Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-25 / 227. szám, péntek

7 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓ, 1992. SZEPTEMBER 25. Eügene lonesco rövid esszéje olyan, mint egy félhangos morfondírozás; egy nyugat-európai entellektüel egyáltalán nem abszurd (mint tudjuk, lonesco az abszurd dráma megteremtője) monológja a széthullott Közép-Európárói. Dehát mi tűnt el? — kérdezhetnénk, amikor ugyanazok a nemzetek a helyükön maradtak, önállósultak, miközben csak egy eresztékeiben ropogó öreg birodalom mállott szét, mintha centrifugális erők pörgették volna meg. lonesco nem politikai spekulációval foglalkozik, hisz nem reálpolitikus, „sem történész, sem politikus, csak egyszerű irodalmár". Nosztalgikus vágyakozás az elveszett paradicsom után? Félhangos elmélkedés arról, mi lett volna, ha? Mintha a magukba forduló, és a határon túlra nem látó francia művészbarátoknak mesélne egy távoli, letűnt civilizációról a Montparnasse egyik kávéházának teraszán. Arról, milyen következményekkel járt az elvakult, fóbiás francia politika ellenségkeresése a Duna mentén élő népekre, akik egy optikai csalódás áldozataivá váltak: látszólagos függetlenségük elnyerésével valóságos szabadságukat veszítették el, s váltak két nagyhatalom kiszolgáltatottjaivá. Dehát az írás nem elsősorban erről szól, hanem a szellemi örökségről, amelybe éppúgy beletartozott Freud és Musil, Kafka és Tzara, akár Mrožek vagy Gombrovicz. S arról, van-e remény az egykor együtt, egymás mellett élt népek kiegyezésére. S bár aktualitása megkérdőjelezhető (különösen az európai ház gondolata és a maastrichti egyezmény megfogalmazása óta), nem kérdőjelezhető meg az a szellemi örökség, amelyet ez az öreg, akkori formájában egyre életképtelenebb birodalom adott a világnak. Az ember óhatatlanul arra gondol, az európai ház víziója pusztán gazdasági alapokra épül... (kövesdi) wicz sokkal nagyobb kulturális égbolthoz tartozott, mint amilyen a párizsi volt. Sokáig szintén azt gondolták, hogy az olyan szerzők, mint Gombrowicz és Mrožek a mi diákjaink voltak, holott egyszerűen egy nagy szellemi családhoz tartoztak. A mi ötvenes évekbeli színházi humorunk hasonló volt, vagy egyenlő lett az ő humorukkal. Hadd mondom el azt is, hogy Manes Sperber (osztrák), Papait Israti (román), vagy Koestler (magyar), akiket a stupid nyugati intelligencia megvádolt, voltak az elsők, akik átlátták a kommunista és szovjet képmutatást és (Massissel és másokkal együtt) rámutattak az óriási veszélyre, amely megfojtással és leigázással fenyegetett bennünket, akik a Románia és a Bécs közötti térségben éltünk, hozzászokva a szabadság és az individualizmus szelleméhez. Ide sorolhatunk néhány oroszt is, természetesen, mint Szolzsenyicin, Szaharov, Zinovjev, Maximov, Bukovszkij P

ierre Gaxotte nem véletlenül állította, hogy a Habsburg-császárság évszázadokon keresztül olyan tragikus ellentétek és háborúk forrásául szolgált Franciaország számára, hogy a közép-európai császárság a francia szellemiségnek a veszély, az ellenség és a par excellence ellenfél szinonimájává vált. Ennek a birodalomnak — amely pedig valóságos történelmi egységet, mentális térséget alkotott, amelyből intellektuálisan mind a mai napig táplálkozunk — az elnyomásáért, meggyengítéséért mindent el kellett követni. I. Ferenc katolikus király (többé-kevésbé V. Károly nyomására, akinek foglya volt) odáig elment, hogy hajlandó volt az eretnekekkel szövetkezni. A francia királyok aztán ezt a politikát követték, s végül még Oroszországot is szívesebben választották szövetségesükké, ami végső soron Németországot segítette abban, hogy egyre jobban megerősödjék. Számunkra, franciák és románok számára, a háborúskodó és az intellektuális Oroszországgal kötött együttműködés mára a legnagyobb történelmi katasztrófák egyikébe torkollt. Tudom, a történészeknek és a szakembereknek lenne hozzátenni- és számonkérnivalójuk e témával kapcsolatban. Franciaország ezután Poroszországgal is szövetkezett, hogy az öreg Osztrák—Magyar Monarchiát végre legyőzze, holott az már rég nem jelentett veszélyt Franciaország számára. Ellenkezőleg, veszélyessé vált Poroszország, amely, tekintettel a hódító Oroszországtól való függőségére, a mai napig veszélyes. Állíthatjuk, hogy veszélyes volt még a 19. és a 20. században. Franciaország és Németország egymást pusztította, ahelyett, hogy 1914ben kiegyezett volna egymással. A franciák, akik a Franciaország és a Habsburgok közti évszázados konfliktusok megszállottjai voltak, végül, sajnos, legyőzték a császárságot, amely a valóságban föderáció volt, s aminek az eredményeképpen az 1918-as és 1919-es egyezményeket követően megbillent az egyensúly Európában A császárság különböző államokra szakadt, amelyek gyakran egymással szemben is ellenségesen viselkedtek, mint például Románia és Magyarország, sőt, Jugoszlávia. Az öreg osztrák—magyar hatalmasság tehát különböző okoknál fogva elvesztette nagyon fontos pajzs-szerepét, és átengedte Németországnak, valamint Oroszországnak a domináns és totális fölényt. A császárság sokkal több volt, mint puszta intellektuális mozaik, amely széthullott; politikai űr maradt utána, mert ennek a történelmi képződménynek az anyagi és erkölcsi jelenléte pótolhatatlan. S ehhez még -hozzá kell számítanunk a marxisták manővereit és manipulációit, akik kiélezték a nemzeti és egyéb ellentéteket, miközben a nacionalizmus leple alatt oldottak meg olyan kérdéseket, amelyeket más módszerekkel és jobban meg lehetett volna oldani. Igaz, az államok mindig elnyomók, s az állami elnyomásnak sohasem lesz vége, legyen szó rossz vagy kevésbé rossz államról, merthogy az államok mindig rosszak. Amennyiben lehetséges, mindig a kevésbé roszszat kell azonban választani. Világos, hogy minden faluban, a legkisebb falucskában is élnek emberek, akik EUGENE LÖNESEO AZ OSZTRÁK-MAGYAR BIRODALOM gyűlölnek más embereket, s meg akarják ölni őket. Már az is az elnyomás egyik formája, hogy megakadályozzuk őket ebbéli szándékukban. T

érjünk át azonban a szellemi vagy kulturális dolgokra: Kundéra figyelmeztet bennünket arra, hogy míg Nyugaton az emberek az ember lelkivilágával, az irodalom pedig a hűtlenségével foglalkozott, addig Franz Kafka, Jaroslav Hašek, később Horváth előrevetítették Európa, a Nyugat, a világ totális jövőjét. A francia és a nyugati entellektüeiek akkor már eladták a lelküket a bolsevizmusnak és a különféle szocialista irányzatoknak, amelyek abba az elnyomásba és katasztrófába torkolltak, amilyeneket nemrég, jórészt csak azóta ismerünk, amióta a legantiszociálisabb szocializmus képében megvalósultak, aminők csak a világon létezhetnek. Nem vagyok sem történész, sem politikus, csak egyszerű irodalmár. Annak a bizonyos intellektuális térnek a hiánya az európai kontextusban azonban annyira nyilvánvaló, hogy minden egészséges gondolkodású embernek rá kell döbbennie, hacsak nem a pánszlávizmus megrögzött fanatikusa, avagy nem javíthatatlan optimista, aki a pacifizmus gyógymódjában hisz. Az entellektüeiek között, akik KözépEurópa térségéhez tartoznak, világos szellemi rokonság uralkodik, mind az irodalomban, mind a művészetekben vagy a zenében. Ha a saját esetemmel példálóznék, azt mondhatnám, hogy Bécs városának díja, amelyei néhány éve kaptam, segített még jobban megérezni azt, hogy tudják amit én is tudok, hogy részben ehhez a különleges civilizációhoz tartozom. Azok, akik ezt a díjat adták nekem, megértették, hogy írásaim intellektuálisan ugyan franciák, ám kulturálisan ehhez a nagy közép-európai szellemi térséghez is tartoznak. Ez a mentális térség, ez a kultúra és ez a civilizáció nemcsak osztrák volt, hanem — szellemileg — ugyanúgy lengyel, román, cseh, horvát.. Előfordultak természetesen interferenciák és hatások; a francia kultúra és civilizáció hatott egész Európára és az egész világra. S bár származásom szerint román vagyok, a francia kultúra elkötelezettje. Mindamellett a lingvisztikai kutatások reformja Prágában keletkezett, ha szabad így mondanom, Közép-Európa egyik nagy központjában. A lélektan már nem egyszerűen analitikus, a lélek mélységeit kutatja. A bécsi Freud fedezett fel minket; Freud, a közép-európai ember, Junggal együtt, aki ennek a Közép-Európának a nyugati határain született. Ők voltak azok, akik felfedezték a másféle embert, a másféle koncepciót, az ember másféle igazságát, s még nem is_említettem a többi pszichoanalitikust, a tanítványokat és ellenzőket, akik mind Freudból indultak ki. Prousttal, Joyceszal és Faulknerrel együtt Kafka a modern irodalomnak, sőt egyáltalán az irodalomnak az egyik megalapítója, s gyanítom, a legjelentősebb ezek közül a felfedezők közül, mert az ő esetében a metafizikai dimenzió a legalapvetőbb. Az ő műve valóban nem csupán szociológiai vagy lélektani; a nagy művészet elképzelhetetlen a metafizikai vagy vallási gyökerekhez vezető út nélkül, mert nem lehet igazán nagy művészet az, amelyik nem teszi fel a végső értelem kérdéseit, s én újra azt állítom, hogy a nagy nyugati alkotók elsősorban az irodalom, a nyelv vagy a politika problémáival foglalkoztak, amelyek nem érnek el a legmélyebb gyökerekig, ahol az emberi sorsot tragikusan s egyben komikusan is meg lehet szólaltatni, ahogyan azt Kafka tette. Nem sokkal őutána Musil, a regényíró, okosan, nagy képzelőerővel, művészettel és zseniálisan megmutatta, hogyan kopnak, mállanak, omlanak össze és dűlnek egymásra a civilizációk. Fölösleges és lehetetlen felsorolni Közép-Európa valamennyi nagy nevét. Minden ország, valahány filozófiai és kulturális térség szül nagy embereket, akiket felmutathat. Bár Csehszlovákiában a szürrealizmus többé-kevésbé mint nyugati import gyökerezett meg, azért nagyon jelentős hazai irodalmi felfedezések előzték meg. Nem bizonygathatjuk, hogy ez a szürrealizmus kizárólag Közép-Európából származik, hiszen Franciaországban, Olaszországban és Oroszországban vált felismerhetővé, ahol más formákban jelentkezett, nálunk azonban eltérő kifejezőeszközökhöz nyúlt. Létezett a szürrealizmusnak, vagy a „preszürrealizmusnak" bizonyos formája, amely a miénk, „hazai" volt. Ha szabad a saját tapasztalataimat idézni, azt mondhatom, hogy a preszürrealista vagy paraszürrealista iskola eredeti formájában román: Urmuz, mint első, majd utána Tzara, a dadaizmus „feje", annak az új áramlatnak az alkotói voltak, amely univerzálissá vált. Tzaránál egészen sajátságos, destruktív, irodalomellenes, költészetellenes humorral találkozunk. Tzara költeményeinek, amelyek franciául jelentek meg, legalább a fele románból lett franciára fordítva. Sorolhatnék másokat is: például a drámaíró Cipriánt vagy Maniut; a „hivatalos" dadaizmus Zürichben született, de Urmuz, Ciprian és Vinea már 1915 előtt kitalálták a szürrealizmusnak ezt az új fajtáját. Emellett tudom, hogy a mi „abszurdnak" nevezett humorunk, vagy az abszurd színház Franciaországban valami elképesztő meglepetés erejével hatott; tévesen a mi individualista gondolkodásunk egyszerű megnyilvánulásának lehetett tartani. Ez odáig ment, hogy Witkiewiczet, a nagy Witkiewiczet sokáig a párizsi színházi iskola előfutárának tartották, miközben a mi szellemi családunkhoz tartozott: a csehekhez, a lengyelekhez, a románokhoz, Közép-Európa kiterjedt kulturális közegéhez. Ami azt jelenti, hogy Witkieés mások. A szabadság, amely velünk született sajátságunk, kártékonynak és ellenségesnek tűnt a szolgai léleknek, amely csaknem minden orosz tipikus sajátsága, mivel csaknem valamennyi orosz társadalmilag, de szellemileg is, rabszolgának született. A francia szabadság szelleme is kétséges, ha arra gondolunk, hogy az 1940—44-es években csaknem az egész Franciaország pétainista és kollaboráns volt, vagy megriadt és elhallgatott. S

zót kell ejtenem egy saját meggyőződésemről, hogy tudniillik a nemzeti függetlenséget nem szabad és nem is lehet összetéveszteni az egyéni szabadsággal, mint ahogyan azt általában Nyugaton gondolják. Léteznek nemzetileg független országok, ahol a polgárok, az egyének elleni diktatúra virágzik. A nemzeti függetlenség lehet centralista, és agyonnyomhat minden sajátságot és az emberi sajátságnak mint olyannak a fejlődését. Franciaországban, ahol élek, úgynevezett „provinciák" vannak, amelyek egykor Languedoc, Korzika, Provence, Bretagne, sőt, Poitou, Elzász vagy Auvergne nevű területek voltak, saját nyelvjárással, csaknem nyelvvel, s ma minden tradíciójuk elnyomva, szokásaikat elnyelték a jelenlegi központi tradíciók. Ezek a területek, ezek a tartományok vagy kerületek, szenvednek és szeretnék felújítani elveszett kulturális függetlenségüket. A szövetségi elrendezésű Svájcban a tucatnyi kanton szinte ugyanannyi külön országot képvisel, majdnem különböző tradíciókkal és kultúrákkal, amelyek mégis egységet alkotnak. Minden centralizált nemzetállam megölte a peremvidékeit, kultúráit és nyelveit. Igaz, az Európa közepén fekvő birodalom eresztékeiben ropogott a nemzetiségi problémáktól. Azt hiszem azonban, hogy a nacionalizmus viszonylag új fogalom, amely azokat a vidékeket vagy provinciákat zárja ki, amelyek más nemzetek között élnek. Határozottan szükséges elkezdeni egy átnevelést, hogy az országok, tartományok és nemzetek a jövőben ne öltsenek fel veszélyes formákat. A nemzeti függetlenség veszélyezteti a különálló területek jellegzetességeit, ezek a területek vagy tartományok viszont nem kell, hogy veszélyeztessék a centralizmust, amennyiben kedvező a különleges nemzetiségek létezése, a sokszínűség egysége. Mint Romániából származó ember, gyakran elgondolkodtam (másokkal együtt) azon, vajon az a vérző repedés, amely már néhány évszázada elválasztja Erdélyt, Romániát és Ausztriát, vajon nem az okozta-e a katasztrofális törést, a szövetségi birodalom összeomlását. Ugyan a többi ország is hasonlóan viselkedett, mégis, lehet, hogy az Erdély, Magyarország és Románia közti bűnös értetlenség az egyik fő oka a pluralista konföderáció bukásának. Magamban először egy román—magyar föderációt kívánnék. (De mikor lesz ez lehetséges? Talán mégis lehetséges, bár egyelőre álomnak tűnik.) Olyan egészséges egyensúlyra gondolok, amely tiszteletben tartaná a különbségeket, a szokásokat és tradíciókat, amelyek, különös módon, hasonlóak. Egy kiegyensúlyozott közép-európai föderáció kezdete lehetne ez, amelyben mindenki megkülönböztethetné magái a hozzá hasonlóktól, s ugyanakkor lehetősége lenne együtt élni a hasonlókkal. Az igazságosság példája lehetne ez, új szervezeteké az emberek életében, talán az egész társadaloméban. Anynyi életet és annyi békét mentene meg, köszönhetően az új szabadságnak, ahol mindenki a maga ura lehetne, a saját filozófiájának és vallási meggyőződésének, szellemi autonómiájának. A

z új közép-európai konföderáció nem csak Ausztril át, Magyarországot és Romániát tartalmazhatná, de Horvátországot, Csehszlovákiát is, ahol minden kormány tökéletesen független lenne, és az állam feje, a király, császár vagy elnök csupán legfelsőbb bíró lenne, aki tiszteletben tartaná a föderációhoz tartozó valamenynyi ország különbözőségeit. Egyúttal ez a kiterjedt konföderáció, ez a szó legjobb értelmében vett Birodalom, hasonlatosan a Római Birodalomhoz, az egyedüli humanista védelmet jelentené Európában Oroszország pszeudoideológiai barbársága ellen s annak leigázó szellemiségével szemben. Ez a kiterjedt szövetség lenne a mi szellemi égboltunk s egyben politikai erőnk. Újra fölteszem a kérdést, mikor lesz ez lehetséges? Száz év múlva? Negyven év múlva, vagy akár tíz év múlva? Hiszen a szovjet széthullás, lehet, hogy gyorsabban halad, mint elképzeljük. Amalrik leleplezte a jelet, amely rámutatott. Lehet, hogy a történelmi sors kedvező, és holnap új nap kél. Ez a konföderáció védősánc lehetne az orosz veszéllyel szemben és kiegyenlítené a Nyugat gyengeségét. Az amerikaiak, a németek, az angolok ma olyan intellektuális és erkölcsi zavarodottságot élnek át, hogy Nyugaton napjainkban kevesen vannak, akik értik, mi játszódik a történelemben, aminek a következménye a helyzet további romlása lehet. Azt hiszem, ha a történelmet a pszichoanalízis lényében tanulmányoznánk, megállapíthatnánk, hogy amíg magunk sem tudjuk, mit akarunk, vagy éppen az ellenkezőjét teszszük annak, amit akarunk, a nemzetekre szintén érvényes: kétszáz éve valósítunk meg egy forradalmat, amely mindannyiszor annak az ellenkezőjét hozza felszínre, amit az emberiség „megváltói" akartak. jr I

gy lettek eltávolítva az arisztokratikus előjogok. El kellett távolítani az arisztokratikus rendszert, hogy be lehessen vezetni a szabadság, az egyenlőség, az „igazságosság", a testvériség rendszerét. A valóságban a burzsoázia hatalma lett bevezetve, s kialakult az „embernek ember által történő kizsákmányolása". Világos, hogy ez a kizsákmányoló rendszer rossz volt. Meg lett változtatva. Ehelyett azonban egy még rosszabb rendszer lett megvalósítva, a tirannus, gyilkos, genocid rendszer. A szótár meg lett hamisítva. Ma azonban már el tudjuk olvasni: tudjuk, hogy a totális, úgynevezett forradalmi rendszerekben az „egyenlőség" „privilégiumokat" jelent, az „igazság" „üldöztetést", bosszút, büntetést. Megtanultuk értelmezni az új szótár szavait. Már nem vagyunk ostobák. Ami a történelem „butaságát" illeti, láttuk, hogyan készült Hitler kialakítani a nagy, világuralmi Németországot, s hogyan érte el a pusztulását. Vajon nem erre vágyott „tudat alatt"? Mint látjuk, nem vagyunk urai a saját irracionális vágyainknak, sem az individuum területén, sem történelmi méretekben. Ebből ismét a történelmi, kollektív, tökéletes és elmélyült pszichoanalízis szüksége következik. • Genf, 1983 telén. (Csehből fordította: K.K.)