Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-29 / 230. szám, kedd

PUBLICISZTIKA IÚJSZÓI 1992. SZEPTEMBER 29. A RECIPROCITÁS ÚTVESZTŐI A reciprocitás, magyarul viszonosság, kölcsönösség, hasontó helyzetek felismeréséből keletkezik, de etnikai csoportok és nemzetek esetében nem kerülhető el a történelmi háttér pontos Ismerete, hogy tie merüljünk el a ködösítések áradatában. A megtévesztés azonban megfontolt is lehet, megtörtént események eltitkolása olykor nagyobb vétség, mint kisebb hamisítások becsempészése, a kölcsönösség tudatának bömiasztására. A kölcsönösség tudata azért lényeges, mert a mai szlovák-magyar viszonyban rtem tisztázódik, hanem fokozódik a kapcsolatok zűrzavara. Napjainkban sokat hallunk a magyarországi szlovákok múltjáról és jelenéről, de az igényes ismeretterjesztésekben az 1920-as tényleges helyzet adatait sehol sem találjuk, ezért fogadjuk el a cseh álláspontot. F. Koláček szociológus a magyarországi szlovákok számát 1936-ban 200 ezerre becsülte (Zemepis Československa, 149. 1, 1936). A második világháború utáni korszakban kezdetét vette a gátlás nélküli adathamisítás gyakorlata, részben az ún. lakosságcsere, részben a békekonferencián esedékes érvelések támogatása érdekében. A statisztikagyártásnak új mesterei bukkantak fel. Daniel Okáli, az áttelepítő bizottság elnöke, a lakosságcsere küzdelmeinek keretében a magyarországi szlovákok számát 470 ezerre emelte fel, nem egyének bevallása, hanem községek szerint felvett jegyzó'könyvek alapján. Okáli bizottságának emberei a lakosságcsere-egyezmény aláírása alapján 42 nap alatt 416 községben jegyzó'könyvezték a szlovák polgárok számát Magyarországon, vagyis naponta tíz községben. (Správy štat. úradu, 1946. augusztus 1.). Daniel Okáli száma az idők folyamán tovább növekedett. Anton Hrnko történész szerint ma már 600 ezer (elhangzott a pozsonyi rádió adásában 1992. augusztus 15-én). A hamis adatok terjesztó'i napjainkban sem adják meg a tudományos forrást, és eltitkolják 73 ezer szlováknak Szlovákiába való áttelepítését a lakosságcsere keretében. A lakosságcsere eredményét könnyű megérteni, 1946-ban ipari termelésben és az életszínvonalban Anglia után második helyen voltunk Európában, az áttelepülés határozottan kifizetődött az akkori megszállt, inflációs és legyőzött Magyarországnak nevezett nyomortanyából. A mai magyarellenes vádaskodás nem hangsúlyozza, hogy a magyarországi szlovák népet elhagyta az értelmisége, papok a híveiket, tanítók a diákjaikat, mert aranyat ért az áttelepülés, ásó sem kellett hozzá, mint hajdanában Amerikában. Ä lakosságcsere aránylag szerény eredménye Csehszlovákiában csalódást okozott, hiszen Gottwald szakértó'i 150 ezer emberre számítottak, ily méretű felhígítással meg lehetett volna törni a szlovákiai magyarok kollektív ellenállását. A gottwaldiZmus nemzeti hősei nem eszméltek rá, hogy a magyarországi szlovákoknak végzetes károkat okoztak szórványtelepüléseik csökkentésével, vagyis az etnikai megsemmisülés kockázatának semmibevételével. Sorsuk alakulásával szemben Rákosi és Gottwald rendszere azonos közömbösséggel érzéketlen maradt, de nem volt külömb Kádár és Novotný sem. Az Új Szó 1992. augusztus 27-én átvette a Literárny týždenníkbôl Viliam Fábry sztálinista fölénnyel és ravaszsággal fogalmazott cikkét Az autonómiáról és a reciprocitásról. Van ugyan némi felületes mondanivalója, de nem ismerteti a magyarországi szlovákok települési viszonyait, eltitkolja a félrevezetett olvasó előtt, hogy a Rákosi-rendszer kezdeti szakában kik juttatták a magyarországi szlovákságot a fenyegető pusztulás közelébe. Fábry úr titokként kezeli, hogy volt egyszer nálunk gottwaldi nemzetszemlélet, mely a magyarországi szlovákság számát és társadalmi szilárdságát hármas ütéssel kerékbe törte. Mert 73 ezret sikerrel átcsalt Szlovákiába, mert szétverte az értelmiséget, végül mert lélektanilag szétzúzta az etnikai létezés két évszázados szerkezetét. A magyarországi szlovák népesség ellen intézett hármas horogütés a szlovák nyilvánosság számára ma is titok, a légüres teret azonban könnyű kitölteni a magyar rendszer elleni genocídium vádjaival. Nem tagadható Rákosi és Kádár rendszerének közömbössége és tétlensége, a hanyagságokkal szembe kell nézni, mert a mai gottwaldisták vádjai megfontoltak, reciprocitáskénttermelik a kassai kormányprogram örökségének megmentésére. A múltban voltak ugyan nálunk is igazmondók, pl. 1968 tavaszán Karel Bacílek és Gustáv Husák. Husák annak idején a Kultúrny životban (1968. február 16.) butaságnak minó'sítette a háború utáni nemzetiségi politikát. Nem meglepő, ha Viliam Fábry nem teszi fel a kérdést, mit tett a lakosságcsere befejezése után, tehát 1948-ban Gottwald rendszere a magyarországi, végzetesen szétszórt szlovák nemzettöredék megmentése érdekében. Mert ha egy gyó'ztes állam ki tudta erőszakolni az értelmetlen és semmit meg nem oldó, félresikerült lakosságcserét, a magyarországi káros következmények megfigyelése is esedékes lett volna. Már csak azért is, mert a Magyarországon maradt szlovákok, és a Szlovákiából erőszakkal kitelepített magyarok között nézeteltérések és gyűlölködések keletkeztek. Mindenesetrejobb lenne az igazságokat kimondani, akkor az esetleges reciprocitás felvetése is egyszerűbb lenne. A magyarországi szlovákság ellen elkövetett, Szlovákiából irányított végzetes merényletet kevesen ismerik, a történetírás letagadja. Nem csodálkozhatunk, hogy jóhiszemű emberek is tanácstalan zavarral keresik az igazságot. Az Új Szó 1990. október 13-i száma szerint František Mikloško az újságíró kérdésére megjegyezte: „Ugyancsak . nyílt kérdés, hogy manapság miért csak 12 ezer ember vallja, magát szlováknak Magyarországon, ha az ott élő szlovákok száma 1918-ban csaknem 150 ezer volt. Vissza-visz- / szatérő dilemma nálunk, hogy miképpen csappanhatott meg ennyire a magyarországi szlovákság száma?" Pedig nincs szó dilemmáról, a letagadott valóság és a meghamisított történelem mindent megmagyaráz, a nemzeti fásultságot a lakosságcsere kíméletlensége hozta létre, a döbbenet - a történelemben szinte példátlan gyorsasággal asszimilációs kiegyezéssé egyszerűsödött. A hatvanas évek végén Budapesten jártam, felkerestem a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének központját és a sajtót irányító szerveket, ahol szlovákiai magyar származású, de szlovák iskolát végzett személyek dolgoztak, akik házasságkötésük miatt maradtak Budapesten. Kérdésemre, hogy hol vannak a magyarországi szlovákok, meglepő' választ kaptam: - Sehol, nem hajlandók bekapcsolódni. További kérdésemre, hogy mi ennek a magyarázata, vállvonogatás volt a válasz. Nálunk már 1968 óta híresztelik a magyar rendszer genocídiumát (Augustín Marko), pedig a súlyos kérdések megoldása teljesen világos: a magyarországi szlovák nemzeti kisebbséget Gottwald-Clementis-Siroký garázdálkodása tette tönkre. Ez akkor is történelmi igazság marad, ha nálunk még ötven évig a genocídium harsonáját fogják fújni. Az Új Szó 1992. április 11-i számában kifogásoltam Ladislav Deák történész abszurd állítását, hogy 1918 óta Magyarország négyszer támadta meg katonailag Szlovákiát. A Kultúrny životban (1992. aug. 6.) Hanák Péter magyar történész is foglalkozik Deák úr történelemgyártásával: Márciusban részt vettem a szlovák-magyar történészek második találkozóján Pozsonyban, ahol egy szlovák kolléga történész ezt mondta: A szlovákoknak a magyaroktól való félelme teljesen érthető, fenyegetve érzik magukat, hiszen csak az elmúlt 73 évben négyszer támadták meg a magyarok Szlovákiát, 1919, 1939 és 1968... A szlovák kolléga vagy nem ismeri a történelmet, vagy nem is akarja ismerni." Hanák Péter részletesen megcáfolja Ladislav Deák állításait, befejezésül kijelentve: „Ha a szlovák történetírás kitart az efféle történelmi" módszerek mellett, akkor sohasem találjuk meg a közös nyelvet, és a szlovák nép nem fogja megismerni a valóságot." Ezek után tekintsük meg a Literárny týždenník 1992. augusztus 29-i számát, melyben Ladislav Deák történész - újból kijelenti -: Magyarország az elmúlt 74 évben négyszer támadta meg Szlovákiát (1919, 1938, 1939, 1968)." Azt kell hinnünk, hogy Deák történész úr a szlovákiai magyarok elleni fellépéshez kíván minden áron történelmi reciprocitást teremteni. Ha egy polgár vagy politikus még nem hallott a azlovákia és Magyarország között lebonyolított lakosságcseréről, ez a mai általános dezinformálás mellett mindennapi jelenség, de ha egy történész nem ismer ilyen eseményeket, akkor képzettsége hiányos, esetleg csal, hiszen kitart fölényes ítélete mellett: „Magyarországon ellenkező a fejlődési folyamat, ahol a kisebbségek elnyomásnak és asszimilációnak voltak kitéve, miközben a szlovák kisebbség sorsa Magyarországon egyenesen megrendítő." (Lit. týždenník, 13. ol.) Mivel az 1946-os lakosságcseréről Deák úr sohasem hallott, történész létére a tudományos hamisítás közismert fortélyával hangsúlyozza: csaknem félmilliós magyarországi szlovák kisebbségből, mely 1918 után maradt Magyarországon, napjainkra 9000 maradt, ami európai mértékben megrendítő példája a durva asszimilációnak." A jeles történész - erkölcséhez híven - nem közli, honnan veszi a félmilliós számot, nem meri bevallani, hogy Daniel Okáli sovinobolsevista hamis jegyzőkönyveiből (érdemes tanulmányozni: Správy štátneho plánovacieho a štatistického úradu, 1946. augusztus 1.), ugyanakkor a 73 ezer szlovákot kiemelő 1946/47-es lakosságcserét meg sem említi, nem beszélve a háború utáni négy év egyéb vitézségeiről. El kell ismerni, a történelmi reciprocitás házi használatra való hasznosítása komoly tudományos munka, a kassai kormányprogram négy évét ügyesen lehet semlegesíteni a magyarországi „genocídium" meséivel, és megszületik a tények és valótlanságok történelmi rangot igénylő reciprocitása. A történészeknek mindig határozott szerepük volt az értelmiségi gondolkodás irányításában, akár igazmondással, akár félrevezetéssel. A dezinformálások elemzésében olykor nem könnyű feladat a tévedések és a megfontolt csalások elkülönítése. Elrettentő példaképpen idézek egy mondatot Samuel Cambel 1972-ben megjelent „Slovenská agrárna otázka 1944-1948" című könyvének 291. lapjáról, ahol egy rövid mondatban öt hiba van: „Eszterházy K-nak, a fasiszta Magyar Nemzeti Párt vezetőjének, a cseklészi magyar grófnak a nagybirtoka..." Első' hibás lépés: a magyar politikus nevét Esterházynak írták, másodszor János volt, tehát K. nem lehetett, harmadszor: sohasem volt a Magyar Nemzeti Pártnak sem tagja, sem vezetője, negyedszer: nem cseklészi, hanem ősi nyitraújlaki nagybirtokos volt, az ötödik hiba a legsúlyosabb, mert tényleges politikai szereplését meg sem említi. Esterházy János az országos Keresztényszocialista Párt elnöke volt 1936-ig, ezután az Egyesült Magyar Párt alelnöke 1938-ig, (Az igazsághoz tartozik, hogy létezett egy cseklészi Esterházy gróf is, közismert alkoholista volt, minden politikai szereplés nélkül.) Cambél történész tudományosan szerkesztett mondatában a tudatlanság, a felelőtlenség és a megfontolt hamisítás vegyül dezinformáló színjátékká. Ilyen erkölcsök igyekeztek befolyásolni a háború utáni értelmiségi nemzedékek gondolkodását. Ha a Cambel és a Deák-féle csalások mutatják az utat Európa felé, akkor az útjelző táblát határozott figyelmeztetésre kell kicserélni, ezt várjuk a kor színvonalán tevékenykedő hazai történészektől. JANICS KÁLMÁN Kis NYELVŐR EZ AZ IGAZI ÖKUMENIZMUS! - kiálthat fel többször is napjainkban a lapokat böngészve a jámbor olvasó. Aztán elszomorodva veszi tudomásul, hogy ami megörvendeztette, az korántsem az ökumenizmusnak, hanem az újságírók tájékozatlanságának a jele. Gyakran olvashatunk vallási vonatkozású híreket, tudósításokat. Amilyen örvendetes az, hogy már ilyen eseményekről is értesülünk lapjainkból, olyan elszomorító újságíróink tájékozatlansága a vallási élet szóhasználata tekintetében. Általában a római katolikus egyház terminológiáját alkalmazzák a protestáns egyházi fogalmak megnevezésére is, de néha zavaróan keverik a sajátos fogalmakat jelölő szavakat. Például nemrég arról olvastam, hogy a református egyháznak hány hitközsége van Szlovákiában. A cikk írójának fogalma sem volt arról, hogy a hitközség szóval csak az izraeliták és a baptisták jelölik vallási életük szervezeti alapegységeit. A reformátusok és a katolikusok hitélete egyházközségekben szerveződik. Amikor Tőkés László néhány évvel ezelőtt Magyarországra látogatott, a Magyar Televízió híreiből arról értesülhettünk, hogy a református püspök vasárnap „egy dél-magyarországi kisvárosban misézett". Később-nemrég-azt olvashattuk lapjainkban, hogy egy ökumenikus istentiszteletet „Tőkés László püspök celebrált." Ha ökumenikus az istentisztelet, hadd „celebráljon", legyint toleránsán az olvasó, hiszen ott más vallású hívek is vannak. (Bár egy református püspök akkor sem celebrál.) De joggal csóválta az olvasó fejét, amikor a tiszteletre méltó református püspök temesvári éhségsztrájkjáról adott hírt az Új Szó tudósítója, s ezt írta: „Szokatlanul sok, mintegy másfél ezer ember gyűlt össze..., hogy újra láthassa és hallhassa Tőkés Lászlót..., aki ezúttal a szokásos vasárnapi szentmisét celebrálta." A református templomokban esetleg csak kivételesen celebrálhatnak szentmisét (például ökumenikus istentiszteleten), de akkor sem egy református püspök teszi ezt. Tehát sem a szentmise, sem a misézés és celebrálás nem tekinthető „szokásos" fogalomnak, illetve műveletnek a református templomokban, s ezeket nem végezheti, még kevésbé „celebrálhatja" református lelkipásztor, még püspök sem. Csak katolikus és görögkeleti pap. A reformátusok istentiszteletének központi része az igehirdetés. A tudósító tehát ezt írhatta volna: ... aki ezúttal a szokásos vasárnapi igehirdetést végezte. Esetleg ezt:... aki ezúttal a szokásos vasárnapi istentiszteletet tartotta. Celebrálni tehát csak a misét szokás, ha ezt pap, esperes, püspök szolgáltatja. A pápa általában pontifikálja a misét, de más főpap is, ha ezt nagy papi segédlettel végzi. Az a tudósító sem kaphatott dicséretet a Jehova tanúitól, aki nemrégiben egyik összejövetelükről számolt be az Új Szóban. Ezt írta: több mint 12 ezer hívő, illetve érdeklődő érkezett, akik önvallomásokat hallgattak, kiállítást tekintettek meg, egyházi énekeket tanultak." Hogy a jelenlevők önvallomásokat hallgattak, kiállításokat tekintettek meg, az elhihető. De hogy „egyházi énekeket" tanultak volna, az nem. A Jehova tanúi ugyanis felekezeten - tehát egyházon - kívülieknek tartják magukat. Nekik nincs egyházuk. így egyházi énekeik sem lehetnek. Esetleg vallásos énekeket taníthattak az összejövetel résztvevőivel. JAKAB ISTVÁN