Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-02 / 233. szám, péntek

KULTÚRA „A KISKÖZÖSSÉGEKET KELL SZOLGÁLNUNK" SZÍNJÁTSZÓK ERDÉLYBŐL Losonc e századi történelmét tanulmányozva, csak egy olyan időszakot találunk benne, amikor a városnak baráti kapcsolatai voltak erdélyi várossal, s ezzei együtt ottani kulturális csoportokkal. 1940-ben Losonc testvérvárosa fogadta Gyergyószentmiklóst, amely kapcsolat később afeledés homályába merült. Az évtizedekTe visszavezethető „különélés" után szeptember 8-án és 9én két erdélyi magyar színjátszó csoport is eljutott a városba. Az idén tavasszal a füleki Zsákszínház kapott, pontosabban teremtett lehetőséget magának arra, hogy Erdélybe, Sepsiszentgyörgybe látogasson, ahol a Visky Árpád Színjátszó Kör látta őket vendégül. Baráti kapcsolat született, melynek egyik eredménye, hogy az erdélyi színjátszók, a fülekiek meghívásának eleget téve, közel egy hetet tölthettek el Nógrádban, Füleken és környékén, s egy kirándulás erejéig Kelet-Szlovákiában. Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című négyrészes vígjátékával és Fehér Klára Nem vagyunk angyalok című darabjával Füleken, Losoncon, Bénán és Balassagyarmaton léptek fel, javarészt telt ház előtt. Losoncon az előadásokat követően a Kármán József Színkör fogadta a csoportot. Ezt az alkalmat használtam ki arra, hogy beszélgessek Dulányí Balogh Aladárral, a Sepsiszentgyörgyi Városi Művelődési Ház igazgatójával, akit arra kértem, hogy mutassa be a várost, s benne a Művelődési Ház kulturális életét. - A körülbelül 70 000 lakosú székely városnak 82—83 százaléka magyar nemzetiségű. Maga a Művelődési Ház igen kicsiny, még előadóterme sincs, ennek ellenére a város csaknem egész kulturális élete itt zajlik. Mondhatom azt is, hogy magyar kulturális élete, mert a románok nem nagyon igénylik a művelődést. A színjátszó körön kívül van két kórusunk, melyek közül a 60 tagot számláló Kantus virnus vegyeskórus nemzetközi hírnevet szerzett nekünk. A férfi dalárdánk 70 éves múltra tekinthet vissza. Van egy könnyűzenei együttesünk is. Támogatjuk a más jellegű tevékenységi formákat, konkrétan gyakorlati és művészeti köröket rendezünk. Jóformán ezekből tartjuk fenn magunkat. Az állami támogatás minimális, igényeinknek legfeljebb 35—40 százalékát fedezi. A többit meg kell keresnünk, beleértve ebbe a csoportok fenntartásához szükséges összegeket is, A városnak van hivatásos színháza. Magyar tagozata a Tamási Áron nevet viseli. S van egy másik művelődési ház is, amely a szakszervezet tulajdonában van. De ez inkább kereskedelmi, mintsem kulturális célokat szolgál. Nincsenek sem csoportjai, sem művészeti körei. — A színházi bemutatókról, fesztiválokról Erdélybői érkező hírek, tudósítások mindig telt házakról számolnak be. Valóban ennyire szeretik az emberek a színházat? — Igen jellemző vonása ez Háromszéknek, s a székely vidéknek. Nagyon szeretik a színjátszást, és általában, ami érték és ami magyar, azt nagyon pártolják. A hat erdélyi hivatásos színház is itt, Székelyföldön jut azokhoz az anyagiakhoz, melyekkel fennmaradásukat biztosíthatják. — Milyen támogatást kap a Színjátszó Kőr? — A Ház természetesen díjmentesen áll a rendelkezésünkre. Mi annak örvendünk, hogy egyáltalán eljönnek az emberek és tevékenykednek. Megfizetjük a darab rendezőjét (rajta kívül senki sem kap anyagi juttatást) . A szálítást, kellékeket szintén mi biztosítjuk, s ha szükséges, vendégrendezó'ket, színészeket is hívunk. Szlovákiai utunk is óriási ősszegbe, körülbelül 300 000 lejbe kerül. Magunk képtelenek lettünk volna ezt előteremteni. Szerencsére akadtak kultúrát pártoló emberek és vezetők, szponzorok, akik megértettek minket, és segítségükkel végül is elindulhattunk. XXX Blága Zsolt-Gézát a Színjátszó Kör rendező-vezetőjét a csoportról kérdeztem. — Jelenleg 28 tagja van, kisiskolásoktól az idős tanárokig képviselve azokat, akik hajlandóak a kultúráért áldozatokat hozni. A csoport régi hagyományokkal rendelkezik. Azt ugyan még nem tudtam pontosan felderíteni, hogy meddig nyúlnak vissza a gyökerek, de a városi művelődési ház csoportjáról harminc évre visszamenőleg sikerült dokumentumokat szerezni. Az erdélyi színjátszás 200 éves évfordulója alkalmából készül egy, színjátszással, a történetével foglalkozó kötet. A szerkesztők felkértek minden színjátszó csoportot, vezetőt, hogy gyűjtsék össze és juttassák el hozzájuk a fellelhető adatokat. Ezek az adatok ezért is fontosak. A Visky Árpád nevet 1991-ben vettük fel, tisztelettel adózva ezzel színházunk Tamási Áron tagozata egykori kiváló színészének. Nem kívánt személyiség volt az előző rendszerben, s ezért örökre elnémították. — Milyen színházi irányvonalat kővel a társulat? — El kell mondanom, hogy én csak ötödik éve vagyok a csoport vezetője. Akkor kértek fel arra, hogy legyek a ma bemutatott Móricz Zsigmond-darab főszereplője. Az eredeti rendező végül is elhagyta a csoportot, s engem bíztak meg a munka folytatásával. Először a két világháború közötti időszakból egy román drámával próbálkozunk, legutolsó vállalkozásunk a Fehér Klára-darab. Nekünk mindenképpen számításba kell vennünk azt, hogy kinek játszunk. A hivatásos színházak gyakori szereplése, tájolása ellenére is van olyan réteg, amelyhez a színjátszás csak rajtunk keresztül jut el. Nekünk elsősorban őket, a kisközösségeket kell szolgálnunk. Mi kísérletezni nem próbáltunk, és nem is nagyon próbálunk. S elsősorban azért, mert úgy érzem, hogyha olyan darabot tanulunk meg, amely legfeljebb három-négy előadást ér meg, az számunkra veszteséget jelent. Nálunk ezt nem lehet elképzelni, a nagyvárosban esetleg meg lehet próbálni. Talán megtehetnénk akkor, ha csak a helybélieknek játszanánk, A Nem élhetek muzsikaszó nélkül eddig 60 előadást ért meg, ami egy műkedvelő csoport esetében nem kis eredmény. Van még egy dolog, amihez nekünk igazodnunk kell. A székely emberek nagyon vallásosak, s nem szabad senkinek megbántani a lelkivilágát. A színpadról a durva szó, mégha ellentetszést is akar kiváltani, nem nagyon hangozhat el, az egyszerű ember azt nem úgy fogja fel. Szeretnénk ugyanakkor bizonyítani, hogy a „könnyű" műfajoknál többre is képesek vagyunk. Visszatérve innen, Zilahy Lajos Fatornyok című művét akarjuk színpadra vinni. Témája sajnos nagyon is aktuális. A 90es évektől kezdődően a székelység egyharmada elment, s ami a legborzasztóbb, hogy fiatalok és értelmiségiek is. Tanárok, akik otthagyták a magyar gyermekeket, akik elmentek egy darab zsíros kenyérért, mert otthon a kopasz nem volt jó. Őszintén mondom, nagyon kevés ember volt, aki politikai okokból hagyta el az országot. Nagyobb részük a nagyobb kenyérért hagyta ott. — Válaszod, azt hiszem, egyértelmű lesz, de megkérdem. Végül is mi legyen a darabválasztás fő kritériuma? — Mindenképpen a közönség. De fontosnak tartom, hogy a csoport munkája egyben egyfajta önképzőkőri munka is legyen. Ezért is támogatom, kezdeményezem, hogy tagjaink például verseket tanuljanak és mondjanak. xx-x Véletlenek összjáték volt, hogy egy időben a fenti színjátszókkal egy másik erdélyi csoport is Losoncra érkezett. Ittlétük nem volt betervezve, de egy előzetesen megegyezett fogadás lemondása miatt segíteni kellett. Az Együttélés területi titkárságának, a Kármán Színkör szervezésének köszönhetően sikerült áthidalni a kovásznai Körösi Csorna Sándor Líceum diákszínpada elé gördült szervezési akadályokat. Külön köszönet illeti a füleki gimnázium és a losonci magyar alapiskola diákjait és szüleiket, akik vendégül látták az erdélyi diákokat. A csoport csak a magyar alapiskola tanulóinak mutathatta be Tamási Áron Tündöklő Jeromos című művét. Nagyon sajnálom, hogy csak nekik, mert ezt az előadást a „nagyközönségének is érdemes lett volna megnéznie. PUNTIGÁN JÓZSEF 1992. OKTÓBER 2. - A VISZÁLYOK MÖGÖn Van-e a szlovák—magyar kapcsolatok történetében előremutató mozzanat? Önkéntelenül is így vetődik fel a kérdés a múltidézés egymást kővető egyoldalúságait tapasztalva. Ilyesfajta tépeló'désekre késztet az a történelmi megemlékezés is, mely a revúcai, tehát az egykori nagyrőcei szlovák gimnázium megalakulásának 130. évfordulóját idézte nemrégen a szlovák lapok hasábjain. Ugyanis ennek a szlovákok számára oly becses alma maternak már csak a puszta emlegetése is nemzeti érzékenységekkel terhes. A köztudatban tudniillik nem a gömöri szlovák hazafiak több éves igyekezetét koronázó siker és büszkeség érzését hordozza az 1862-ben tőrtént iskolaalapítás, amikor a nagykürtösi Augustín Horislav Škultéty professzor vezetésével 42 szlovák kisdiák új fejezetet nyitott a szlovákság szellemi gyarapodásában. Valószínűleg senki sem gondol az önzetlen adományokra, amelyek nagyban hozzájárultak az iskola új épületének felépítéséhez. Az pedig mér végképp homályban marad, hogy maga a város is jelentős évi összeggel segítette a gimnáziumot. A köztudatban inkább az maradt meg, hogy e szlovák gimnáziumot'— két másikkal, atúrócszentmártonival és a znióváraljaival együtt — a kormányzat 1874-ben bezáratta. Hasonlóképpen járt el a Matica slovenská közművelődési egyesülettel szemben is. Keserű emlékeket ébresztenek, ha nem behegedtnek hitt sebeket fakasztanak fel a múlt századi magyarosításnak ezek a szertelenségei. S ami ugyancsak sajnálatos; újkeletű nemzeti kizárólagosságokhoz szolgáltatnak tápanyagot. Ilyen légkörben ki merne gondolni arra, hogy az egykori nagyrőcei szlovák gimnáziumnak a szlovák— magyar közeledést szolgáló szerepe is lehetett. A szlovákiai magyarság neves nyelvészkutatója, dr. Orbán Gábor a harmincas években egy értékes kultúrtörténeti dokumentum birtokába jutott. Megszerezte a nagyró'cei szlovák gimnázium diákjainak 1873-ból származó magyar irodalomtörténeti jegyzetét. A füzetből dr. Orbán Gábor a szlovákiai magyar Masaryk Akadémia három évig megjelent tudományos folyóiratának, a Magyar Figyelőnek az 1935-ös évfolyamában érdekes, a nagyró'cei középiskola tanítási szellemével és szellemi színvonalával kapcsolatos következtetéseket vont le. Megállapította, hogy az akkori gimnázium tanulói bizonyos részletek tekintetében alaposabban ismerték a magyar irodalmi életet, mint a harmincas évekbeli csehszlovákiai magyar középiskolások. Persze a magyar irodalom oktatása megfelelt a törvények és rendeletek által megkövetelt korszellemnek, így például Csokonairól — amellett, hogy a jegyzet az egyik legeredetibb és legzseniálisabb magyar költőként jellemezte — megállapította: „Egy a baja: több helyütt aljas kifejezésekkel él, melyek miatt jó társaságban e művet nemigen lehet felolvasni. Ezt csak abból lehet magyarázni, hogy Csokonai finomabb társaságokban ritkán vett részt." Nos, a stílus a magyar fül számára kissé lompos. Egyébként Orbán Gábor rövid közleményében több, a jegyzetből vett idézet is szerepel. Ezekből kiderül, hogy a diákok nem nagyon értették a magyar nyelvű szöveg minden szavát. Több helyütt föléírták a szlovák megfelelőt, s néha így sem kerülték el a félreértéseket. Igy például „a felkarolás" szót úgy fordították, hogy „zaujal", ami enyhén szólva, nem ugyanazt jelenti. Másutt a csökkent helyett csöpkent szerepel. Mai pedagógiai gondokra emlékeztetnek a fenti észrevételek. Van viszont, ami valóban példaértékű a szóban forgó jegyzetfüzetben. A tanárok ugyanis a magyar irodalmi ismeretek keretébe belefoglalták a cseh és a szlovák vonatkozásokat is. íme, az összehasonlító irodalomszemlélet alkalmazása, mely mindmáig hiányzik a többségi és a kisebbségi iskolák tankönyveiből! Mintha csak ezzel is egymás értékeinek kölcsönös megismerését szeretnénk megnehezíteni. KISS JÓZSEF HOGY OLVASÓKKÁ LEGYÜNK „Az öntudatlan cél, mely a könyvet kezünkbe adja, mindnyájunkban ugyanaz." (Benedek Marcell) Ösztön-énünkben él az ismeretlentől való szorongás, az ismeretlentől a világban és önmagunkban, ezért minden igyekezetünkkel a megismerés, megértés, a pontos és élvezetes magyarázatokat keressük. Ezt a keresést elégítik ki a könyvek. Sokunk gyermekkora üres volt az olvasás tekintetében. A ma gyermeke már könyvek közt, könyvekkel indul, indulhat neki a világnak. Alig tanul meg ülni, járni, már leporellót kap a kezébe. A kétéves tárgyképeskönyvóben képet és valóságot azonosíthat megnevezéseket tanulhat, felfedezheti a ráismerés, a tudás őrömét. Ezért az őrömért zúdítja ránk számtalan „Mi ez?" kérdését. Négyéves korában az előzőek mellé odakívánja a folyamatos tőrténeteket tartalmazó, szöveg nélküli és szöveges lapozgatókat. Még a felnőtt olvassa, mondja fel ezeket, de ő már elsajátítja a rövid cselekményt s a szóhasználatot. Most már „Mesélj" követelése egyre gyakoribb, s nemcsak a mesehallgatásra, hanem a beszélgetésre is szüksége van. A mesélés során az átélés tudata erősödik, a gyermek rájön, hogy az egymást követő dolgok összetartoznak, s azok emlékeiben megmaradnak. A mesélés mintául szolgál arra, hogyan kell az élményeket szavakba önteni, a beszéd által az emlék- és fantáziaképek jobban felidézhetők, játékba, beszédbe illeszthetők. A gyermek sajátságos eló'relépegetése a szellem útján a szülő számára hibalehetőséget is tartogat. Vét a felnőtt, ha unja a kérdezősködést, s nem válaszol a sokszor ismételt kérdésekre is; vét, ha mesélés helyett a televízió/video elé ülteti gyerekét; vét akkor is, ha mindenáram racionális magyarázatot erőltet a fantáziát igénylő ügyekben. Az óvoda, ha. jó, ráhangolódik a gyermek varázsérzékenységére, kielégíti vers- és meseszükségletét. Hibázik, ha kényszerhelyzeteket teremt, erőltetett ünnepi szavalásokba s a képzeletet visszaszorító agyonszemléltetésbe, szinte naturalisztikus realizmusba kényszeríti az irrealitás bűvöletét, az élményt. Nem kell félteni a gyermeket! Noha énje a mesevilág hatására a kettős tudatban — a valóság és a fantasztikum határán — imbolyog, csak nyertes lehet. Az iskola is olvasót akar nevelni, olykor mégis kritikátlanul elfogadja, s túlzottan szorgalmazza az „audiovizuális világot". A tévés, videós, filmes műfajokká adaptált irodalom kielégítheti ugyan képéhségünket, de inkább kényelemre szoktat mint olvasásra; tetszetőssége, színessége által szürkítheti, elállhatja az utat az alkotó fantázia, a színes, egyedi gondolatok, a voltaképpeni irodalmi nevelés előtt. Máskór a kötelező olvasmányokkal fog mellé a pedagógia, vagy azzal, hogy abszolút esztétikai értékekben gondolkodik. Pedig a diák tudatos vagy öntudatlan irodalomszükséglete nem mindig azonos a hivatalos tanterv vagy a tanár kínálatával. Évek óta szajkózzuk ugyan a műelemzés fontosságát, az elmélyülést egy-egy műben, mégis alig jutunk el oda, hogy olvasmányélményre építhessünk, márpedig enélkül meddő a törekvés. Áz élmény megkerülése Csak látszateredményt szülhet. Másrészt kevés tanár vonzódik a kortárs irodalomhoz (az ifjú generációk annál inkább). Ismerjük meg olvasó és nem olvasó diákjainkat, gyermekeinket: egyéniségüket, igényeiket! Van, akit „friss szelek" motiválnak; van, akit tálcán nyújtott listák; van, akit a kihívás felfedezése. Ne tukmáljuk rá ízlésünket az ifjú olvasóra, úgyis csak akkor lesz értő olvasó, ha maga is akarja, maga is tesz érte valamit. Kutassuk fel „fehér foltjaikat", s tapintatosan segítsük (de ne diktáljuk) az indulást, a tempót. Úgy vélem, a tanár feladata a szakszerű nyitás, hogy az irodalom kincseit élővé tegye; az alapos és sokrétű felkészültség, hogy maga is modell lehessen. Feladata még tudatosan végiggondolt lehetőségek nyújtása, egyénekre szabva (igény, felkészültség, karakter szerint). Munkaadás ez, kéz nyújtás és iránytű. Mi, felnőttek, mindnyájan hibázunk valahol: a költők, írók „adományát" nem mindig fogadjuk el; érzésvilágunkat zsugorítjuk; mélységünket dobjuk oda a hajszálért, a látványosért, a felszínesért; nem nyújtunk példát utódainknak az olvasásra, meditációra, értékőrzésre. „Szakbarbárokká" válunk, újság és szakkönyv forog csak a kezünkben. Gyerekkorom jut eszembe. Jóanyám imádott olvasni, éjszakába, hajnalba nyúlóan, noha másnap kemény munka várta. Minket, gyerekeket sem kímélt, már korai tizenévesként képes voltam végkimerülésig dolgozni, ám utána..., utána lehetett hasravágódva olvasni, olvasni, olvasni. Utólag furcsállom is, hogy annyira szerettem a könyvet, mert sírva, fejbeverve, iskolát szívesen és sokszor elkerülve, tanultam meg olvasni. Sokáig kőicsőnkért könyveken nevelődtem, (a mieinket elégette a háború), pedig még könyvmolynak sem számítottam. Napló-, levélíráshoz Jókait, Adyt, Karinthyt loptam meg leggyakrabban; édes-padláspor-szagú könyveim Boccaccio, Tolsztoj, Dosztojevszkij lettek, a „tiltott gyümölcs" okán. Anyám szokása él bennem abban is, hogy a nyitott könyveket hasrafektetve tárolom — mindaddig, amíg újra kézbe nem kapom őket. A szülő — hisszük — nem dilettáns nevelő, no; ha képzésével évezredek óta senki sem törődik. Ő nyújthat, adhat lehetőséget — anyagit és szellemit, ha nem sajnálja könyvre a pénzt; ha nem utasít el egy jóízű beszélgetést gyerekeivel a könyvről; ha ő is olvas. Ha mindezt nem teszi, akkor is mintát ad... LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT GENERÁCIÓK... (M. Nagy lászló felvétele) ÉRTÉKEK