Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-27 / 254. szám, kedd
7 PUBLICISZTIKA 1992. OKTÓBER 27. T. G. Masaryk agyar esett áldo5-én. nál jóval kedveendszer kiépüléjyar alapiskolák 0 ezernyi tanulópolgári iskola, 7 rítóképző, három i. Magyar egye-" em volt, az egész gyetem volt, hágy német Prágáik (technikai főisítúgy négy, két német (Prága és színrelépése után n kibontakozott, ozgósítások légkivezető utat, de nert a húszéves ptember 29-én a ez vezetett, mely éket leválasztotkről. Tudni kell, és első húsz évéit Cséhszlovákiáehát ilyen etnikai szerűbb lett volllam létrehozása, ún. „bécsi dönelvesztette déli erületeit, Szlová000 lakossal. Az stt köztársaság r autonóm korizett 1938. déri 1939. március in a megmaradt let megszállásé függetlenségét. igyar hadsereg, al szembeszállátalját a lengyel ehszlovákia hat itezni. A törtésseményei közül 1 szlovák ipar leíegatív jelenség \\ szu^er-trianont rvet Rákosi Máirt nyilatkozott a ok jelenlétében logy „Moháccsal i vár ránk". (Cse;zobrok) A simán s előkészítését lején erőteljesen r hadsereg megItásával a Szovi sikeres megöljvezően alakult örténete, Szlováagy területet birlendült a duklai ir a szomszédok kozó kérdésekzatlan Horthy és elején megkísé/aló „kilépés" kü[ elképzelésiek silűködésbe lépett volna az. az alapelv, amit a moszkvai csehszlovák adás március óta harsogott „söpörjétek ki a német és magyar áruló szemetet hazánk területéről". A Horthy—Bajcsi-Zsilinszky— Faragho irányzat ugyanúgy belezuhant a teljes tájékozatlanságba, mint Károlyi Mihály 1918-ban. De a magyar tábornoki kar többsége, köztük sok német- és náciellenes, ragaszkodott a tovább' küzdelemhez, ezzel Beneš és Sztálin elképzelése a gyors befejezett tények végrehajtásáról csődbe jutott. Beneš számára már csak a diplomácia maradt a kassai kormányprogram elveinek elfogadtatása nemzetközi szinten, Tito részéről pedig megindult a dühödt megtorlás magyarok tízezreinek legyilkolásával, október második felében és novemberben. Az embertelenség jelenlétét Szlovákiában is láthattuk 1944 novemberében, Csúcsomban és másutt. A nagy tőrbecsalás praktikáit igazolja a Sztálin akarata szerint betiltott magyar hadseregszervezés a hadifoglyok között, másodszor, hogy a Faragho féle fegyverszüneti tárgyaláson Molotov elő sem hozta a szlovákiai magyarok kérdését, harmadszor: a demokratikus kormánynyal folytatott, öt hétig tartó fegyverszüneti tárgyalásokon 1944. december 23-tól 1945. január 20-ig keményen követelte a magyar kisebbség kitelepítésének felvételét a fegyverszüneti feltételek közé. Negyedszer, mindent elárul Klement Gottwald májusban elindított és többször ismételt deklarációja a moszkvai rádió csehszlovák adásában: „Nincs messze az a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló szeméttől." (Klement Gottwald: Desať rokov — Tíz év, 1950). Végül egy döntő életrajzi adat. Szlovákiában élő sógorom főhadnagyi rangban vett részt a szlovák nemzeti felkelésben, 1944 szeptemberében ezt írta nekünk a Galántai járásba, az akkori Magyarországra „ Meneküljetek arról a teriilétről, mert szörnyű dolgok várnak rátok!" Mindent összegezve, ki kell mondani, hogy mind a magyarországi, mind a nyugati történészeknek fel kell hagyniuk a közel fél évszázad óta tartó ködösítéssel, mert nem mindenki náci, aki nem volt hajlandó kockázatos pillanatokban eldobni fegyverét, és nem mindenki demokrata, aki a katyni erkölcsök hatalmi bűnözőjét, Sztálint heroizálja. Mert 1944 októberében — megtévesztett magyarok közreműködésével — olyan kelepcét szerkesztett a Beneš—Sztálin—Molotov—Tito gárda, mely ha működésbe lép, akkor ma nincs magyar sem Szlovákiában, sem Bácskában. Ezért szögeztem le már többször, hogy Magyarország a második világháborút nem vesztette el, hanem patt-helyzettel megúszta, mert voltak katonái, akik reménytelen helyzetben is a harcot választották, és beleláttak a befejezett tények kockázataiba. A MAGYARELLENESSEG TOVÁBBÉLÉSÉ A kassai kormányprogram alapján négy évig tartó embertelen elnyomást nem kell részletezni, a jogfosztottság parancsuralma 1948 nyaráig tartott, amikor Sztálin kiadta a parancsot a csehszlovák—magyar ellentétek azonnali felszámolására, hiszen két kommunista állam ellenségeskedése a hidegháború kibontakozásában már elviselhetetlenné vált. Gottwald és Zápotocký korszaka egybemosódik a koncepciós perek áradatával, Novotný élrekerülése 1957-ben elindított egy igen lassú és óvatos demokratizálódási folyamatot, mely végül is 1968 eseményeihez vezetett. Ezzel napjaink kérdéseibe ütközünk, mert azonos hangú események törtek be a közéletbe, nem véletlenül, hanem bizonyíthatóan merítve 1968 jelenségeinek anyagából. Az 1968-as helyzetalakulás „érdemének" lehet tulajdonítani, hogy a torzító, erőszakos és betegesen nacionalista hangvételű kezdeményezéseket a kormányzat és a pártvezetőség figyelmen kívül hagyta — azokat a propagandaszólamokat, melyek napjainkra törvénnyé, sőt alkotmánnyá szilárdultak. A különös azonosulással szembe kell nézni, felismerni az összefüggéseket és a makacs népszerűsítés hátterét. Az 1968-as uszító hadjárat irányító hőse a mai nacionalista arcvonal számára az akkor még töretlenül hadakozó Daniel Okáli, aki 1968 tavaszán a kassai kormányprogram és a gottwaldizmus erkölcseinek védelmében a magyar politikáról így vallott: „... surové vyhnanie státisícov Čechov a Slovákov z južného Slovenska." (Predvoj, 1968. IV. 25.) Vagyis magyarul: „A Dél-Szlovákiából durván elűzött több százezernyi cseh és szlovák." A tényleges valóságot ezerrel megszorozza, így lett sugalmazója a mai szélsőséges irányzatoknak. A dubőeki demokratizálódási megmozdulás idején a nacionalista fékező erő az egykori áttelepültek gárdája volt, mely következetesen megriadt helyi pozícióinak elvesztésétől. A „pezinoki harmincnyolcak"-nak nevezett csoport lelkesedett a kassai kormányprogramért, azt a nemzetiségi kérdés megoldásában egyetlen helyes változatnak tartotta. V iszont arra is emlékezni kell, hogy 1968-ban — ellentétben a mai légkörrel — szlovák részről is komoly hirdetői voltak az emberi és demokratikus magatartásnak: Michal Chorváth, Zora Jesenská, Ladislav Novomeský, de nem hallgattak a hatalom emberei sem, sőt voltak nemzetiségi kérdésben önbírálatot vállaló hajdani sztálinisták is (Gustáv Husák, Karel Bacílek). Ma pedig az írott anyag tömegével lehet bizonyítani, hogy a hajdani Okáli-erkölcsök szilárdan uralják a terepet, a nacionalizmus védelmére szabaddá vált az általános dezinformálás. A nacionalista fellépések és az augusztusi megszállás ellenére a Nemzetgyűlés 1968. október 27-én elfogadta az új alkotmánytörvényt, a nemzetiségi alkotmánytörvénnyel együtt, mely deklarálta a nemzeti kisebbségek kollektív egyenrangúságát és elismerte jogukat a kulturális önigazgatásra. így közölte az Új Szó is október 29-én. A megszavazás után tíz nappal, november 7-én, új szövegű nemzetiségi alkotmánytörvény jelent meg az Uj Szóban, amely dokumentum már nem tartalmazta az egyenrangúságot és a kulturális önigazgatásra való jogot. Nem vitás, hogy a megszállók beavatkozása törte kerékbe a nemzetiségi alkotmánytörvényt. A helyzetet részletesen ismertettem a budapesti szamizdat sajtóban, nyíltan vádat emelve a megszálló erők ellen. 1986-ban a főállamügyész felszólított állításaim bizonyítására, ezt meg is tettem, kb. három hét múlva közölték velem, hogy állításaimat tudomásul veszik, és nem indítanak ellenem eljárást. * * * A húszéves, husákizmus kérdésében nézeteim mindig ütköztek a közvéleménnyel, pedig csak egy kérdést tettem fel mindenkinek: mi lett volna a sorsunk, ha 1969 áprilisában Husák helyett Indra, Kapek, Biľak, Jakeš vagy Fojtík veszi át húsz évre a hatalmat? I gaz, hogy a husákizmus a kisebbségi létben a romlás két évtizedét jelentette, de megmaradtunk, és a nagy elindulásnak nincs akadálya. JANICS KÁLMÁN Nagygyűlés a csehszlovák államiság mellett, 1991 márciusában Pozsonyban A KUDARC VÉGKIFEJLETE Könyvtárnyi irodalma van Csehszlovákia 1938 őszén bekövetkezett megsemmisítésének. És annak is, mi mindennel függött ösze, hogy 1945 és 1948 között úgy alakult az ország helyzete, ahogy alakult, és 1948 februárjában több mint négy évtizedre a totalitarizmus telepedhetett rá hazánkra. Továbbá száz és száz könyvet írtak világszerte 1968 reményteli tavaszának télbe fordulásáról. Mindenki politikai ízlésének, világnézetének és tájékozottságának megfelelően keresi és véli megtalálni a választ. Tények keverednek jólhangzó és feloldozást ígérő legendákkal, évtizedek óta sárguló dokumentumok kerülnek elő páncélszekrények mélyéből, így tág tér nyílik a tegnap-tegnapelőtt még hivatalosan szentesített tények relativizálására. „Semmi sem változik manapság olyan gyorsan, mint a múlt" — állapította meg nemrég jóadag gúnnyal egy neves történész. Csakhogy bármilyen intenzív is a történelem újraírása, egy valamit senki sem vonhat kétségbe: Csehszlovákia 1938 ós 1968 között háromszor esett térdre, és mind a háromszor külső erők kényszerítették ki megalázását. Most önmagunk megalázása folyik. Most saját magunk vallottunk kudarcot. Nyilvánvaló, hogy évek múlva majd ennek a témának is nekiesnek a tudós történészek, és ízekre szedik, ami ebben az országban 1989 novembere ós 1992 ősze között megesett. Nyilván azt is leírják majd, hogy mi a különbség az ország korábbi három kudarca és a mostani leépülés között. Munkáikból majd hiányoznak a táblázatok, amelyek áttekinthetően közlik az olvasóval, hány tankja, repülőgépe, katonája, hadianyaggyára volt az ellenségnek, és milyen eszközökkel rendelkeztünk mi. Az ezúttal megírandó történelmi tanulmányokban majd nem esik szó diplomáciai melléfogásainkról, de arról sem, hogy melyik szövetségesünk hogyan hagyott bennünket cserben, illetve melyik baráti nagyhatalom élt vissza felszabadítói mivoltával. Azért, ami most itt, ebben az országban történik, kizárólag önmagunkat okolhatjuk. Igaz, nem kaptuk meg azt a segítséget, amelynek kilátásba helyezésével évtizedeken keresztül bátorítottak bennünket az Európa boldogabb tájain működő államok, de azért arra sem panaszkodhatunk, hogy ránk tukmálták volna akaratukat. Október 28-ika van, a demokratikus Csehszlovákia 74. születésnapja. Ha csoda nem történik, az utolsó. A csőd okát keresve kérdéseket teszünk fel. Azért van összeomlóban az ország, mert bársonyos volt a forradalom? Netán nem is forradalom volt ez, hanem cinkosok által megjátszott fordulat? Azért állunk ilyen rosszul, mert azt mondtuk: nem leszámolásra van szükség, hanem elszámoltatásra? Persze, az elszámoltatás hallatára mindenkinek a korábban teljesen ismeretlen kifejezés, a „lusztráció" jut az eszébe, amit nem véletlenül tettem idézőjelbe. További kérdések: Mitől kedvetlenedtek el az emberek? Főképp Szlovákiában. Mitől lett kedveszegett a falusi ember? Hát a városi? Különösen az, aki korábban például fegyvergyártással kereste a kenyerét? Miért hagyták az önálló Szlovák Állam eszméjével félrevezetni? Miért jött kapóra a cseh politikusok most hatalomra került csoportjának, hogy Szlovákiában az emberek hagyták magukat félrevezetni? Miért nem képes a szlovák nemzet kimondani most, öt perccel tizenkettő előtt, hogy tévedett? Miért nem hajlandók a győztes cseh politikusok mérlegre tenni, hogy mi a nagyobb érték: Csehszlovákia egysége, vagy saját ambícióik előtérbe helyezése. Kissé leegyszerűsítve elmondhatjuk, hogy a két köztársaság ellentétes irányú fejlődésének az a fő oka, hogy Csehországban a totalitarizmus négy évtizede nem hagyott a lelkekben oly mély nyomot, mint Szlovákiában. A Morva folyótól nyugatra lényegében az folytatódik, ami már jó néhány évtizeddel Csehszlovákia megalakulása előtt kezdetét vette. Úgyszólván töretlenül folytatódik a modernizálás. A politikusok is, az egyszerű emberek is mintha csak epizódnak tekintenék az 1948-1989-es időszakot. Igénylik a polgári életformát. Ezzel szemben Szlovákiában az emberek pozitív alapélménynek, etalonnak tekintik mindazt, ami 1948 februárja óta történt. A volt szlovák miniszterelnök szavaival élve: „Nem ábrándultak ki a szocializmusból". Úgy gondoltuk 1989 őszén, hogy létrehozható polgári társadalom egy olyan országban is, amelyben nincsenek polgárok. Nincsenek itt polgárok, önállóságra, egyéni döntéshozatalra, vállalkozásra törekvő emberek, így nem volt nehéz dolga azoknak, akik pártprogramjukban a kollektivizmus leépítését ígérték, soraik között azonban mindenki azt olvashatta, hogy a szocializmus „vívmányainak" átmentésére törekednek. Csehszlovákiában csődöt mondtak a politikusok. Szlovákiában pedig mind a politikusok, mind a kisemberek csődöt mondtak. A cseh politikusok kudarcának oka: nem abból indultak ki, hogy Csehszlovákia léte — önmagában való érték. Magasabbrendű minden pénzügyminiszteri, minden közgazdasági meggondolásból következő értéknél. Csehszlovákia értéke elsősorban abból következik, hogy T. G. Masaryk köztársasága 1918 után a demokrácia szigetévé vált KözépEurópában. Nem a véletlen műve, hogy éppen Csehszlovákia lett a kontinens e részén a demokrácia szigete, nem pedig Lengyelország, Magyarország, vagy Ausztria. Ez már-már misztikusan hangzik, de akkor is ki kell mondani, és a cseh politikusok most hatalomra került része éppen ezt nem mondotta ki. Éppen úgy „védhetetlenné" nyilvánította az ország egységét, mint ahogy ugyanígy vélekedtek róla 1938 őszén. E magatartás neve: kapitulánsság. Nem a véletlen műve, hogy , az ország vezetőinek szókincséből valahogy kikopott mostanában ez a kifejezés. Szlovákia lakossága is csődöt mondott. Persze, van enyhítő körülmény éppen elég, a történelem ítélőszéke előtt azonban ezzel nem sokra megyünk. A történelem azt várta volna el a szlovákiai kisembertől, hogy idejében kiderül róla: bölcsebb, mint politikusai. Most már meg-megnyilvánul a bölcsesség, de már késő. A győztes párt vezére úgy érvel, ahogy mindenki más is tenné a helyében Romániától Szerbiáig, Albániát is beleértve: A többség rám szavazott. Ahogy közeledik december 31ike, Csehszlovákia mostani létének utolsó napja, tovább sokasodnak bennünk a kérdések. Ezek közül az egyik leglényegesebb: Lesz még folytatása Masaryk köztársasága történelmének? Próbáljuk meg e mondatot ne kérdőjellel kimondani. Tegyünk a végére felkiáltójelet. TÓTH MIHÁLY