Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-30 / 231. szám, szerda

MOZAIK IÚJSZÓA 1992. SZEPTEMBER 30. SZÉPSÉGÉNEK HÍRE MESSZE FÖLDRE ELJUTOTT... EMLÉKEZÉS A MAGYAROK SZERETETT KIRÁLYNÉJÁRA Százhuszonöt esztendeje, 1867. június 8-án a Mátyás-templomban lezajlott ünnepi koronázási szertartás újra királyt és királynét emelt a magyar trónra. Az uralkodóval, Ferenc Józseffel szemben a nemzetben két ellentétes érzelmi és tudati hatás ébredt. Egyrészt a törvényesség tisztelete, másrészt az érzelmi idegenkedj kettó'ssége okozott feloldhatatlan körülményeket. A magyarszabadságharc leverése, az azt követő megtorlás emlékei, az „ötvenes évek" önkényuralmának eseményei a király személyéhez fűződtek. A kiegyezés előkészítése, majd az azt megpecsételő' koronázást követő konszolidáció megkövetelte, hogy az uralkodó család valamelyik tagját „magyarosítsák", és rajta keresztül összeegyeztethető legyen az együttműködés. Az összekötő szerep Erzsébetnek, Szent István koronájával, az „angyali koronával vállain megérintett" új magyar királynénak jutott. Erzsébet Amália von Wittelsbach bajor hercegnőt 1854. április 24-én vette nőül Ausztria császára, I. Ferenc József. Az első magyarországi körutazására 1857 májusában került sor. A császári uralkodópár látogatásavegyes érzelmeket szült, hiszen a Habsburg-birodalom legégetőbb belső gondja az osztrák—magyar viszony rendezetlensége, a magyarok tétlen ellenállása volt. Erzsébet, ha tehette, nem ártotta bele magát a hétköznapi politika gyakran zavaros ügyeibe. Ám ebben az egy „nagypolitikai kérdésben komolyan és eldöntő módon" beavatkozott. Azt soha nem sikerült egyértelműen tisztázni, hogy az állásfoglalásában mennyi volt a politikai éleslátás, illetve a különböző azonossógtudatű más tényező, de az a lényegen nem változtat. Erzsébet a szerep vállalásával nemcsak mítoszt és legendakört teremtett maga körül, hanem testestül-lelkestül is a magyarok királynéjává vált. Magyarul beszélt A történelmi változások Erzsébettől függetlenül úgy alakultak, hogy az osztrák vezető kőrők keresték a kiegyezésre törekvés lehetőségeit. A magyar országgyűlés nem volt hajlandó képviselőket küldeni az Októberi Diploma értelmében létrehozott birodalmi tanácsba. Az 1866os porosz—osztrák háborúban Ausztria vereséget szenvedett, és kiszorult a Német Szövetségből. Mindezek a belső nézeteltérések és külső hatások együttesen mozdították elő az osztrák—magyar viszony rendezésére való törekvést. Az egyezkedési készség a magyar vezető politikusokban is megvolt, hiszen jól mérték föl, hogy az alkotmányos különválás előnyei csak a birodalom keretein belül bontakozhatnak ki. A kiegyezés folyamatában szükség volt egy meghatározó személyiségre. Erzsébet mindent eldöntő szerepét előmozdította, hogy 1864 óta az „őfelsége felolvasónó'je" címet elnyerő Ferenczy Ida — akit később a királynő a legjobb barátnőjének nevezett— úrnője életének minden fontos állomásánál jelen volt. így például amikor elmélyült politikai levelezés kezdődött Erzsébet és gróf Andrássy Gyula között, a címzett Ferenczy Ida volt, a császárné „Nagyságod nővére", Andrássy pedig „Barátunk" szerepelt az üzenetekben. Deák Ferenc és Andrássy alaposan fölkészítették az okos felolvasónőt a kiegyezéssel kapcsolatos közvetítő szerepre. Ferenczy Ida javára legyen mondva, olyan ügyesen végezte el a feladatát, hogy egy kiváló diplomatának is a dicséretére vált volna. Természetesen Erzsébetnek minden találékonyságára szükség volt, Eduard Kaiser: A császári pár hogy az udvar magyarokkal szembeni utálatát, Ferenc József anyjának, Zsófiának (a „titkos császárnénak") magyarellensségét leszerelje, és meggyőzze a királyt az egyetlen lehetőségről, az egyezkedésről. Kissé emelkedett megfogalmazásban, de tartalmában igaz az a korabeli értékelés, amely nemcsak Erzsébet szerepét emeli ki, hanem a magyar feltámadás, a konszolidáció időszakára is utal: „Megnyerte férje szeretetét a nemzetnek s a nemzet szeretetét férjének, imádkozott a hon boldogságáért, jótékonysággal enyhítette a szerencsétlenségeket, tevékenyen lelkesítette a nagy szellemeket, és mert Magyarország akkor egy gyászos temető volt, eljött szerető szívével, nem temetni, de a sírok felett vigasztalni: van feltámadás!" Erzsébet magyarok iránti rokonszenvének sok-sok általános és tényleges megnyilvánulása volt. Közvetlen környezetével, amely majdnem mindig magyarokból állott, rendszeresen magyarul beszélt. A nyelvi kötődés eredete Zsófia csehek iránti rokonszenvének kiegyenlítésétjelezte. Zsófia a csehet erőltette, így aztán Erzsébet inkább a magyart szerette. Az osztrákok sértődötten magyar asszonynak nevezték, de ez Erzsébetet nem zavarta, hiszen ragaszkodása a magyarokhoz egyidejűleg önállóságának megnyerését is jelentette. Eletének 61 évéből több mint 7 évet (2549 napot) töltött Magyarországon, és ebből csak 69 napot máshol a (budai várlakban és a nemzeti ajándékként kapott gödöllői kastélyban). Gödöllőt nagyon szerette, mivel ott szabadon élt, és lovaglószenvedélyét is kielégíthette. Az anyjának írt egyik gödöllői levelében olvashatjuk: ,,/rf, a rokonságtól távol, piszkálódás nélkül, oly nyugodtan élhet az ember — míg ott (Bécsben) — ez az egész császári família! Itt engem senki nem zavar, mintha egy faluban laknék, ahol egyedül jöhetek-mehetek oda, ahova akarok." Amikor a besenyői erdő fáinak leveleit sárgára meg sötétpirosra varázsolta az évszakok változása, akkor, ha csak tehette, fölkereste az ő kedves Gödöllőjét. Úgy látszott, hogy kifáradva a világjárásban, minden évben oda érkezett megpihenni, emlékein merengeni, erőt gyűjteni. A csöndes otthonról mindenkinek csak jót mondott. Betegségének rosszabbodásakor egy alkalommal vágyakozva említette meg, hogy ha nem orvosai rendelkeznének vele, csak hazamenne Magyarországra. „Istenem, milyen szép..." Kapcsolatait ápolta, és nagyon szerette az egyszerű, protokollmentes találkozásokat. Valahányszor Gödöllőre érkezett, az első teendői közé tartozott Fót úrasszonyát, gróf Károlyi Istvánnét fölkeresni. Lóra ült, és — „Megyek, megnézem a szomszédasszonyt" jelszóval — indult látogatására a fóti kastélyba. Hasonló jószomszédi viszonyba került gróf Andrássy Gyulánéval. Erzsébet, ha a budai várlakban tartózkodott, nemegyszer csak úgy, minden előzetes nélkül átugrott a miniszterelnöki rezidenicába, a Sándor-palotában lakó szomszédasszonyhoz egy kis tereferére, Erzsébet királynő szépségének híre messze földre eljutott. Az 1873-as bécsi világkiállításon résztvevő perzsa sah esete nem volt egyedülálló. A „királyok királya" a tiszteletére adott fogadáson tágra nyílt szemmel, többszőr körüljárta Erzsébetet, és folyamatosan ismételgette: „Istenem, milyen szép." A díszvacsorán az étkezéssel alig foglalkozott, uralkodótársának felesége teljesen lekötötte a figyelmét. Erzsébet egyébként nagy természetességgel viselte szépségét, és igyekezett nem válni a bámulat tárgyává. Barátnőjének egyik unokaöccse nagyon szerette volna látni a világszép királynét. Amikor Erzsébet megtudta, hogy éppen Ferenczy Idánál tartózkodik az ifjú, váratlanul betoppant, s kedvességével, közvetlen modorával igyekezett feloldani a hangulat feszültségét és élménnyé varázsolni a váratlan találkozást. Szépségét elviselte ugyan, gondosan ápolta haját, bőrét és alakját, de a túlzó kíváncsiskodás elijesztette. A gondolatait versekbe rögzítő királyné erről így ír: „S ha rámszegzi látcsövét / Bárki álnok merészen, / Vessz rút szerszám! — visítanék. — IA gazdád, az se éljen!" Az egyik angliai vadászaton a hűvös szigetlakók megbűvölve bámulták a lebilincselően kedves, derűsen társalgó, megnyerő Erzsébetet. A korabeli angol sajtó csak azt nem értette, hogy a fáradhatatlan királyné miért veszi elő a nyergébe tolt nagy legyezőjét abban a pillanatban, ha megáll a társaság. A magyarázat csak utóbb derült ki, mivel rájöttek, hogy ezzel tette lehetetlenné a „fotografálók mesterkedését", akiket éppenséggel nem szeretett. Jókai Mór a királynéról mint anyáról írt egy szép visszaemlékezést. Az író a budai várban személyesen adta át az éppen akkor megjelent és neki ajánlott művet, a Szerelem bolondjait. Jókai így írta le a szívéből kitörülhetetlen képet: „Az elfogadás végén így szólt hozzám a Királyné: Várjon ön, megmutatom önnek a kisleányomat, s azzal kinyitva a mellékajtót, beszólítá a magyar dajkát, ki csipkés pólában ringatta a kis királyleányt, Mária Valériát. —Erzsébet királyné a dajka kezéből karjaira vette a mosolygó kis gyermeket s arcához emelte. Óh, milyen isteni szép volt ebben a pillanatban! Ez a pillanat volt életemnek legszebb jutalma." Viszonzott rokonszenv Az 1880-as évektől kezdődően sorozatos halálesetek miatt vált mélabússá. 1889-ben az öngyilkos Rudolffiát elvesztő anya gyásza viselte meg legerősebben. Ritkán és kelletlenül vett csak részt a hivatalos ünnepségeken. Mikszáth Kálmán szép cikkben emlékezik meg Erzsébetnek a budai várban betöltött utolsó királynéi működéséről. 1896-ban, az ezredévi ünnepek során: „A fogadáson ott ült fekete csipkével áttört magyarruhában, minden fekete volt rajta, minden, minden; haja átkötve gyászfátyollal, magyarosan, a hajtűk és gyöngyök, mind feketék voltak. Csak az arcza volt fehér és végtelenül szomorú..." A köszöntó'beszéd egyik fordulatánál elhangzott a királyné neve. A jelenlevők szívéből kiszakadt az érzelmi vihar, felzúgott az éljen. A percekig tartó lelkesedés hatására Erzsébet kipirult, a szemei csillogni kezdtek, majd letörölte könnycseppeit, és visszazökkent a „gyászba borult királynéi tartásba". Erzsébet kultusza korszakokon és politikai rendszereken átnyúlóan folyamatosan fennmaradt. A magyarok iránti rokonszenve nem maradt viszonzatlan. A kereken 125 esztendeje megfogalmazott gondolatok időállóak: „S a nemzetnem hálátlan a királyi asszony iránt: szeretetét őszinte szeretettel, ragaszkodással viszonozta. Ennél többet, jobbat, becsesebbet nemzet nem adhat koronás főknek." A Magyar Nemzeti Múzeum a Múzeumi Világnappal, 1992. május 18-ával kezdődően Erzsébet, a magyarok királynéja címmel emlékkiállítást rendezett. A kiállítás nyomon kíséri Erzsébetnek, a gyönyörű és különös asszonynak az életét, aki nagyon szerette a magyarokat, tökéletesen megtanulta nyelvünket, és tudatosan vált a magyarok királynéjává. DIÓSZEGI GYÖRGY AZ ALLAMHATARON TÖRTÉNT A szakemberek véleménye szerint az idén csökkent a turistaforgalom, határátkelőhelyeinken az első félévben így is 100 millió személy és 25 millió jármű haladtát, de voltak, akik a zöldhatáron keresztül akartak hazánk területére jutni. A legtöbben sikertelenül. A szóban forgó időszakban a határrendőrök 11 500 személyt tartóztattak fel. Eljárást 7149 személy ellen indítottak, 4306 személyt pedig a szomszédos országokból toloncoltak hozzánk vissza. Ma már az sem ritkaság, hogy egyesek hamis útlevéllel utaznak. Az év első hat hónapjában az útlevélellenó'rök 765 hamisítványra bukkantak. Jóllehet a nyugati országokban megszigorították a menekültek befogadásának feltételeit, az emberáradat— a jobb életfeltételek reményében — továbbhömpölyög Keletről Nyugatra. A rajt sikerült... Hetekkel korábban indutak el Romániából, Elidőztek Magyarországon, s mire a szlovák fővárosba értek, már csak hárman maradtak. Fiatalok, egykorúak voltak. Valójában maguk sem tudták, mi miatt hagyták ott szülőföldjüket, rokonaikat. Senki sem üldözte őket nézeteikért, igaz nem sokat kerestek, de úgy ahogy megéltek belőle. Még nem jártak külföldön, és csak a filmekből ismerték a nyugati „gondtalan" életet. Ez tetszett meg nekik, és elhatározták, hogy kijutnak oda, ha kell illegálisan is. Pozsonyban érdeklődtek, hogy juthatnának át a határon és megfigyelték a határátkelőhelyet is. Rájöttek, hogy beutazási engedély nélkül nem jutnak el Ausztriába. Az idó'sebbikük jegyezte meg: „Megbújunk valahol közel a határhoz, s amikor majd látjuk, hogy tiszta a levegő, futásnak eredünk, s nem állunk meg csak a túloldalon." Egyiküknek sem volt jobb ötlete, így hát elfogadták. Ligetfaluból indultak, de a határrendó'rök karjába futottak. A rajt, tehát jól sikerült, csak célba nem értek. A bírság megfizetése után kiutasították őket hazánkból. Már-már célba értek Hat tőrök állampolgár úgy döntött, hogy szerencsét próbál valamelyik nyugati országban. Csak a legszükségesebbet csomagolták be, mert úgy döntöttek — ki tudja, miért —, hogy a közbeeső államhatárokat illegálisan lépik át. Szerencsésen túljutottak a török—bolgár határon, s jókedvűen indultak Románia felé. Nehéz körülmények kőzött és lefogyva érkeztek a magyar határra. Lélekjelenlétüknek köszönhették, hogy nem futottak a magyar határőrök karjaiba. Volt egy térképük, azt tanulmányozva döntöttek úgy, hogy a magyar—csehszlovák határon Sátoros térségében próbálkoznak. Három ország határát tudhatták már maguk mögött, s úgy vélekedtek, hogy a nehezén már túlvannak. Tévedtek. Csehszlovákia területén a határrendőrség útjukat állta. Kiutasították őket, és három évig nem utazhatnak hazánkba. A szerencse forgandó... Maguk sem emlékeztek arra, mikor hagyták ott Jugoszláviát, mert Magyarországon és hazánkban is voltak rövidebb-hosszabb ideig. Azt mondták, üzletemberként akarnak visszatérni sokat szenvedett hazájukba. Amikor az államhatárt jelző oszlopot maguk mögött hagyták, megnyugodtak. Azt gondolták, melléjük szegődött a szerencse. Pár száz méter megtétele után egy útjukba eső fa árnyékában megpihentek. Az egyikük megjegyezte: „végre elértük, amit akartunk". A közeli falu felé vették útjukat. Már majdnem elérték a település első házait, amikor osztrák határrendőrök köszöntek rájuk, s az irataikat kérték. Mivel az útiokmányaik nem voltak rendben, bekísérték őket az őrsre, majd mindkettőjüket visszatoloncolták hazánkba. Fejenként 800 korona bírságot fizettek, és 24 órán belül el kellett hagyniuk Csehszlovákia területét. Az állomásig kíséretet kaptak, de hogy „szót fogadtak-e", erről nem szól a rendőri jelentés. (németh)