Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-02 / 233. szám, péntek

MOZAIK . ÚJSZÓM 1992. OKTÓBER 2. SZÍNÉSZI ÁTVÁLTOZÁSOK A JÖVŐRE VELED UGYANITT A KASSAI THÁLIA SZÍNHÁZBAN AZ ÁRVÁKAT NEM KÉRDEZIK? Úgy kezdődik, mint minden színház általában: megjelenik az öltözőben a színésznő és a színész, s öltözni, sminkelni kezdenek. Csakhogy Jónás Gabriella és Korica Miklós előttünk, szemünk láttára teszi ezt. Nemcsak a kezdő jelenetet, de az egész előadást meghatározza ez az elidegenítés, amely azontúl, hogy Bemard Slade Jövőre veled ugyanitt cimü kommersz vígjátékát megtartja a jóízlés határain belül, a nézőt is minduntalan figyelmezteti: az alapötlet abszurditását a párkapcsolatok változatossága működteti. A valóságban ugyanis teljességgel lehetetlen, hogy egy, évtizedekig tartó házasságon kívüli szerelem az évenként egyszeri találkozások alkalmával kellő hőfokra felmelegíthető legyen. Olyan lenne ez, mintha a karácsonyi rántott ponty húsvétkor ismét vidáman ficánkolna, majd megint kirántanák, s újra életre kelne. A darabot a két főszerepet alakító szabadjai színészházaspár tíz éve játssza. Olyannyira színészi feladatnak tekintik az évek okozta testi é& lelki változások eljátszását, hogy ezzel együtt sikerül elkerülniük az olcsó színészi poénokat, a helyzetkomikum jól bevált gegjeit és a tapsot provokáló bohóckodást. Márpedig Bemard Slade romantikusnak jelölt vígjátékát a biztos közönségsiker konvenciói nélkül eljátszani - nem akármilyen színészi merészség. A közelmúlt amerikai és európai történelmének felszíne alatt igenis a kisember mindennapjai húzódnak meg. Ezeket meghatározta a rock-kultúra elterjedése, a beat- majd hippimozgalom, a fajüldözés kérdése, a nacionalizmus, a kábítószerezés, a háború- és erőszakellenesség és a szexuális forradalom. Tartok tőle, hogy napjaink Kelet-Európájában - minden művészi fennköltség mellett - igenis elő kell venni azokat a nyugati kommersz drámákat, amelyekben minden felszínességük ellenére is, a kisember létét érintő alapkérdések felvetésére alapoztak a szerzők. Ahhoz azonban, hogy ezek az egyre inkább elementáris léthelyzeteinket befolyásoló közhelyes alapkérdések igaz válaszokat kapjanak, még a kommersz vígjátékok színreviteléséhez is kell az a fajta színészi és rendezői invenció, amelyek nélkül Jónás Gabriella Dorisje és Korica Miklós Georgeja a röhögtető poénkodás két alanya maradna. Mindketten a főhősök lassú karakterváltozásait érzékeltetik, s teszik ezt olyan plaszticitással, hogy az igencsak poénokra kihegyezett dialógusokba rejtett metanyelvvel egyben házastársaik jellemét is megrajzolják. Sőt, jellemszínészi bravúrjaikhoz az is hozzátartozik, hogy az évente egyszer megcsalt házastársaik rossz szokásait fokozatosan felveszik. Az előadás végén az öregedő George egyre inkább kezd hasonlítani Doris férjére, és fordítva. Ilyen emberi kölcsönhatások nyomán kerekedik ki a felszínes vígjáték nem kevésbé felszínes tragikuma. Mégis, mindez elevenen lüktet és működik. Feltéve, hogy az előadás egészét minden alkalommal egyben tartja az igen pontosan szakaszoló ritmus és az ezt arányosító színészi tempó. A bemutató előadás első perceinek tempótlansága majdnem megbontotta az egész játékot pontosan tagoló ritmust. Sejtem, hogy a színlapról is hiányzó rendező személye olykor jót tenne a produkciónak, különösen, ha stopperrel a kezében ülne a nézőtéren. Feszesebb lenne az ív, s az írói és színészi poénok utáni pillanatnyi nézőtéri csendek pontosabban meghatározott helyeken emelnék meg a vígjátékot. Nem elhanyagolható elemei a produkciónak a Vlastimil Tichý zongorázta jellegzetes zenei illusztrációk sem, amelyek a jelenetek között, a nézők előtt a színpad bal és jobb oldalán átöltözködő színészek énekelte korfestó betétdalokként is felhangzanak. Kétség nem fér hozzá, hogy játszani kell ezt az előadást, a lehető legtöbbet. Van ugyanis a jó kommersz vígjátéknak egy elvitathatatlan erénye: az önmaga létét minden elemében autentikusan élő kisember segítséget kap belőle az egyre nehezülő sorsa elviseléséhez és megértéséhez. Legyen az akár „happy-történet" vagy „könnyes-story", lélektanilag elemezhető lelki folyamatban visz közelebb a nagy komédiák örök-nevetségességéhez és a nagy tragédiák katarzisához. Különösen akkor, ha két színész - ebben az esetben Jónás Gabriella és Korica Miklós - játéka kicsit boldogabbá teszi a nézőket. DUSZA ISTVÁN Régesrég múlt esemény elevenedik fel emlékezetemben. Az ország hajdani népszerű vezetője ellátogatott egy jótékony adományokból létesült, akkor árvaháznak nevezett intézménybe. Ország-világ előtt szándékozott bizonyítani az elhagyatottakról is gondoskodó társadalom nagylelkűségét. A becses látogatót és nagyszámú kíséretét az árvaház igazgatója és személyzete alázatos tisztességgel fogadta. A vendég leereszkedő szerénységgel sebtében néhány kérdést tett fel az intézet lakóinak hogylétéról. Az igazgató és beosztottjai szavaiból csupa hála, köszönet és elégedettség csendült. Természetesen elhagyatott gondozottjaik nevében. Mindenük megvan. Tiszta ágyban alszanak, nem éheznek, ruhájuk kifogástalan. Mi több kell még? Sokuknak édes szüleiknél se lenne különb sorsuk... Igy áradozott e humánus intézményért felelős igazgató. A növendékek nevében. Hát az árvák? Óket nem is kérdezték? Minek. Hisz mindenük megvan. Mi többet akarhatnának még? A nagyra becsült látogató elvonult a felsorakoztatott árvák előtt. Menet közben egyiküknek-másikuknak megsimogatta az arcát, fejét. Ez minden. Szerfelett elégedett. Az árvák arca dundi, mi okuk is lenne panaszra. Hálásak lehetnek, hogy a sors ily kegyes volt hozzájuk. Akaratlanul is adódik a párhuzam a régmúlt esemény és egyes szlovák politikusok nyilatkozatai között. A sajtó nemrégiben szembeötlő tálalással közölte az iskolaügyi minisztérium főosztályvezetőjének megállapítását a következő címmel: Alaptalanok a magyar nemzeti kisebbség politikusainak panaszai. Állítása alátámasztásául számadatokat sorol a szlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolákról. A jóhiszemű szlovák olvasót a számok könnyen megtévesztik. Különösen akkor, ha a tájékoztató - aligha véletlenül - felsorolását megtoldja azzal, hogy ennyi iskolával szemben „számos szlovák szülő gyermeke kénytelen távolabb eső iskolába járni, mert lakóhelyén nincs biztosítva a szlovák anyanyelvi oktatás". Egyes községekben magyar iskola van, szlovák nincs! És még ne háborodjon fel a jó szlovák hazafi... Mitagadás, ilyen esetek is adódnak. A minisztériumi főosztályvezető csak arról felejtett el tájékoztatni, hogy sokkal több hasonló eset szenvedő alanya a magyar szülő gyermeke, mert lakóhelyén nincs magyar iskola. És vajon a minisztériumnak vannak-e adatai arról, hány magyar gyerek kénytelen így szlovák iskolába járni, ahol lassan elsorvadnak anyanyelvi ismeretei, a nemzeti kultúráról nem is szólva. Vagy talán épp ez lenne a cél? Igen hálátlanok ezek a magyar képviselők. Mert miért is követelőznek? Hisz van otthonuk, nem éheznek, sőt náluk sokkal rosszabbul is élnek emberek a világon. Valami hasonló következtetésre jut Ladislav Deák is a Literárny týždenník 36. számában az El Pala című spanyol lapban megjelent írásra (Nacionalizmus Közép-Európában) közölt válaszcikkében. Az ismert szlovák történész leszögezi: „Amennyiben a szerző azt állítja, hogy a magyar kisebbség jelenleg a legnagyobb a közép-európai térségben, ez csupán annak igazolása, hogy a fejlődéséhez megvoltak a kedvező feltételek." Nesze neked történelem. A kisebbség azért nagy, mert a szomszédos országok jóvoltából fejlődhetett, és nem azért, mert több milliót kiszakítottak anyanemzetéből ... Jókora túlzással, de hasonló logika alapján azt is állíthatnánk, hogy állami gondozásra szoruló árvából azért van sok, mert törődnek velük és jól élnek, különben már rég elpusztultak volna. Mert ugye, könnyű így árvának (és nemzetiséginek) lenni! Minden baj gyökere abból ered, hogy a magyar képviselők megszólaltak. Mivel a minisztériumi főosztályvezető és a történész szerint panaszra okuk nem lehet, így ki tudja kinek a szolgálatában ellenséges hangulatot keltenek. Már ezért se indoklolt panaszaik érdemei kivizsgálása. A közeli napokban amerikai diplomaták érkeznek Csehszlovákiába, hogy külügyminisztériumunk számára adatokat gyűjtsenek az emberi és demokratikus jogok alapelveinek betartásáról. Teszik ezt rendszeresen a világ más országaiban is, s megállapításaik alapján alakítják az Egyesült Államok politikáját egy-egy országgal szemben. Ők feltehetően nem elégszenek meg puszta minisztériumi jelentéssel, s remélhetőleg „az árvaházi igazgatókon" kívül az érintetteket is meghallgatják. Nem mintha ők oldanák meg problémáinkat, csak úgy, a tárgyilagos tájékozódás kedvéért. ZSILKA LÁSZLÓ MOLDOVA ^^MJ* GYÖRGY félelem. Andor nem boldogult a nyomtatvánnyal, az öregember pofon vágta, elvette tőle a lapot, és ó fejezte be a munkát: - Menj el a rendőrségre, vidd magaddal a táviratot, és mondd meg, hogy azonnal útlevelet kérsz. Kapsz majd egy papírt, azzal keresd meg Peterdi főhadnagy urat, és hagyd ott nála. Csak annyit mondj neki, hogy én küldtelek. - Nincs fényképem hozzá! - De van - mondta az öregember. Elővette Borsos frissen készült fotóját, fia arca mellé tette, sokáig nézegette, aztán elégedetten bólintott. - Senki sem fogja észrevenni, hogy nem a tiéd. HUSZONEGYEDIK FEJEZET Martin néhány napot egy soproni üdülőben töltött feleségével és fiával. Mint mindig, ha hosszabban tartózkodott idegenben, esténként most is felhívta az anyját, de a túloldalon nem vették fel a kagylót. Attól tartott, hogy az öregaszszony megbetegedett, ezért a megérkezése utáni hétfő reggel kiment hozzá a lakótelepi házba. Kocsijából kiszállva rutinszerű pillantást vetett az ablakokra, csodálkozva konstatálta, hogy még mindig zárva vannak - anyja ébredés után órákig szokott szellőztetni, Martin önkéntelenül felgyorsította lépteit. Hosszan csöngetett, de benn semmi sem moccant. Előkereste a kulcsot, és elfordította a zárban, arra számított, hogy a biztonsági lánc megakasztja majd az ajtó mozgását, de az akadálytalanul kitárult. Az előszobában áporodott, édeskés szag csapta meg az orrát, gázszivárgásra gyanakodott, mielőtt beljebb ment volna, elzárta a gázcsapot. Hosszan várakozott, de a bűz nem oszlott el. Szája elé zsebkendőt szorítva előrelépett, meglátta, hogy anyja a konyha kövén fekszik. Azt hitte, hogy egy szélütés vagy egy hirtelen szívroham döntötte le a lábáról, előreugrott, abban a reményben, hogy segíteni tud rajta, de közelebbről már észrevette a nyakából kiinduló és a padlón megkocsonyásodott vértócsát. Az asszony megfeketedett arca és a testéből felszálló elviselhetetlen oszlásszag arra vallott, hogy már napokkal korábban meghalt. Martin önkéntelenül segítségért akart kiáltani, de visszafogta magát. Néhány percnyi mozdulatlanság után megfordult, becsukta a konyhaajtót, beült a régi szobájába, és megpróbálta végiggondolni, hogy mit tegyen. Ha kihívja a rendőrséget, a házkutatás során okvetlenül megtalálják az itt őrzött kéziratokat és feljegyzéseket - ezt pedig mindenképpen el akarta kerülni. Szerette volna felhívni Vojtekovszkyt, hogy tanácsot és segítséget kérjen, már nyúlt is a telefonért, amikor megváltoztatta a szándékát. Fel kellett tételeznie, hogy a vonalat most is lehallgatják, és a hívás azonnali rendőri közbelépést válthat ki. Felkelt, kinyitotta az ablakot, hogy a huzat átjárja a lakást. Munkához látott; dossziékat és spárgával átkötött papírcsomókat vett le a polcról, az iratok hamarosan elborították az ágyat. Nem tudta, hogy mihez kezdjen velük; a központi fűtéses lakásban sehol sem égett nyílt tűz, ahol elhamvaszthatta volna óket, és ugyanilyen reménytelennek látszott a vécén lehúzni ennyi papírt. Megfordult a fejében, hogy az egész anyagot bepakolja két nagyméretű bőröndbe, és a kocsiján elviszi valamilyen biztonságos helyre. Rövid töprengés után ezt a lehetőséget is elvetette, számíthatott rá, hogy a kilép a kapun, a lakást figyelő rendőrök leellenórzik a csomagját. Végül úgy döntött, hogy átnézi a kéziratokat, és csak a súlyosan kompromittáló tartalmúakat semmisíti meg. Órákig görnyedt az ágy előtt térdepelve, ötven-hatvan lapot választott ki, ezeket apró darabokra tépte, és bedobta a ház központi szemétgyűjtőjébe. A biztonság kedvéért kivárta, amíg az emeletről lezuhanó hulladék eltakarja a papírfoszlányokat. A megmaradt dossziékat visszatette a polcra, eltüntette a rakodás nyomait, aztán felhívta a rendőrséget. Alig negyedórával később meghallotta a riadóautó szirénáját, felállt, mintha egy nyilvános fellépésre készülne, gépiesen megigazította a nyakkendőjét, és megrántotta a zakója alját. Csöngettek. Hét-nyolc fős, civil ruhát viselő csoport lepte el a lakást. Rutinosan összehangolva végezték a munkájukat, élükön egy technikus haladt, aki végigjárta a szobákat és a konyhát, képmagnón rögzítve a helyszín állapotát. Az orvos és két segítője a holttest körül térdelt, megállapították a halál beálltát, megvizsgálták Martinné helyzetét, sérüléseit, különféle szemszögekből lefényképezték, kezére-lábára nejlonzacskókat húztak, hogy megőrizzék az esetleges nyommaradványokat. Két nyomozó hatósági tanúkat hívott a szomszédból, és jelenlétükben átkutatták a szobákat. A konyhaasztalon gyűjtötték össze azokat a tárgyakat, amelyeket le kívántak foglalni. - Hiányzik valami a lakásból? - kérdezte Martintól az egyik helyszínelő. - Értéktárgyak vagy ékszerek? - Nem tudom. - Az anyja hol szokta a pénzét tartani? - A takarékban. Itthon általában csak néhány ezer forintot hagyott. -A takarékkönyvét megtaláltuk, pénztárcája nem volt? - De igen. Úgy emlékszem, a bőrretiküljében hordott egy ugyanolyan mintázatú tárcát. Még egyszer megnézték a kézitáskát: - Itt nincs. Lehet, hogy máshová tette? - Lehet. A pénzéről soha nem beszélt senkivel. A helyszínelók kimentek a lakásból, és a lépcsőházban folytatták a kutatást. Adatokat próbáltak gyűjteni az otthon tartózkodó lakóktól. (folytatjuk) LESZ VILÁGOSSÁG! (Munkatársunktól) - 1884-ben már létezett villanyvilágítás a pozsonyi utcákon, és 1895-ben már villamos közlekedett a városban. A század elején a mai Nyugat-Szlovákia területén megindult a villamosenergia-termelés, hetven éve pedig elkezdték a városok és falvak villamosítását. 1960-ban Nyugat-Szlovákia utolsó településén is kigyúlt a villany. A Nyugat-Szlovákiai Energetikai Művek állami vállalat igazgatója, Pavel Gaívánek mérnök újságírók előtt csak nagy vonalakban ismertette a múltat - inkább a hetvenedik születésnapját ünneplő vállalat jelenéről és jövőjéről beszélt. Minthogy 921 ezer kisfogyasztóval, több mint 4 ezer közép- és nagyfogyasztóval, valamint 335 hőenergia-fogyasztóval állnak kapcsolatban, gondjaik bőven vannak. Hogy mást ne említsünk: félmilliárd koronával tartoznak a villanyműveknek - elsősorban a nagyfogyasztók. Az adósság behajtása majdnemhogy reménytelen, mert ha nem adnak áramot egy amúgy is csőd szélén álló gyárnak, az még hamarabb tönkremegy, s akkor a kintlevőség töredékét sem kapják meg... Megtudtuk, hogy néhány esetben mégis e végső megoldáshoz folyamodnak, de kórházat, mezőgazdasági üzemet nem hagyhatnak villanyáram, fűtés nélkül... A Nyugat-Szlovákiai Energetikai Művek második éve működik önálló állami vállalatként, de a jövő a privatizálás és a külföldi partnerekkel való együttműködés, amely már jelenleg is létezik. (kop)