Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-27 / 254. szám, kedd

1992. OKTÓBER 27. ÚJ SZÓ, PUBLICISZTIKA 8 H

asina - aprócska település Nymburk közelében. Olyan apróc.ska, hogy még a térképre sem rajzolták be. Talán ha harmincan élnek benne, azok többsége is prágai, kik hétvégi telkekként használják az elárvult parasztportákat. Vannak,'akik jóformán egész évben itt tartózkodnak, jobban érzik magukat e' kis faluban, mint a száztornyú városban. De nem is csoda. Hasina bűbájos kis falucska, mesés környezetben. Hatalmas erdők, tágas mezők, s megannyi apró halastó veszi körül. Ez a gyönyörű táj lett az otthona Jozef Aszmongyinak is, itt élt felesége gldalán, gyerekei körében, míg csak el nem jött 1992. szeptember 16-a. Azon a napon a hatvanegy éves férfi borzalmas tettre szánta el magát: elevenen elégette önmagát... Árván és özvegyen Aszmongyiék háza a falu végén áll. Takaros, emeletes épület. Az udvarban nyári konyha, hátrább tágas pajta. Mögüle siet elő érkezésünk hírére a megboldogult özvegye, Mária asszony. Éppen az állatokat eteti. Van belőlük bőven, s hiába, a munka nem várhat. Az élet megy tovább, akármilyen tragédia is történt. - Még ma sem tudom elhinni - suttogja inkább csak maga elé a szemmel láthatóan megtört aszszony. - Annyira szörnyű, hogy egyszerűen hihetetlen. De mit csináljak: itt a rengeteg munka, a kert, az állatok, a gyerekek... Muszáj erősnek lenni. Egy hónapja történt. Azóta Mária asszony számtalanszor elgondolta az életét, gondolatban számtalanszor visszapergette már közös életük lapjait, hogy honnan indultak, hova jutottak. Most mégis nehezen jönnek a szavak, pedig az emlékek elevenek. Annyira elevenek... Jozef Aszmongyi Sabinovban hogy menjen az orvoshoz. Ö csak legyintett: majd meggyógyul magától. Még azt sem engedte, hogy az állatokat én etessem. Igen, nyomasztotta a politikai helyzet alakulása, nem tudta megérteni, miért kell a közös államnak szétesnie. Gyakran beszélt erről, nekem is, a barátainak is. Ki gondolta volna... - az özvegy szavai hangtalan zokogásba fulladnak. Az emlékezés egy hónap elteltével sem könnyű. - Szeptember 16-án reggel szokás szerint felkelt, hogy megetesse AKI ÉLETÉT ADTA A KÖZÖS ÁLLAMÉRT Jaroslava Pánková mutatja, hol talált rá az összeégett tetemre (Ordódy Vilmos felvételei) született. Apja kovács volt. Négy gyermeke közül csak őt taníttatta, kereskedőnek szánta, merthogy olyan jól tud bánni az emberekkel. Az iskola elvégzése után két év katonaság következett, amit Csehországban, Liberec mellett töltött. Jozef Aszmongyi azonban a két év letelte után sem ment haza, szülőföldjére. Maradt Stráž pod Ralskomban. A helyi szövetkezetben talált magának munkát, ott ismerkedett meg a tőle tíz évvel fiatalabb Máriával. 1965-ben házasodtak össze. Nemsokára megszületett első gyermekük, Petra. Egy hirdetés nyomán kerültek Hasinára, Jozef traktorista lett a helyi szövetkezetben, Mária pedig állatgondozó. Vettek egy kis földszintes házat a faluban, de ahogy jöttek a gyerekek (egymás után négy), kicsinek bizonyult. Megnagyobbították, emeletet húztak rá. Keményen dolgoztak, nem ismerték a fáradtságot. Jozef Aszmongyi otthon sem tétlenkedett soha. A nagy kert, az állatok - mind az ő gondja volt. Mindamellett még arra is jutott ideje, hogy verseket írjon, műkedvelőként,

(

|színházat játsszon", kulturális és sportrendezvényeket szervezzen. Ő volt a kis falu lelke. Tavaly nyáron ment nyugdíjba. Élvezhette volna békés, nyugodt öregsége napjait unokái, barátai körében. Nem így történt. - Az utolsó néhány hónapban észrevehetően megváltozott - emlékezik vissza Mária asszony. - Mi arra gondoltunk, hogy a lába miatt. Fájalta ugyanis, de hiába kértük, az állatokat. Engem úgy fél öt tájt ébresztett azzal, hogy menjek neki segíteni. Nekem hat órára kellett munkába mennem, pillanatnyilag a szövetkezet portáján dolgozom. Háromnegyed hat volt már, mire végeztem az etetéssel. Gyorsan átöltöztem, sietve megittam a kávét, s már indultam volna, mikor ő hozzámlépett és átölelt. Hiába kérdeztem, mit akar, fáj-e valamije, nem válaszolt. Csak szorított magához némán. Hat óra után indultam el munkába. Fél tizenkettőkor jöttek szólni, hogy menjek haza, mert valami történt... A legjobb barátok voltak Pánekék Aszmongyiék közvetlen szomszédai. Ők prágaiak, de az év nagy részét Hasinán töltik. Prágai lakásukban lányuk él családjával. Ők meg itt a faluban, malacokat nevelnek, tyúkokat, nyulakat tartanak, kertészkednek. Viktor Pánek legjobb barátjaként emlegeti a megboldogultat. - Nagyon vidám, barátságos természetű embernek ismertem meg. Állandóan szervezkedett, a gyerekeknek, a felnőtteknek különféle akciókat, versenyeket, szórakoztató műsorokat rendezett. Nemcsak itt a faluban, hanem az egész környéken jól ismerték és kedvelték. Ha valakinek születésnapja volt, vagy valami más évfordulót ünnepelt, ő írt rá köszöntőt. Az utóbbi időben azonban mintha megváltozott volna. Dolgozgatott, szervezgetett ugyan, de olyan lélektelenül. Tudom, mert Mária Aszmongyiová mondta: fájt neki nagyon, ami az országgal történik, nagyon a szívére vette a közös állam szétesését, de hogy ilyesmire készült volna, nem akarom elhinni. Engem meglepett, ami történt, s ma sem tudok napirendre térni fölötte. Azon a bizonyos reggelen Viktor Pánek úgy fél hét tájban szokás szerint elment megetetni az állatokat. Észrevette, hogy a szomszédék kertjében valami füstöl, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Arra gondolt, hogy a szomszédja bizonyára a szemetet égeti el, s azért gyújtotta meg reggel, hogy nappal ne füstöljön vele. Miután végzett az állatok etetésével, elugrott a faluba cementért, merthogy a házat készülnek tatarozni. Fél tizenegy körül felesége, Jaroslava kiment a kert végébe, hogy megnézze, nem kóboroltak-e el a tyúkjaik. Akkor fedezte fel az összeégett tetemet. Mihelyt meglátta, szinte azonnal belehasított a félelem és a felismerés, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Azzal próbálta nyugtatgatni magát, hogy bizonyára valami bábut égethetett el a szomszéd. Tréfából, tán. Mihelyt a férje hazajött, azonnal elmondta neki, mit látott. Viktor Pánek nyomban kisietett a kertbe, az összeégett tetemben legnagyobb megrökönyödésére a szomszédját ismerte fel. Azon nyomban értesítette a rendőröket és persze az orvost, de már nem volt segítség. Jozef Aszmongyi élete bevégeztetett. Palach volt a példaképe? Jozef Aszmongyi két levelet hagyott maga után. Az egyik csak nyolcsoros. Egy felhívást fogalmazott meg benne, melyben arra kér minden jóakaratú embert, legyen az cseh vagy szlovák, hogy ne engedjék a közös állam szétverését. Tettének követésétől azonban óva int. A levélen, mely egyébként gépen íródott, két dátum is szerepel. Az egyik júniusi. A másik szeptember 16-ai. Utólag, kézzel írta rá, néhány sor kíséretében, melyben tudatja, hogy hosszú mérlegelés után, nehezen szánta rá magát tettének elkövetésére. A másik levél a családjának szól. Pátosz nélkül búcsúzik benne szeretteitől, akiket arra kér, bocsássák meg neki, amit elkövetett. Emellett praktikus tanácsokat ad arra nézve, hogyan viseljék gondját az állatoknak, a kertnek... Aszmongyiné, Pánekék, a kis falu összes lakója értetlenül áll a történtek előtt. Nem tudják megérteni, miért kellett ilyen borzalmas módon véget érnie egy ember életének, özvegye meséli: Ján Palachról mindig úgy beszélt, mint valami hősről. Az ő példáját akarta volna követni? Ki tudja. Áldozata mindenképpen hiábavaló volt. Do talán sikerült megszólítania azok lelkiismeretét, akik olyan könnyedén határoztak egy ország, s vele tizenötmillió ember sorsáról. S. FORGON SZILVIA Tudományos/értekezleten, 1968 őszén, a Csehszlovák Köztársaság 50. évfordulója alkalmából hangzott el - nemzedéki vallomásként - a kiszólás: öregebbek vagyunk, mint a republika. A hatást növelte, hogy egy éltes, a kora iránti tapintatra természetesen érzékeny hölgy mondta ezt, s nyilván nem csak az iróniával átszőtt szellemességnek engedve. Hisz e mondás mögött az akkori légkörben ott munkált a köztársaság sorsa, jövője miatti aggódás. A nagy többségben élt a hit, bíztatást jelent, ha az emberek egymásnak is sugallják: a köztársaság volt, van és lesz, örökérvényúségével éli túl az akkori megaláztatást. n Féloldali kongatás Napjainkban viszont gyakran hangzik el, hogy a Csehszlovák Köztársaság már létrejöttében magában hordozta a felbomlás csíráit. Csakhogy ez így egymagában, sőt leplezetlen kárörvendéssel kimondva, azt is jelentheti - vissza kell térni a 74 éwel ezelőtti állapotokhoz. Vagyis, magyar részről, ha úgy tetszik gróf Apponyi Albert franciából ragyogó angol nyelvre, majd olaszra átváltva a béketárgyaláson, előadott beszédéhez, mely azonban végül is nemcsak az elveszett magyarlakta területek, hanem a magyar fennhatóság megszűnése miatt is kesergett. Eszerint a féloldalas szemlélet úgy tekinthet a közép-európai kisállamok akkori létrejöttére, hogy az nem volt több diplomáciai cselszövések következményénél, s ezekhez képest teljesen elhanyagolhatók a nemzeti és állami önállóságért síkra szálló népi, sőt forradalmi törekvések. Vagyis a nemzetrészek nagyhatalmi segédlettel történt erőszakos elcsatolása érdektelenné teszi a minden nemzetet megillető önrendelkezési jog akkori érvényesítését is. Igaz, mára a nagyhatalmi érdekek és az állami-nemzeti önállóság kiteljesedése közötti ellentmondások feloldódni látszanak. De kiiktatható-e a mai fejleményekből az elmúlt több mint hetven év, az a tény, hogy térségünkben a demokrácia igénye és gyakorlása megfért és ma is összefonódik a kisebbségi sérelmekkel és a nemzetállami kizárólagossággal. Hogy miért? Talán érdemes lenne erre figyelve keresni a csehszlovákiai állami különválás mai és jövőbeni tanulságait. A közgondolkodás beidegződései A Csehszlovák Köztársaság fennállásának 10. évében, 1928-ban Emanuel Rádl cseh A DEMOKRÁCIA KERÉKKÖTŐI CSEHSZLOVÁKIA MEGSZŰNÉSÉNEK TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEIRŐL szociológia professzor könyvet jelentetett meg A csehek és a németek harcáról címmel, mely a csehszlovákiai kisebbségeket megillető autonómiáért szállt síkra. Rádl professzor gondolatait a cseh politikai közegben felháborodás, értelmiségi körökben pedig rosszalló értetlenség fogadta. Érdekes adalékkal szolgál e korabeli elítélő reagálás összefonódásairól Maiéter István eperjesi jogakadémiai tanárnak egyik, Jászi Oszkárhoz Amerikába címzett levele, mely a Regio címú folyóiratban látott nemrégen napvilágot. Ebből kiderül, hogy a Rádl elleni leghevesebb támadásokat maga a Csehszlovákiai Kisebbségi Társaság indította meg, Kamii Krofta későbbi miniszter közreműködésével. Az ott előadást tartó Maiéter István magától Emanuel Rádltól tudta ezt meg. Szabad autonómiák szövetségét szorgalmazva, Emanuel Rádl - cseh tudósként - olyan követeléseket vetett fel, melyekről a köztársaság létrejöttekor az államalapító T. G. Masaryk, sőt Beneš is megértően nyilatkozott. Az önkormányzat elvét később mégis a nemzetiségi jogokat korlátozó cseh centralizálás kiépülése hatálytalanította. Masaryk első elnöki üzenetében azt hangsúlyozta: ,, Köztársaságunkban nem lesz erőszakos elnemzetlenítés. Minden körülmények közt a mi politikánk célja lesz a nemzeti türelmesség erősítése; de nemcsak a türelmesség érvényesül, hanem az is, hogy köztársaságunkban a kisebbségek teljesén zavartalanul ápolhatják nemzetiségüket." Az új állam kezdeti jogalkotása e kinyilatkoztatás szellemét követő szándékról vallott. A nemzetközi kisebbségvédelmi garanciák vállalása, főként a kisebbségi nyelvi jogok tényleges rögzítése előremutatónak tűnt és le nem becsülhető fejlődési lehetőségeket sejtetett. Később azonban a jogi szavatolás megtorpant, s egyre inkább érződött a korlátozások hatása. Masaryk nézeteiből is kiütköztek az ellentmondások. A nemzetiségi megbékélés híveként megszólalva, a kisebbségek érzékenységét is tekintetbe vevő népi himnusz gondolata sem volt idegen tőle, sót a kisebbségi elveknek a többségi iskolákban történő oktatásáért is szót emelt. Ugyanakkor az általa fémjelzett demokrácia - Rádl szerint - a kisebbség helyzetét ä kollektív jogok biztosítása helyett a politikai pártversengés játékszerévé tette. Ezzel szemben Emanuel Rádl az angolszász eredetű „szerződéses demokráciát" szorgalmazta, melynek alakításában a kisebbségek közösségként vesznek részt. Emanuel Rádl demokrácia és nemzetiségi önkormányzat egyazonosságából, a különválasztás elutasításából indul ki. S szemléletében alighanem szerepet játszott a köztársaság létrejöttének körülményeit tudatosító előrelátás. Borsodi István, Jászi Oszkár amerikai elvbarátja, a két háború közötti csehszlovákiai magyar ellenzéki polgári pártok lapjának tárgyilagos, józanul távolságot tartó publicistája hívta fel a figyelmet erre 1938 drámai napjaiban. Szerinte Rádl professzor megértette az erőszakkal elszakított nemzetrészeket gyötrő traumát, felismerte, hogy azt kezelni kell, ami egyet jelent a demokráciát megtestesítő, az új államkeretek közötti autonómiával, mint a megbékélést és az együttélést szolgáló gyógyírral. De miért maradhatott nézeteivel elszigeteltségben? A Masaryk életművének szentelt nemrégi tudományos emlékülésen, Hodonínban, egyes cseh történészek roppant buzgalommal bizonygatták, hogy Masarykot reálpolitikai érzéke, a nemzetközi és belső viszonyok kényszerpályája sodorta abba az ellentmondásba, mely az egységes csehszlovák nemzet elméletéhez, vagyis a nemzetállami koncepcióhoz ragaszkodó álláspontja és a nemzetiségi jogegyenlőség iránti hajlandósága között feszült. Vajon a politika útvesztőin túl, nem magában a közgondolkodásban kell-e keresni a magyarázatot arra, hogy a történészek többsége ma sem igyekszik tudomást venni arról: a masaryki kisebbségi politika letért a kezdeti, majdhogynem svájci modellt ígérő megoldások útjáról? Talán nem a államnemzeti elképzelések és a revíziós remények közötti sajátos áramkör, sokáig lefojtott, most pedig fel-fel villanó szikrái szolgáltatják a népeink közötti politikáin feszültség gerjesztését is? Kende Péter politológus írta térségünkről tavaly az Irodalmi Szemlében: ,,A területi sorsközösséget megelőzi, illetve kiszorítja az etnikai közösségtudat. Szilárd területi összetartozás híján persze bajos a politikai nemzet másképp mint etnikailag történő összekovácsolása. S nehéz elkerijlni hogy újból és újból ne virágozzanak ki a történeti ihletésű vagy képzeletbeli »hátha mégis úgy lehetne« államközösségek". A történelem ehhez jócskán szolgáltatott az elmúlt hét évtized folyamán tápáramot. Önmérsékletet és kölcsönös megértést Kevés szó esett itt eddig a cseh-szlovák viszonyról. Pedig valójában Csehszlovákia szétválása ennek folyománya. A Csehszlovák Köztársaság teremtette meg a szlovák nemzeti öntudat megerősödésének előfeltételeit. A második világháború után pedig a felújított Csehszlovákia vált a szlovák állami önállósodás érlelőjévé, mely csak Európa megosztottságának felszámolását, a hatalmi érdekszolgálat megszűnését követően juthatott el a megvalósulás stádiumába. De úgy tűnik, hogy az új helyzetben mintha az állami és a nemzeti emancipálódás nem akarna tudomást venni a masaryki kisállamiság tragédiákkal terhes ellentmondásairól. Továbbra is kísért az államnemzeti és revíziós fantomképek feléledése. Az elmúlt évtizedek során a tudat különböző régióiba vagy akárcsak a lélek csücskébe is befészkelte magát - a Kende Péter által emlegetett - mondjuk ki nyíltan: kölcsönös sandaság is, mely a múltból örökölt problémák nyílt, kendezőtlen felvetésétől egymás kölcsönös kijátszásának lehetőségét véli remélni. Mert ne tévedjünk. Ha valaki úgy hiszi, hogy a cseh-szlovák különválás már kettévágta a gordiuszi csomót, alighanem téved. Persze, a diplomácia kifinomult megfogalmazásaiban elhangozhat, hogy az új cseh államiság már a szlovák-magyar viszony tehertételeitől megszabadulva megy végbe. De nézzük csak meg a cseh újságoknak egyes, a múlt viszályairól tudomást venni nem akaró, a közös cseh-szlovák felelősségről megfeledkező cikkeit, vagy az új szlovák vezetés olyan megnyilatkozásait, melyek az európai biztonság és közeledés mai feltételei között inkább ravaszkodó beneši diplomáciai húzásokra emlékeztetnek. Nem túl örvendetes fejlemény mindez most, amikor a Csehszlovák Köztársaság végnapjait éli. De talán ez is hozzásegíthet bennünket a felismeréshez, hogy csak kölcsönös önmérséklettel és egymás iránti megértéssel, demokratikus úton kerülhetünk ki az immár Szlovákia részéről jövő területféltés és a magyar népféltés bűvköréből. KISS JÓZSEF ÁLDOZAT