Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-25 / 227. szám, péntek

1992. SZEPTEMBER 25. ÚJ szól MOZAIK 8 ÉVFORDULÓ FILMEN INNEN, FILMEN TÚL Perzselt, fullasztott, pirított; tóba, folyóba, tengerbe küldött, partra csalt, hogy árnyékba kergethessen, nyugton persze ott sem hagyott, a bőrünk alá bújt, izzasztóit, szomjaztatott, sanyargatott, színt adott és eltompított, lépésnek, mozdulatnak, vágynak, örömnek és éjszakának vette erejét, korán kelt és sokáig maradt, forrósággal telített tetőket s falakat, hervasztott lombokat, szárakat, szirmokat, sárgára mart fűt, cserjét, leveleket, égetett földet és követ, parányi szárnyakat és saskarokat, magasból jött és mélyre hatolt, szikkasztott, repegetett, hantokat porlasztott, érlelt és ízeket lopott, olvasztott aszfaltot, sütött homokot, égetett arcokat, dús és elfonnyadt kebleket, karcsú csípőket és húsos tomporokat, gyümölcsfákat és gabonatáblákat, a sarkunkban járt, követett, szakadatlan jött utánunk, lerázni, kizárni sehogy sem tudtuk, kifogott rajtunk és győzött, lekörözött akkor is, amikor azt hittük, vége, nem bírja tovább, de most már gyengébb, lágyabb és simogatóbb végre, hangulatot ad reggelnek, s estének, erőt a mélabúnak, a megfáradt léleknek, színt a fantáziának, bíbort az égnek, ezerféle barnát az avarnak. A nap, a szeptemberi nap, az egyetlen Nap. (szabó) Gazdag József felvétele EGY VICC — EGY SZÁZAS OLVASTAD A MAI ÚJ SZÓBAN? Ismert rendezők ós filmek egész sora elevenedik meg előttünk, ha az olasz neorealista filmművészet kerül szóba. Vittorio De Sica, Giuseppe De Santis, Alberto Lattuada emlékezetes filmjei (A biciklitolvajok, Csoda Milánóban, Róma 11 óra) fémjelzik többek között ezt a filmtörténeti korszakot. De vajon gondolunk-e arra, hogy e filmek forgatókönyve Cesare Zavattinitől származik. Nos, ilyen hálátlan a sors a forgatókönyvírókkal szemben. Cesare Zavattini 1954-ben szarkasztikusan jegyezte fel naplójába: „A film az együttműködésnek az a formája, amelynek során mindegyik résztvevő igyekszik eltüntetni a másik munkájának a nyomait." Bármennyire is szeszélyes a forgatókönyvíró sorsa, Zavattininek sikerült már életében elismerésre szert tenni. A háború utáni olasz filmművészet elméleti ós gyakorlati megalapozói közé tartozott. Arra ősztökélte a filmalkotókat, hogy legyen elég bátorságuk szembe nézni az élet valóságával, s magát a - való életet ábrázolják. Hozzá kell tenni, hogy nem az élet tényszerűségeiben hű megragadását, sem pedig a „tükröztető" ábrázolást szorgalmazta. Nemcsak az utca emberének bemutatására, hanem megszólaltatására is törekedett. Tehát, a valós életet az egyszerű ember szemüvegén és szívdobbanásán keresztül igyekezett érzékeltetni. Hosszú alkotóéletének vége felé elemzést végzett arról, hogy mint társadalmi kihatású egyéniségnek mit sikerült elérnie az életben, és mit nem. Arról is faggatta önmagát, hogy a neorealizmusnak miért nem sikerült átalakítania — ahogy azt eleinte remélték, — a valóságot, A forgatókönyvíróként szerzett népszerűség, főként az ötvenes években kissé elhomályosította Zavattini sokrétű tehetségét. Az idő azonban a legjobb ítész. Még 1975-ben, amikor koferenciát ren-' deztek»róla magáról, a résztvevők azon derültek, hogy alakjában az isteni szentháromság testesül meg: hisz (ró, forgatókönyvíró és festőgrafikus egy személyben. Sőt! Zavattini saját maga rendezte Gogol Köpönyegét és 80 évesen saját elbeszéléséből készült televíziós filmet forgatott, amelyben ő maga játszotta a főszerepet. Ne feledjük, hogy már első könyvét rendkívül magasra értékelte Benedetto Croce, a nagy olasz fiiozófus-esztéta. Zavattini a szerzője az olasz irodalom egyik legeredetibb alkotásának, amelyet „magnetofonszalagra írt". Magnetofonba mondott monológok összetűzéséből állt össze a könyv, s hozzá az (ró hangját tartalmazó gramafonlemezt mellékeltek. Kilencven éve született Cesare Zavattini, aki azt Irta önmagáról: „Pesszimista vagyok, de erről kitartóan megfeledkezem." OLEG SZEMAK Nyolcvankilenc novembere előtt hátulról kezdtük olvasni az újságot, az elejére, az első oldalakra, ahol főelvtársaktól főelvtársakig lépdeltek a hasábok, legfeljebb csak rápillantottunk. A fordulat után fordulat következett be eme több évtizedes olvasói szokásunkban, egy csapásra az eleje lett érdekes a napilapnak. Mostanában megint változni látszik a helyzet, nem mintha az első oldalak nem lennének továbbra is érdekesek, csak éppen kezd nagyon elegünk lenni a politikából, lássuk hát először a hátsó oldalt. Ahogy tapasztalom, nagyjából érvényes ez a mi lapunkra is, legalábbis azóta, amióta minden számának utolsó oldalán ott egy vicc. Melyen lehet derülni, vagy éppen dühöngeni. Azt hiszem, az Új Szó történetében soha olyan népszerű rovat nem volt még, mint amilyen az Egy vicc — egy százas. Mit sem változtat ezen, hogy pénz is van a dologban, ha csupán egyetlen — ráadásul szüntelenül romló — százas is, melyhez különösebb erőfeszítés nélkül juthat bárki (és amely, bizony, az iménti jelzők ellenére egyre több embernek jelent nagyon sokat mostanság). Naponta levelek, képes- ós levelezőlapok tucatjai érkeznek szerkesztőségünkbe egy vagy sok viccel, előfordult, hogy száznál több ilyen „csomagot' kaptunk egyszerre. írnak hatéves gyerekek ós nyolcvanéves nénikék, hölgyek, urak, diákok, értelmiségiek ós munkások, Nagytárkánytól Kladnóig. (rnak cetlire, kitépett kockás füzetlapra, mintás levélpapírra ós tiszta fehérre; írnak gyöngybetűkkel ós olvashatatlan kézírással, tollal, ceruzával, géppel, sőt villanyírógéppel. Van, aki kísérőszöveget is csatol a viccek mellé, elnézést kérve a csúnya írásért, a helyesírási hibákért, vagy ránk parancsolva: azonnal „tegyük be" a viccét; vagy keményen kérdezve: hogy lehet az, hogy „ón már négy viccet küldtem be, ós még egyetlen százast sem kaptam"; vagy szerényen kérve a szálkás betűkkel, láthatóan nehezen papírra vetett vicc közlését: „jó lenne egy százas, megint kölcsön kellett kérnem"; vagy megfeddve bennünket, miért közlünk olyan vicceket, melyeket könyvekből másoltak ki vagy Kabos Lacitól vettek át a beküldők; vagy megjegyezve nógyoldalnyi vicc után: „ne örüljenek, nincs még vége, mert újra jelentkezem"; vagy cseh nyelven küldve el a viccet, mert: „ez csak csehül jön ki jól". Némely kísérőszövegben emberi sorsok is megvillannak; van, aki hlv bennünket falujába, ahol szerkesztő még nem járt, írnánk meg riportban, hogy a rendszerváltás előtti nagy elvtársak hogyan basáskodnak ma is, mennyi a piszkos üzlet. Olvashatunk aztán bennünket dorgáló szavakat, „már háromszor küldtem be vicceket, és választ nem kaptam", ugyanúgy a munkánkat elismerő sorokat, melyek végén kívánnak továbbra is jó egészséget a szerkesztő hölgyeknek ós uraknak. Örülünk valamennyi levélnek, ós különösen — minthogy lényegében az olvasóval közösen szerkesztett rovatról van szó — a jó viccnek. Általában minden huszadik borítókban, illetve levelezővagy képeslapon találunk ilyet. Persze, hogy mi vagy melyik a jó vicc, nem mindig könnyű meghatározni, úgy vagyunk ezzel is, mint az ízlésekkel és pofonokkal, vagy a pappal, a papnéval meg a lányukkal, kinek ez, kinek az tetszik. Megtörtént e jegyzet írójával, a rovat soros szerkesztőjével (váltogatjuk egymást), hogy kollégája megkérdőjelezte humorérzékét („hogy közölhettél ilyen semmi viccet?"), ugyanakkor ugyanaznap ugyanazt a viccet buszsofőr ismerőse szupernak nevezte („már csak ezért megérte megvenni az Új Szót"), kacagtak mögötte az utasok is, amikor elmesélte vezetés közben, majd még egyszer ós még egyszer, csak úgy, magának. Megkérdezhetné olvasóm, miért általában csak minden huszadik „küldeményben" található viccet tartjuk közlésre érdemesnek. Nos, a válasz egyszerű. Van, amelyik aktualitását vesztette (főként politikai vicc); van, amelyik csak baráti társaságban mondható el...; van, amelyet sokan beküldenek (például az úgynevezett reklámviccek kategóriájából), de ugye, csak egy jelenhet meg közülük (akié elsőkónt kerül a kezünkbe a „halomból"); van, amelyik a rádió vagy a televízió széles nyilvánossága előtt hangzott el valamelyik jeles magyar humorista szájából, tehát közismert, olvasóink zömének aligha lenne új; van, amelyik nem vicc, hanem anekdota, gyakran versformába szedve. És vannak természetesen harmatgyenge viccek. És vannak egy-két soros, szójátékokra épülő faviccek, melyek elsősorban élő szóban elmesélve hatnak. És vannak anyósós felesógviccek, többnyire ugyancsak közismertek, elcsépeltek, melyekből unalomig közölhetnénk. Viszont válogatunk azokból a régebben közszájon forgó szellemes viccekből, melyek újak lehetnek az „újszülöttek" számára. Még akkor is, ha netán valamelyik gyűjteményből másolták ki beküldőik (amit nem áll módunkban ellenőrizni). Ez utóbbi eset egyébként ritkán fordul elő, ugyanis kevés az olyan beérkezett vicc, mely nem szorul szerkesztésre. Több olvasónk kérdésére jegyzem le: 1/ az a bizonyos száz korona csak a megjelent viccekórt jár; 2/ tekintettel a beküldött „vicces levelek" mennyiségére, valamint az időhiányra, külön-külön nem tudunk mindenkinek válaszolni; 3/ viszont kérjük mindenki türelmét, folyamatosan válogatunk. Végezetül néhány érdekes ós elgondolkoztató tapasztalat. Legtöbb a már említett anyós- ós feleségvicc, valamint a rendőrvicc. Majd következnek azok, melyekben gyermekek szerepelnek és Móricka. Ugyanakkor szinte elvétve bukkanunk aktuális politikai viccre, az is általában erőltetett. Pedig a pártállam idején az élbolyban szerepeltek, ha nem az élen. Bámulatos egy-egy új vicc terjedésének a gyorsasága is egy bizonyos földrajzi területen belül. Előfordul, hogy egy ilyen viccből néhány nap alatt rengeteg érkezik ugyanabból a régióból. Ha már itt tartunk, a beküldött viccek, vicccsomagok számát tekintve, magasan vezet a Nyugat-szlovákiai kerület, azon belül is a Dunaszerdahelyi járás. Nem is ez a meglepő, hiszen ebben a régióban ól a legtöbb magyar, illetve olvassák legtöbben az Új Szót. Hanem az, hogy keletebbre, egész a Bodrogközig, a magyar lakosság számához mérve ugyanez az arány nincs meg, sőt fokozatosan csökken rendkívül alacsony szintre. Ez nem vicc. Vajon mi lehet az oka? Ipolyságtól keletre egyre kevesebben olvassák már az Új Szót? Vagy nem szeretik — annyira — a viccet? Vagy Ipolyságon túl már nincs értéke a százasnak? Mindenesetre, régóta más jelekből is ítélve: Közép- ós Kelet-Szlovákia magyarjai — akaratukon ós önhibájukon kívül — elszakadni látszanak a „nyugatiaktól", pontosabban: leszakadni. Nemcsak hogy ők küldik be a legkevesebb viccet, ők azok, akik a legkevesebbet szerepelnek a sajtóban, a rádióban, a televízióban, vetélkedőkben, a rádió magyar adását még csak fogni sem tudják, nemhogy telefonos játékokban vegyenek részt. De ez már más téma. És nem vicc, ismétlem. Természetesen az Egy vicc — egy százas rovat sem az. Hogy milyen lesz a következő hetekben, hónapokban, mindenekelőtt a viccek beküldőitől függ, továbbra is. Hiszen csak abból válogathatunk, amit kapunk. És szeretnénk úgy cselekedni ezt, hogy: mai nyertesünk az olvasó legyen. BODNÁR GYULA A szomszéd gyerekek — két fiú — a szemem előtt nőttek fel. Olyanok, mint a legtöbb testvér, minduntalan hajba kapnak. Az egy év korkülönbség abban nyilvánul meg, hogy kivétel nélkül az idősebbik srác a hangadó, az akarata — parancs. Összevesznek, verekednek, aztán szent a béke. A játék mindig összehozza őket. Játékaikban a világ eseményeit is leutánozzák. Tavaly puccsot játszottak egy hónapig. Gyurka, az idősebbik Jelcinként szónokolt a tankot jelképező vizeshordón. Laci Gorbacsovként dörömbölt a kamraajtón... Három éve a tüntetésdi volt a kedvenc időtöltésük. Laci alakította az egyszemélyes tömeget, Gyurka meg a vörösbaretteseket. Istentelenül püfölte az öccsét; az anyja szedte ki a keze közül, két-két pofont oszKOMMANDÓSDI tott ki magzatainak, s közben azt kiabálta, hogy nem szégyellitek magatokat? Ilyen rossz testvérek vagytok? De lehet-e rossz néven venni, ha nyolc-kilencéves srácok öszszeakaszkodnak? Hiszen ez csak tréfa. A két fiú már kamasz: imádják a focit, egy mérkőzést ki nem hagynának, amit a tévé közvetít. De játszani változatlanul imádnak. Most a kommandósdi a menő. Gyurka kimentette a szemétkosárból anyja fekete harisnyáját, két lyukat vágott ki rajta és a fejére húzta. Öccse a játékban békés szurkolóként gubbasztott a padon, de nyugtalanul fészkelődött, mert már tudta, hogy következik a bunyó. Gyurka úgy beleélte magát a szerepébe, hogy öccsének eleredt az orra vére. A kis srác bosszút forral magában: várj csak, legközelebb én leszek a kommandós. (kopasz)