy Liszt mellett Schumann, Brahms, Rachmaninov is jelentős müveket komponált Paganini témáira. DELMÁR GÁBOR FÖLDÜGYBEN V. MÁRIA, Érsekújvár Ha unokatestvérével megegyeztek, hogy ezentúl ő bérli földjüket, szükséges, hogy bérleti szerződésben rögzítsék a bérbeadás feltételeit. A bérleti szerződésnek tartalmaznia kell a bérbeadó nevén és a bérbeadandó földterület parcellaszámán és térmértékén kívül a bérlő nevét és születési adatait, lakhelyét és ami nagyon fontos, a bérleti feltételeket. Ilyen feltétel a bérleti szerződés időtartama, a szerződés felbontásának lehetséges indokai és módozatai, valamint a bérleti díj összege. Az utóbbi esetben úgy kell megállapítani az összeg nagyságát, hogy abba a mindenkori földadó összege is bele legyen foglalva. T. Z., Rimaszombat Mivel ön nem egyezett bele abba, hogy földje a szövetkezet állami gazdaságba való, 1966-os évi beolvasztása során az állami gazdaság használatába kerüljön, hivatkozva az 50/55 Tt. sz. törvényre, hat évre megvonták öntől a földje használatáról való rendelkezés jogát. De nem vonták meg óntól a tulajdonjogot, tehát a földingatlan tulajdonosa továbbra is ön. Tehát nem szükséges, hogy a földingatlan tulajdonjogát az úgynevezett földtörvény nevében visszaigényelje. Jogában van földje használata után haszonbért igényelni és ugyanígy az élő és holt leltár igényét is érvényesítheti az állami gazdasággal szemben. Dr. Világi Oszkár FOGHÍJAS TÖRVÉNYEK GÁTOLJÁK A VÁLLALKOZÁST POZSONYI LAKÁSPOLITIKA - KÉRDŐJELEKKEL A rendszerváltás előtt sem volt rózsás a lakáshelyzet Pozsonyban, de a fiatal családok számára napjainkban egyre inkább elérhetetlen álomnak tűnik lakáshoz jutni. Egyebek között ezt is leszűrhettük abból a tájékoztatásból, amelyet az Óváros kerületi hivatal képviselői a városrész lakáspolitikájáról, az e téren felgyülemlett nem kevés problémáról adtak tájékoztatást. Az Óvárosban jelenleg 2178 család igényel lakást. Közülük 941-en több mint öt éve beadták lakáskérvériyüket. Néhány százra tehető azon többgyermekes családoknak a száma, amelyek már 1981-től (!) várnak a. fővárosban lakásra. Az óváros önkormányzata hatékonyan szeretne gazdálkodni lakásállományával és a vállalkozás különböző formáit felhasználva fejlesztésre képes lakáspolitikát igyekszik megvalósítani. Ebben viszont nagy akadályt jelent a Szlovákia fővárosáról, Pozsonyról szóló törvény, melynek értelmében a városkerület nem tulajdonos, csupán a főváros vagyonát igazgatja. Áz ilyen jogállapot nemcsak a kettős adminisztrációt, a bürokrácia elburjánzását jelenti, hanem - ami fontosabb - gátolja a vállalkozó szellemet, a hatékony fejlesztési elképzelések megvalósítását. Az óvárosiak szorgalmazzák a lakások magántulajdonba kerülését, amitől a lakásállomány élettartamának megnövekedését várják. A hatékonyabb lakáspolitika kiteljesedését a megfelelő törvénykeretek hiánya akadályozza. A községi, városi lakások eladásáról - a szövetkezeti és vállalati lakásokkal szemben - ugyanis törvény mindezidáig nem rendelkezik. Pedig jelentős az érdeklődés a lakásvásárlás, hiszen 1990-ben 693, 1991-ben 302 család szeretett volna használati jog helyett tulajdonjogot szerezni lakására. Törvényrendelet hiányában nem elégíthették ki kérvényüket. Ezért tervezetet dolgoztak ki - a jelek szerint a főváros magisztrátusa hamarosan áldását adja rá - mely szerint ingatlanokat, egész házakat adnának el. A befolyt, pénzből egy alapot hoznának létre, amely lakás vásárlására, illetve karbantartására kölcsönöket nyújthatna a bérlőknek, és biztosítaná a lakásállomány karbantartását és felújítását. Jelenleg 30 ház bérlői kérelmének akarnak ilyen módon eleget tenni. További 29 esetben engedélyt adtak (1993. január elsejei hatállyal) rossz állapotban lévő, kihasználatlan lakásoknak a kérvényezők költségén történő felújítására. További zavaró körülmény a jogtalanul kisajátított ingatlanok visszaszolgáltatásáról szóló törvény olyan kitétele, hogy azzal a házzal, amelyre e törvény vonatkozik, a városkerület nem rendelkezhet. Az ilyen ingatlanok tehát a bíróság döntéséig kihasználatlanul állnak. Az évekig lakásra váró családok ezen érthetően megbotránkoznak, és sok esetben, hogy kilátástalan helyzetüket megoldják, jogtalanul ilyen lakásokba költöznek. Tavaly - a létező törvény értelmében - tizenöt esetben kellett a karhatalom segítségével kiköltöztetni a jogsértő lakókat. Idén még ugyanennyi esetben akarnak hasonlóan eljárni. A lakóházak eladásakor az óvárosi önkormányzat nem feledkezik meg a piaci szellemről, bár előnyben részesíti a lakások bérlőit, akiket több határozattal védelmezni kíván a vállalkozók által megvásárolt házak esetleges spekulatív célokra történő felhasználásával szemben. Pozsony óvárosi hivatala sikerrel érvényesíti a lakásgazdálkodás néhány új formáját, bár a foghíjas törvényes keretek egyelőre megkötik kezüket. Kezdeményezéseik követendő példa lehet más városok számára is. MÁZSÁR LÁSZLÓ Tulajdonosaikra várnak a belvárosi lakások (Pavol Mikulášek felvétele) HIÁNYZÓ PONTSZÁMOK MAGYAR-MAGYAR TANÁCSKOZÁS A HAZAI OKTATÁSÜGY PROBLÉMÁIRÓL Mint arról már lapunkban hírt adtunk, a közelmúltban közös fórumot tartottak a magyarországi Salgóbányán a Magyar Demokrata Fórum pedagógus kollégiuma és az Együttélés Politikai Mozgalom oktatásüggyel foglalkozó szakemberei, valamint pedagógustársadalmunk képviselői. A kétnapos tanácskozáson állást foglaltak többek között a szlovákiai magyar szakemberképzés gondjairól, a magyarországi közoktatással tartott kapcsolat alakulásáról, s az egységes magyar nemzeti műveltség kérdéseiről. Magyarország részéről egyre erőteljesebb támogatási szándéknak lehetünk tanúi. A segítség különféle utakon és formákban érkezik különféle helyekre, hogy a szlovákiai magyarság felemelkedésének folyamatát a gazdasági vagy egyéb eszközök hiánya ne lassítsa jelentősebben. Minthogy az iskolaügy hazai magyarságunk egyik sarkköve, szellemi és erkölcsi létünk, fennmaradásunk záloga, nem érdektelen, milyen formában zajlik megújulása, a változó európai folyamatokhoz való fölzárkózása. - Le kellett ülni végre és koordinálni a segítséget is - mondta Bauer Edit képviselő, aki részt vett a magyar-magyar közoktatási tanácskozáson. - Ugyanis idáig rengeteg forintocska elgurult, és nem vagyok biztos benne, hogy valóban a legeffektívebben. Nemcsak divat gondoskodni a kisebbségekről, csakugyan egészen komoly gyakorlati támogatás mutatkozik, ugyanakkor viszont egészen alapvető problémáink maradnak megoldatlanul. Hogy csak egy példát említsek. A felvételiken Magyarországon nem számítják a megszerezhető pontok közé diákjaink érettségi bizonyítványát, sem a szlovák érettségit, s ez a hátrány gyakorlatilag behozhatatlan. A mi diákunk ugyanis nem hoz magával egyetlen árva pontot sem, s e hátrány kiküszöbölése elég méltánytalan, mivel néggyel szorozzák a megszerzett felvételi pontokat a végén. Igen ám, de ki az a géniusz, aki a maximális 15 pontot eléri? Ezzel együtt idén nem panaszkodhatunk, egy sereg gyerek bejutott a magyarországi főiskolákra, tehetséges matematikusok, fizikusok, s én ezt azzal magyarázom, hogy tantárgyaik esetében kisebb vagy minimális a tantervi eltérés. Egy magyar, történelem, de még biológia szak kapcsán már gyakorlatilag behozhatatlan a ponthátrány. - Miért merültek föl ezek a gondok most egyszerre? - Hiányzik a két ország között a kulturális egyezmény. Megszűntek a jól bevált és működő együttműködési formák, megszűnt gyakorlatilag a diákcsere, a részképzés. - Vannak intézmények, amelyek maguk keresik az együttműködés lehetőségeit:... - Nem elég. Azonkívül nem mindig megoldható. A losonci óvónőképzésben csakúgy nem megy, mint például a magyarországi szlovák óvónőképzés esetében. A reciprocitás alapján történő diákcserék a kulturális egyezmény hiányában teljesen befulladtak. Egyrészt tehát sok a megoldatlan probléma,

k másrészt pedig ott a segítőkészség. El kell jutnunk oda, ahol magunk fogalmazhatjuk meg azt, mire van szükségünk, mik a prioritások, melyek a megoldás módjai. A fejlődésnek ezt a szakaszát illetném én azzal a szóval, amelyet nem szeretnek a vezető szlovák politikusok: oktatási autonómia. A szóban forgó fórumot az MDF kezdeményezte, de ezt nem szabad politikai kezdeményezésnek tekinteni. A magyar politikai színteret, én ezt már többször hangsúlyoztam, nem szabad leképezni. E számunkra sorskérdésnek számító területen kell találnunk olyan fórumot, amely megoldást kínál. Nagyon fontos, hogy ez a kérdés szakmai, tehát pártsemleges alapokra kerüljön. Tágabb összefüggésben nézve a kérdést, állítom: ha egymás ellen teszünk az oktatásügy kapcsán - mint erre néhány példa utal a közelmúltból -, akkor csak annyit mondhatok, megérdemeljük sorsunkat. - Milyen folytatása várható az elvi megállapodásoknak? - November közepén konkrét dolgokról fognak tárgyalni egymással a pedagógusok képviselői. Szó lesz a tankönyvcseréről és a pedagógusképzésről. Egy érdekes megfogalmazás hangzott el ezen a fórumon: nemcsak egyoldalú folyamatról van szó. A kisebbségi oktatásügyben is felgyülemlett ugyanis egy olyan tapasztalattömb, amely viszszakapcsolva gazdagíthatná a magyar oktatásügyet. -Tudunk valamit, amit ők nem? - Vannak területek, amelyeken a mi oktatásügyünk előbbre van. Magyarországi kollégák is úgy tapasztalják, hogy a mi gyerekeink sokkal fegyelmezettebbek, jobban működnek nálunk bizonyos értékek. Szellerrii, kulturális, de szociális értékek is, mint például a család. Fellép náluk az igény, visszaszerezni ezeknek az értékeknek a rangját. Megfogalmazódott tehát, hogy a tapasztalatcsere kétoldalú kell legyen. - Kinek lesz jogosítványa ezekben a kérdésekben tárgyalni és dönteni? - Mi az adott pillanatban úgy véljük, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége lenne az a fórum, amely ezeket a kérdéseket tárgyalná és megoldaná. A szövetség most belső gondokkal küzd, de minthogy ők a szakemberek, nekik kell kézbe venniük a dolgot. Elképzelhető egy szélesebb fórum, a külső beavatkozás azonban melléfogás lenne. (brogyányi) LAPSZÉLEN ELMENNI? Különös riportalanyra bukkantam a minap. Pontosabban: a személyén nem volt semmi különös vagy szokatlan, csupán a véleménye volt elgondolkoztató. Olyannyira, hogy hosszú ideig haboztam: egyáltalán közreadjam-e. Távolról sem azért, mert személy szerint én nem egészen azonosulok vele, hanem azért, mert úgy érzem: NEM SZABAD, hogy esetleg mintául szolgáljon, példaértékű legyen. Márpedig ha valami a szélesebb nyilvánosság elé kerül, ennek a lehetősége mindig fennáll. S hogy végül mégis úgy döntöttem, hogy megírom, annak igen egyszerű az oka: minthogy találkoztam a jelenséggel, kétségtelen, hogy ILYEN IS VAN. Cs. úr a Komáromi járásból a negyvenes évei elején járó férfi. Nemrég kezdett magánvállalkozásba. Nős, családos. Személyéről az inkognito védelmében ennyi talán elég is; hallgassuk meg inkább a véleményét, amely - ismételten szeretném kihangsúlyozni - magánvélemény ugyan, ám eredője mindenképpen valahol a közös félelmeinkben, aggályainkban van: „Nemrégiben olvastam valahol: Németországban egy közvéleménykutatás keretében megkérdezték az embereket, mit tennének egy világméretű katonai konfliktus, mondjuk egy atomháború kirobbanása esetén. És tudja, mi volt a leggyakoribb válasz? Az, hogy azonnal elköltöznének, vagyis hát elmenekülnének, méghozzá - Ausztráliába! Meg is indokolták, miért: egyedül ott látnának némi halvány esélyt a túlélésre. Mondom, ez csak egy felmérés volt, ha úgy tetszik, játék, de szerintem mégis volt egy fontos tanulsága: ha igazán veszélyben érzi magát az ember, igyekszik elmenekülni előle, menteni a puszta létét, és nyilván olyan helyet válasz, ahol valamelyest biztonságban érzi magát. Hogy miért mondtam el mindezt? Őszintén szólva: azért mert jómagam is egyre nagyobb szorongások között élek most, 1992 végén Szlovákiában. Úgy általában is, de főleg - magyarként. Annak alapján, ami most itt körülöttünk történik, és főleg ami várhatóan még történni fog, úgy érzem, nagyon is megvan az okom az aggodalomra. És, miként a németek abban a bizonyos felmérésben, én is próbálom megválaszolni a kérdést: mit tehetnék? Mit kellene tennem, hogy a magam és a családom jövőjét biztonságban tudjam? Persze, azt egy szóval sem akarom állítani, hogy már a puszta létünk forog veszélyben, de talán annyi is elég, hogy emberi jogainkat és méltóságunkat megőrizve szeretnénk élni a jövőben is! Ott , ahol ez biztosítottnak tűnik a számunkra, ahol otthon éreznénk magunkat, már amennyire a szülőföldön kívül bárhol otthon lehet. Éppen ezért fontolgatjuk annak a lehetőségét, hogy esetleg elköltözünk innen, éspedig Magyarországra. Persze, ez még távolról sem végleges döntés, maga a család sem egységesen vélekedik róla, de nekem személy szerint bevallottan ez az óhajom. Azzal együtt, hogy tisztában vagyok vele, mit (is) jelent: otthagyni a helyet, ahol születtünk, felnőttünk, a földet, amelyben őseink csontjai porladnak - de nem is lennénk az elsők, akik ezt bármilyen oknál fogva megtették, mert úgy érezték: meg kell tenniük. Gyermekeik, unokáik jövője érdekében. A mi esetünkben még hozzátehetném: azért, hogy magyarok maradhassunk, és ebből semmilyen hátrányunk ne származzon. Márpedig éppen ez az, amire én itt egyre kevesebb esélyt látok." ...Nos, megismételhetem, amit az elején mondtam: már ILYEN IS VAN. Sajnos. Ilyen szándék, ilyen megoldáskeresés. S mint ilyet, tudomásul kell vennünk ugyan j- de példának mégse tekintsük. Nekünk itt kell maradnunk. VAS GYULA