Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-02 / 233. szám, péntek

1992. OKTÓBER 2. ÚJ SZÓ* HIT és ÉLET 6 A vízkeleti római katolikus templomot 1911. július 30-án szentelték fel. A vakolat színe állta az időt, de az utóbbi években már itt-ott omladozni kezdett. Hiába, a 81 év megviselte. A hívő emberek suttogni kezdték, ' hogy nagy szükség volna a külső tatarozásra. A nagy tett eldöntője és megvalósításának szervezője végül a falu polgármestere, Kürtössy Sándor lett. A költségeket 862 000 koronára állapították meg. 1992 áprilisában megalakult az egyházi tanács, Bihercz Imre elnök. letével. A kiadások fedezésére a képviselőtestület 500 000 korona községi támogatást hagyott jóvá, a hiányzó összeget a lakosság adakozásából pótolták. Sajnos, a polgármester hiába fordult támogatásért a - püspökséghez, a járási és kerületi hivatalokhoz. Elkezdődött a munka, és terv szerint haladt. Olyan munkálatokra is sor került, melyek nem voltak benne az eredeti költségvetésben. Kit dicsérni? Őszinte köszönettel tartozunk Kürtössy Sándornak, aki bebizonyította, hogy ha nagyapáink 13 hónap alatt föl tudták építeni a templomot, mi közös erővel három hónap alatt elvégezzük a külső tatarozást. Nem kevesebb köszönet jár a, megvalósítóknak: Bózsing Ferenc nyugdíjas kőművesmesternek, aki jó tanáccsal látta el a kőművesmunkát végző csoportokat, sőt maga is kivette részét a munkából, Bodri Ferencnek, Sercsel Gusztávnak, Burián Alajosnak, Király Lászlónak és Fischer Jánosnak. Természetesen külön köszönet illeti mindazokat, akik adományokkal és társadalmi munkával járultak hozzá e nemes ügy megvalósításához. Kép és szöveg: KOZMA GÉZA SZENT IMRE Szent István és Boldog Gizella gyermeke. Bátyja korai halála után a királyi trón várományosa. Nevét apja sógorától, a német Henriktől kapta. Ennek magyar változata az Emrih, majd Emreh-lmre név. Latinosított alakja, az Emericus honosodott meg a középkor irodalmában. S mivel a XI. század végétől szentként tisztelték, bekerült az egyházi névtárba. Imre feltehetően 1007-ben született. Arcélét hiteles adatok híján nehéz megrajzolni. Az bizonyos, hogy nős volt, de gyermeke nem született. A XII. század elején élt legendaíró mint szűzi házasságban élő királyfit mutatja be. Ezért is vált később a szűzi élet eszményképévé. A feljegyzések egyértelműen magasztalják vallásos buzgóságát. Ez még az egyháziakat is ámulatba ejtette. István gondos nevelésben részesítette fiát, s ezzel a velencei Gellért püspököt bízta meg. Ám az uralkodásra is felkészítette. Még fiatalon átadta a trónörökösnek járó országrész kormányzását, és rábízta a királyi sereg parancsnokságát is. Imre kedvtelései közé tartozott a vadászat. Ez okozta vesztét, 1031. szeptember 2-án egy vadkan áldozata lett. A tragikus vadászbaleset színhelye a bihari Igfon erdő volt, feltehetően az erdőbe vezető völgy bejárója, ahol talán már a XI. század végén a róla elnevezett apátság épült. A királyi temetkezési és koronázási bazilikában temették el Fehérvárott. Apjával és nevelőjével, Gellérttel együtt avatták szentté 1083-ban. " (á-s) MITŐL REFORMÁTUS EGY REFORMÁTUS ISKOLA? Régi, 1945 előtti református iskoláink újraindulása, s az új iskolák születése csak a hitbeli reménység és az áldozatkész, szolgáló szeretet talaján elképzelhető, ellentmondásokkal teli korunknak velejárója lett, hogy drága teherként nemzedékünknek jutott — kvázi a nehémiási idők paraleljeként — a „lerombolt Jeruzsálem, s falainak" újjáépítése. Iskoláink ügye több annál, minthogy lezajlik egy „történelmi igazságtétel", egy „morális elégtétel", lezajlik — maradva a nehémiási képnél—a falak, kapuk restaurálása. Iskoláink megújulása egyházunk megújulásának, a legnemesebben értelmezett reformációjának lehet megáldott része. Engedtessék meg, hogy néhány kérdés megfogalmazására vállalkozzam ezen írásomban, elindítva ezzel a remélt gondolatcserét, tapasztalataink kölcsönös átadását, nehézségeink feltárását. Az első kérdést sokan úgy fogalmazzák meg, hogy: Mitől református ez vagy az az iskola? És valóban, mitől lesz az? Mert fél évszázaddal ezelőtt az volt? (Az volte?) Mert kötelezően ír elő református egyházi gyakorlatot szabályzataiban? Mert oktatási-nevelési programjába egyházias témákat illesztett? Mi lehet a válaszunk? Az, hogy helyesebb lenne úgy kérdeznünk, hogy vajon keresztény-e ez vagy az az iskolánk? Továbbá, hogy szelleme, légköre mennyiben az? Első tételünk, feleletünk tehát az lehet, hogy iskolánk azért református, mert küldetésének mindenekelőtt az Ige hirdetését, szolgálatátvállalja— gondozza egyházunk hitvallásai és jó gyakorlata szellemében. Itt vetődik fel a következő fontos kérdés: Kinek a leiadata e bizonyságtevő, hitet építő-lormáló tevékenység? S halljuk a választ: szakmai felkészültségüknél és beosztásuknál fogva a vallástanároké. Akik a szó nemes értelmében is programszerűen növelik tanítványaik ismereteit, gazdagítják, formálják lelki életüket. Ám kérdezzük: és kiknek a feladata még? A leendő református iskolák keresztény tanárai, igazgatói, alkalmazottai mind kell, hogy tudják, milyen fontos küldetés hordozói egyénileg is, testületileg is. Mert éppen abban rejlik a meggyőző érv, hogy íme, Jézus tanítványai, tanúi minden ágazatból, szakterületről és beosztásból adódnak. Megkerülhetetlen a kulcskérdés: a református iskola keresztény tanárai és munkásai vajon modellként jelennek-e meg hitvallásukkal, szaktudásukkal, magatartásukkal, életvitelükkel? A másik jelentős kérdés e témánál, hogy mennyiben és miként határozza meg az ige jelenléte az iskola tartalmi munkáját? így az oktatás anyagát, módszereit? Mert van-e református mondattan és algebra? Nyilvánvalóan nincs, hiszen a tudomány és a hit kategóriáit sem szembeállítani, sem egymásra vetíteni, nem visz sehová, legfeljebb eg/ méltatlan zűrzavarba. Ám a tudomány és a művészet feltárt eredményei, értékei mögött, szakszerű megismerésük után ráébredni a teremtett világ csodáira, az emberiegyéni és társadalmi lét izgalmas, gyötrő vagy szép folyamataira: mindez elvezethet ahhoz, hogy az ige üzeneteit is kihalljuk minden tantárgyból. Tudjuk, hogy e kettős folyamathoz, a konkrét ismeretek és élmények birtokba vételéhez, majd azok igei tükröződéséhez mennyire szüksége lenne maguknak — a leendő református iskolai — pedagógusoknak is a méltóan színvonalas „tanulásra, átélésre". Ám itt kell szembesülnünk azzal a kérdéssel is, hogy mennyire lesznek nyitottak, alkalmasak diákjaink a nyújtott-kínált ismeretek befogadására. Mennyire él majd bennük az a fontoš kálvini docibilitás, a taníthatóság? Tudatosítjáke, hogy nem tantárgyakkal, nem a pedagógusokkal és nem az iskolával állnak szemben, hanem egy nagy lehetőség tárult ki előttük, többek között éppen személyiségük gazdagodására. Az a véleményünk, hogy iskoláink „szakmai munkája" a hitbeli okok miatt is csak magas szintű lehet. Másodlagos, de nem közömbős, hogy végzett diákjaink későbbi, egyházi-gyülekezeti munkássága is igényli a tehetségekkel való gondoskodást. Az elhangzottak könynyen aggodalmat ébreszthetnek bennünk, hogy e túl szigorúnak tűnő célok nem teszik-e bezárttá, a vallásos elitképzés kolostorává leendő református iskoláinkat? Szeretnénk erre a kérdésre is válaszolni. Református iskoláink missziója évszázadok óta az volt, hogy hordozza a magyarság sorsát, s hogy drámai, történelmi krízisek közepette e nép szellemi-lelki pajzsa legyen. Ezt a feladatot látták el kis falusi iskoláink s a nagyhírű kollégiumaink a törők megpróbáltatások, majd a Habsburg birodalmi beolvasztó törekvések, s nem utolsó sorban századunk súlyos próbatételeinek az idején. A református, egyházi iskoláink e többletmegbízatása abból a felelősségvállalásból táplálkozott, amelyre éppen prédikátoraink adtak példát. Hiszem, hogy ennek a megbízatásnak minden összefüggését napjainkban is újra meg újra végig kell gondolnunk és vállalnunk. E három hatalmas forrás: a reformációban megújult keresztény hit, az évezredes gyökerű és folyton fejlődő, gazdagodó tudomány, valamint művészet, s végül a több évszázados történelmi küldetés az eredője, egyben értelme, s hitünk szerint, Föntről kapott programja munkánknak. Református iskoláink pedagógiája ezekből bontakozhat ki, ezeket szolgálhatja. És ha kibontakozott valóban, megerősödött és ha már gyümölcsöket is hoz, akkor mondhatjuk majd: iskoláink református, keresztény iskolák. Látszólag formális kérdés, hogy: kié a református iskola? Ki a felelős formálódásáért, sorsáért? Tömören: ki a Gazda? Egyházi szervezet, hatóság? Papi funkció, lelkészi testület? Gyülekezet, presbitérium? Tantestület? Iskolaszék? Valóban: kié az iskola? Aki eltartja? Ha nincs minderre megnyugtató felelet, szükségszerűen jutunk el a függőségek témájához, a be nem vallott hatalmi feszültségek, a korporációs érzések, indulatok mezsgyéjéhez. Kié az iskola? Válaszunk csak egyértelmű lehet: azé az iskola, akié az egyház, az egyház uráé. Szükséges, hogy minden iskola olyan szervezeti és működési szabályzatot alakítson ki, amelyben a felelősségek és a jogok ésszerű arányosságban jelennek meg. Az úgynevezett vallásos nevelés református iskoláinkban összetett, többszólamú, a pedagógus szakma legjobb adottságait mozgósító munkát jelentheti. Egyénekre bontott és mégis közösségi, jól átgondolt s gyakran mégis rögtönzésnek tűnő tevékenységét, ismeretadást és érzelmi élményt ad, szentet és profánt, elvontat és nagyon is gyakorlatit. A református egyházi jelleg természetszerűleg meg kell, hogy jelenjék az egyes iskolák, s az egyes tantárgyak tanterveiben. Érthetően elsősorban a magyar, a történelem, az ének, a vallástan terveiben. Hangot kell adni itt annak a problémának, hogy egy-egy új anyag beépítése megfelelő, korszerű, alapos szaktudomány i felkészültséget igényel, s ehhez a felkészültséghez idő, alkalom, szakmai kontroll stb. szükséges, ami nem mindig áll rendelkezésre. E kérdéskör vezet át egy újabbhoz, a református pedagógusönképzés problémáihoz. Komoly gond, hogy kevés, illetve alig hozzáférhető a szükséges szakirodalom. Többek között a szerény nyelvismeret miatt. Kérdéssorunknak lassan a végére érürjk. Tudjuk, hogy igen fontos témák nem kerültek elő: (például) az ifjúságlélektan aktuális problémái, vagy (például) a személyi változások nélkül átvett iskolák kérdései stb. Nem szeretnénk azonban lezárni gondolatainkat, mielőtt nem szólnánk egy igen jelentős meghatározóról református iskoláink életében: az egymáshoz és más iskolákhoz, ifjúsági és felnőtt közösségekhez való kapcsolatokról. Eddig főleg azt vizsgáltuk, hogy vajon mik a sajátos, a jó értelemben elkülönítő, kiválasztó jellemzők. Szóljunk most még röviden arról, hogy ezek akkor kapnak igazán csak hangsúlyt, tartalmat és csak akkor töltik be igazán hivatásukat, ha ugyanakkor természetesen és szorosan szövődnek be egész gyermektársadalmunk, s ifjúságunk helyzetének, sorsának alakulásába is. Tragikus lenne, ha csupán kedvezményezett diákok exkluzív csapatjaként szerepelnének református iskoláink tanulói. Ha képesek vagyunk valóban népben és egyházunk teljességében gondolkodni, akkor egyértelművé válik, hogy missziós feladataink vannak e téren. Hogy azt a többletet és másságot, amelyet iskoláink a saját diákjainknak adhatnak, nekik maguknak is morális kötelességük továbbsugározni. Diákjaink távlata, remélt szerepe az, hogy idővel a református gyülekezetek építő és élő tagjaivá válnak. Rendkívül fontos, hogy a nagy kitekintésekre fogékony és alkalmas emberekké neveljük őket. Egyben vértezve őket ártó, bomlasztó szellemi-lelki irányzatok józan felmérésére és elhárítására. E témakörben is szükségesnek látjuk a bölcsen és rugalmasan történő pedagógiai ősztönzést és konkrét segítséget. Valamennyien érezzük a nagy felelősséget egyházunk és gyermekeink, ifjúságunk iránt. De érezzük történelmi léptékű lehetőségeinket is. Ritkán adatik meg egy nemzedéknek, pedagógusoknak és lelkészeknek olyan alkalom a gazdag, tartalmas munkára, mint amely nekünk adatott. NAGY LAJOS református lelkész „AZ ÁLLAMNAK KÖTELESSÉGE" „Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a fejlődés, a kultúra és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek!" Ezeket a gondolatokat, amelyek ma is megszívlelendők, programbeszédében mondotta el Karol Wojtyla krakkói érsek 1978. október 16-án, amikor pápává választották. II. János Pál új színt vitt a Vatikánba, forradalmi változásokat vezetett be. Elsősorban azzal, hogy utazik. Ő volt az első pápa, aki átrepülte az Északisarkot. Ha a „leutazott" kilométereket összeadnánk, megkapnánk a Hold és a bolygónk közti távolság kétszeresét, és még föle is maradna. A pápa külföldi útjai során az illető ország nyelvén (is) beszél. Amikor Brazíliában járt, valaki megszámolta, hogy több mint négymillió szót mondott portugálul. Napi beosztása a következő: fél hatkor kel, elmélkedik, imádkozik. Tornászik is. A reggeli szentmiséjét a magánkápolnájában tartja. Utána reggelizik, gyakran vendégek társaságában. Tej, kávé, dzsem, sajt, vaj, kenyér, sonka kerül az asztalra. Lengyel és orosz ételek egyaránt szerepelnek az étlapon, de a konyhát lengyel nővérek vezetik. Reggeli után a pápa dolgozik, ír 11-ig, akkor magánkihallgatáson fogadtudósokat, államfőket, művészeket. Évente 450500-at. Szerdánként tartja a generálaudenciát a 7000 férőhelyes csarnokban, s ha ennél is többen vannak, akkor a Szent Péter téren. Az ebédnek nincs pontos ideje, de ebéd után kötelezően pihennie kell egy félórát orvosa utasítására. Pihenés után sétál, breviáriumot olvas fél ötig, amikor is ismét a dolgozószobájába vonul — vacsoráig. Ott fogadja a munkatársait, megbeszélésre, Lefekvés előtt — ez 11-kor van — még dolgozik. II. János Pál az első pápa, aki a Vatikántól mintegy fél kilométernyire lévő zsinagógát is felkereste. — 1985 áprilisában. „A zsidó vallás számunkra nem »külső valami«, hanem bizonyos értelemben »belső«, a mi vallásunkhoz tartozó. Olyan tehát a hozzá fűződő viszonyunk, mint egy egyetlen más valláshoz sem. Kedves testvéreink vagytok, s ha szabad így mondani, idősebb testvéreink" — mondta a látogatásakor. Különös aktualitása van annak az Üzenetnek, amelyet 1989-ben a világbéke napján intézett az emberiséghez — államfőkhöz, uralkodókhoz, politikusokhoz. „Az államnak kötelessége biztosítani, hogy a területén élő nemzeti kisebbségek szabadon gyakorolhassák jogaikat. A társadalmi békét és belső biztonságot csak az garantálhatja, ha tiszteletben tartják minden ott élő és fennhatósága alá tartozó kisebbség jogait. A kisebbségeknek pedig hozzá kell járulniuk a békéhez... Segíteniük kell a hozzájuk tartozókat abban, hogy megőrizhessék szabadságukat és méltóságukat, nemzeti azonosságukat, de tiszteletben kell tartani azón tagjaik szabadságát is, akik úgy döntenek, hogy a többségi kultúrát választják az adott országban." Kár, hogy a pápa üzenete nem jutott el mindenhová... (kiedr) (Méry Gábor felvétele)